A merészebb magyarok itt Berlinben már arra tippelnek, hogy a magyar versenyfilm, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve dobogós kell, hogy legyen a hétvégi díjkiosztón. A remény nem árthat, és ok is van rá: elbűvölő és megdöbbentő mesét láttunk testről és lélekről, sérült lélekről és szeretetre vágyó lélekről, a kapcsolat lehetetlenségéről és a kapcsolat csodás beteljesüléséről. Enyedi két sérült lélek szerelmi történetét meséli el olyan rendezői mesterfogásokkal, hogy az egyik pillanat döbbenetéből bukunk át a hangos nevetés megkönnyebbülésébe, a vágóhíd vérrel és halállal dolgozó köznapjaiból egy különös álom szarvasainak gyengédséggel teli együttlétébe.
A berlini bemutató közönsége viharos tapssal és ovációval ünnepelte a színpadra felsorakozott népes alkotógárdát, de a sajtó ugyancsak jól fogadta a magyar versenyfilmet. Az egyre divatosabb pontozásos táblázatokon a Screen International megkérdezett újságírói egy kivételével csupa jó és kiváló pontot adtak, (poénként hozzátehetjük: ugyanezek a megkérdezettek a Richard Gere főszereplésével bemutatott versenyfilmet, az amerikai The Dinnert úgy lepontozták, hogy az utolsó helyen kullog). Természetesen a fesztivál még csak most kezdődött, s jönnek újabb versenyfilmek, de mégis jó látni, hogy a Berliner Zeitung táblázatán a Testről és lélekről magasan a legjobb helyen áll, s a Der Tagesspiegel értékelői is a legtöbb pontot adták Enyedi filmjének.
A művészet persze nem lóverseny, tudjuk. A pontokban is, mint minden ítéletben, vastagon benne van az egyéni ízlés is, nem csak a mű. És ezért kell arra gondolnunk, hogy Enyedi Ildikó nagyon eltalált valami lényegeset a mai ember érzelmi nyűgeiből, amikor két magányra ítélt ember közötti kapcsolatról beszél – de olyan elképesztően saját és különleges nézőpontból, hogy a kritikákból is kicseng az ámulat.
Az tény, hogy a Testről és lélekről elüt minden eddigi szerelmes filmtől, nem hogy elkerüli a közhelyeket, inkább mintha új színt és árnyalatokat, új értelmezési tereket fedezne fel s adna hozzá a szerelem elnevezésű érzéshez. Ehhez az amúgy is érzékeny és kényes kapcsolathoz a hétköznapok egyik legdurvább helyszínét, a marhavágóhidat szemeli ki színhelynek, és miközben olykor költőien gyengéd és légies ez az embermese, olykor pedig mellbevágóan durva és döbbenetes jelenetek képviselik a hétköznapba ágyazottságot. Ezt az első kritikák is mind kiemelték.
A Berliner Zeitung a Berlinalénak szentelt oldalakon a vezető helyen, nagy cikkben mond véleményt, A mészárszéknek soha nincs vége címmel. A lényegét abban ugratta ki, hogy bár két elveszett lélek egymásra találásáról szól a film, Enyedi minden szentimentalizmust messze elkerül. Alighanem itt a megoldás, miért olyan különös és furcsa film a Testről és lélekről: mert így igaz, egy fikarcnyit sem enged Enyedi a szentimentalizmusnak. A kritikus kiemeli, hogy a szarvasok kezdő jelenetének békéje után annál sokkolóbb a vágóhídi vágóhíd, a vér, az élettelen testek. Enyedi megmutatja a mellbevágó valóságot, és a quazi dokumentarista képsor ebből a mellbevágó valóságból nem spórol ki semmit. Nagyszerű filmnek értékeli, s rendező művészetét emeli ki, amivel ezt a különös mesét a mindennapok közönséges körülményei veszik körül.
A Screen azt tartja kiemelendőnek, hogy miközben az, hogy két sérült lélek próbál kapcsolatot teremteni egymással az értetlen világban, régi témának számít, de az vadonatúj, ahogyan erről a film beszél. A különös pszichológiai belső tartalmat és az erős esztétikai kézjegyet és hatást emeli ki. A szerzői film határozott jegyeit mutató film a szerző szerint Enyedi Ildikónak nagyobb nemzetközi figyelmet fog biztosítani, mint az, amikor az 1989-es Az én XX. századommal Cannes-ban Arany Kamerát nyert. Morcsányi Géza és Borbély Alexandra játékát a legnagyobb elismeréssel elemzi, s külön ír arról, hogy milyen remek arányérzékkel egyensúlyozta ki a rendező a mellékszereplők között a jelenlét súlyát. „A színészek együttes alakítása elképesztő, csodás.” A film egyik erős oldalának ítéli, hogy mindvégig ébren tartja a drámát egy lebegő, emocionális meghittségben. Érdekesen fejezi be az értékelést: az élettel telített dráma nem egyszerűen kapcsolati dráma volt, mert ott lüktetett benne valami nyugtalanító, felzaklató aggodalom.
A Hollywood Riporter kritikusát zavarta ugyan, hogy túl sok néma felvétel került a filmbe a két főhősről, amikor hol az ablakból néz ki valamelyikük, a tévét nézi, másokat figyel az udvaron, úgy érzi, ezek a képek nem viszik előre a történetet. Ezen túl viszont mágikus realista humorról beszél, stilizált érzékenységről, s a gyönyörű jeleneteket emeli ki a szarvasbika és az ünő találkozásáról a téli erdőben. Mint igazi mesteri fogást, emeli ki azt az elképesztő jelenetsort, amikor tragédiából éles farce-ra vált át a a történet. Ezt a film egyik nagy meglepetéseként tálalja. Herbai Máté operatőr munkájáról elismerő szavakkal ír, meglepő hatásúaknak tartja bizonyos helyzetekben a megdöbbentő közelijeit.
Itt Berlinben még több vetítése is lesz Enyedi Ildikó filmjének, otthon március elején kerül a moziba. Addig reméljük, itt a fesztiválon a zsűri is értékén veszi figyelembe a filmet.
Richard Gere jött, látták, de csak a berliniek imádták (természetesen), mert a filmje olyan csapnivaló, hogy a pontozásos táblát a kritikusok telerakták üres karikával, ami mínuszt jelent. A Dinner egyfajta thriller, amelyben két házaspár egy vacsora alkalmával próbál választ találni arra, a gyerekeik hogy tévedtek rá a titkos bűnök útjára. S mivel a férfiak testvérek, az ő gyerekkoruk is elő-előbukkan a flash-backekben. Gere a politikus bátyot játssza, de ez nem segít az ügyön, zavaros és unalmas a film.
A másik csalódás a T2 Trainspotting, amellyel Danny Boyle is megérkezett a fesztiválra. A versenyen kívüli hivatalos válogatás darabja a fesztivál fénypontjának ígérkezett, de a kritikák egyelőre nagyon tartózkodóak, finoman szólva. Majd az otthoni mozi nézők maguk dönthetnek ebben, mert nálunk is bemutatják hamarost.
