Jómagam régóta az úgynevezett skandináv modell híve vagyok. Nagyjából abban az időben, amikor a szerző született, KISZ-esként egy JUSOS (SPD ifjúsági szervezete, NSZK) társasággal közös nevezőre jutottunk abban, hogy ez lehet az ideális modell, amelyben együtt érvényesül a társadalmi szolidaritás és a piaci hatékonyság, így nem véletlen, hogy nagy drukkere vagyok azoknak, akik szintén hasonlóan látják a világot.
Milyenek vagyunk?
Pogátsával viszont csak a célom közös: elismerve, hogy 1990-től kezdve jóval többet lehetett volna tenni a szolidárisabb, igazságosabb társadalomért, sokkal nehezebb útnak tartom, hogy elérjünk Skandináviába. Egyrészt másmilyennek tartom a magyar társadalom értékrendszerét, másrészt ebben éppen ellenkezőleg látom a folyamatosan kritizált liberálisok szerepét. Csepeli György vagy Kopp Mária kutatásai az identitásról illetve a "magyar lelkiállapotról", a világ kulturális térképét elkészítő Inglehart-Welzel páros, de legfőképp Hankiss Elemér, aki a legátfogóbban foglalkozott a témával, részletes és komplex tanulmányai alapján állítható össze a minden bizonnyal elnagyolt, de a lényeget tömören tartalmazó kép.
Mi is mondhatunk el magunkról? A legmeghatározóbb a bizonytalanságtól való félelem, a konfliktuskerülés. Mivel ez együtt jár az erős individualizmussal, önzéssel, alacsonyak a közösséghez tartozás civil értékei, miközben fontos a család szerepe. Hajlamosak „felsőbb erőkben” támaszt találni, legyen az a vallás és/vagy karizmatikus vezető. A társadalmi különbözőségeket elutasítja, de a versenyt is, a valós teljesítményt nem értékeli. A mának, rövidtávú céloknak él, jellemző a szabályszegő magatartás.
A fentiek szinte mindenben ellentétesek azzal, ami a sikerességéhez kell. A jövő az egyén- és társadalom, valamint a természet, a gazdaság, a kultúra egyensúlyának megtalálásán múlik, amihez alapvetően poszt-indusztrialista értékrend tartozik, azonban a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy bizonyos fejlődési folyamatokat nem lehet átugrani: esetünkben ez a teljesítményére büszke, a jövő számára befektető/megtakarító polgár/citoyen, aki tudja, hogy csak a közösségben lehet sikeres, a szolidaritás és a társadalmi esélyegyenlőség biztosítása egyben saját, személyes érdeke is.
Ha nem az lenne a - nem is tudom, hanyadlagos - szempont, hogy a liberálisokat kritizálni kell, akkor bizonyára feltűnt volna, hogy a liberálisok nem hogy a "kulturális túldetermináltság" bűnében fetrengenének, hanem éppen ellenkezőleg: e tényező szerepét nem értékelik kellő súllyal. S nagyon óvatos legyen Pogátsa Zoltán, hiszen az álláspontja éppen egy liberálishoz áll legközelebb: „Egy adott népesség jellegzetes értékei és attitűdjei nem alkotnak zárt egészet; nem olyanok, mint valami axiomatikus elmélet.” – írja Kis János , bár ezt így nála tévedésnek tartom. Bizonyítékként Csányi Vilmos szavait idézem: „A humánetológia felfogása szerint egy-egy társadalom a kultúrájával jellemezhető leginkább, ez egy dinamikus rendszer, amelynek elemei az emberek, az emberek által bármilyen célra használt tárgyak, az adott nyelven megfogalmazható, elmondható vagy csak elgondolható gondolatok és mindenfajta viselkedési mintázat, ami a kultúra működése közben az emberek körében megjelenik. Az elemek kölcsönhatásai adják a kultúrát, a mindennapok kulturális szövetét. Hihetetlenül összetett rendszerről van szó.”
Mit értünk "közjón"?
A már említett írásában Kis János valójában jól megfogalmazza a kultúra jelentőségét: „.. milyen ügyekben számíthat a demokratikus politika kellően széles támogatásra, milyen ügyekben kell erős fenntartásokat semlegesítenie, s végül melyek azok a vélekedések és attitűdök, melyekkel föl kell vennie a harcot.” Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy adott társadalom kulturális állapota meghatározó, axiomatikus, azonban változtatható, alakítható.
Az alábbiakban megpróbálom indokolni, hogy miért nagyobb a jelentősége.
Pogátsának abban természetesen igaza van, hogy a "kulturális túldetermináltság", a nemzetkarakterológia nemcsak hamis, hanem veszélyes is. Ezt a veszélyt azonban máshol kell keresni. Többnyire a liberálisoknál figyelhető meg: annyira óvakodnak a "néplélekre" való rasszista, előítéletes hivatkozásoktól, hogy a valóságosnál kisebb szerepet tulajdonítanak a szociokulturális tényezőknek, pedig ezek igencsak hatnak a gondolkodásra, viselkedésre.
Hasonló okokkal magyarázható a "közjó" megvitatásától való idegenkedés. Egyrészt érthető, mert demagóg és fundamentalista politikai erők gyakran erre hivatkozva rendelik alá az egyén szabadságát nacionalista és vallási elveknek, de ha nem sikerül megállapodásra jutni, hogy például a közjón a társadalom, a kultúra, a környezet, a gazdaság hosszú távú fennmaradását értsük, akkor süketek párbeszédévé alakulnak a "viták". A liberálisokat sokkal inkább abban lehet kárhoztatni, hogy akkor is ragaszkodnak tiszteletre méltó alapelvükhöz (az ember felelős, szuverén egyén), amikor ezt a gyakorlat nem igazolja, vagyis éppen az ellenkezőjét képviselik, mint amit a "nemzetkarakterológusok". Ezt máskor éppen Pogátsa bizonyítja, amikor szerinte "valójában egy olyan neoliberális paradigma átültetése történik, melynek sem előzményei nem voltak a magyar társadalomban, sem pedig annak közösség-orientáltabb alapbeállítódásaival nem egyezett." (Megjegyzem: tanulmányában szokatlanul visszafogott a szerző: csak párszor említi ezt az amúgy Thacherre és Reagenre igaz "neoliberális" jelzőt.)
Persze, nem állítom, hogy egyszerű lenne a dolog: egy társadalom átalakulása/átalakítása során a 22-es csapdájába ütközünk: ahhoz, hogy sikeresen megváltoztassuk az intézményes működésünket, változnia kell a viselkedésünknek, ez utóbbi viszont csak akkor képes érdemben változni, ha átalakul az intézményes működésünk is.
Horthy, Kádár, Orbán birkái
Abban biztos vagyok, hogy a "Kádár birkái/népe" kifejezés nem pontos: valójában Ferenc Jóska, Horthy, Kádár - s mostanában - Orbán "birkái vagyunk. Eltekintve a megfogalmazás bombasztikusságától, bizony, a magyar társadalom meghatározó többségére ez a jellemző. (A történelmi összefüggésekre legjobban Csizmadia Ervin hívja fel a figyelmet) .
Sértő és igaztalan csak az az állítás lehet, amely szerint ez minden magyarra igaz lenne. Jól tudjuk, hogy sokféle értékrend és viselkedésmód figyelhető meg, amelyek (ismét Kis Jánoshoz fordulva) meghatározzák, "hogy milyen ügyekben számíthat a demokratikus politika kellően széles támogatásra, milyen ügyekben kell erős fenntartásokat semlegesítenie, s végül melyek azok a vélekedések és attitűdök, melyekkel föl kell vennie a harcot. Az összkép akkor válik kétségbeejtően rosszá, amikor az ország politikai zsákutcába kerül, amikor – legalábbis rövid távon – senki nem kínál a választóknak racionális megoldást a halmozódó problémákra." De hogy tartalmában igaz a megállapítás, az magából a tanulmányból is kiderül. "....tízből majd négymillióan létminimum alatt éltek, pár millióan pedig alig e szint felett, talán nem annyira értelmetlen az érvényesülési lehetőségek tényleges, objektív hiányában keresni ezen passzivitás okait." Hasonló volt a helyzet egy évszázada is. "...a magyarok körében mért társadalmi bizalom – a hasonlóan szegény és társadalmi egyenlőség tekintetében szétszakadt bolgárokhoz, románokhoz, ukránokhoz és egyéb kelet-európaiakhoz hasonlóan – alacsony szinten van...". "Hogy tízből nyolcmillió megtakarítások nélkül élő, ebből négymillió nyomorgó majd valami csoda folytán öntudatos „polgár” lesz, „citoyen”, annak kezdeményező és felelősségvállaló értékrendszerével."
A 8. másodperc...
Legyünk méltányosak: Pogátsa elsősorban nem azt állítja, hogy ma létezne az a közösségi, szolidáris attitűd, ami a skandináv államokat jellemzi, hanem azt sugallja, hogy egyrészt ehhez közel állt a magyar társadalom 1990-ben, s ettől a liberális gyakorlat térítette el, másrészt intézményi-strukturális változtatásokkal a skandináv modell elérhető.
Erre a már hivatkozott értékvizsgálat időbeni változásokat bemutató formában ad választ. Érdemes megállítani 1990-nél, a 8. másodpercnél: ekkor kerülünk fel erre a nem földrajzi, hanem kulturális térképre. S ha a skandináv országok irányába indulunk el, akkor "útközben" olyan országokkal találkozunk, mint Szlovákia, Csehország, majd Ausztria és Németország. Ebből egyértelműen következik, hogy 1990-ben a piacosítás, a nagyobb egyéni felelősségvállalás felé kellett elindulnunk.
Nem azért reagáltam az írásra, hogy mentegessem a rendszerváltást, hanem azért, hogy felhívjam a figyelmet: az érték-térkép szerint is Skandináviába még mindig a nálunk piacosodottabb, az egyén felelősségre jobban építő társadalmakon keresztül vezet az út.
(Pogátsának személyes elszámolni valója is van Csepeli Györggyel, nála többet tán senki sem foglalkozott az előítéletekkel, sztereotípiákkal, a nemzetkarakterológia veszélyeivel.)
Aki pedig arra is tud megoldást, hogy az egész belátható világunkat hogyan lehetne a skandináv modell felé terelni, azt kérem, a tudását ossza meg velem is.
