Szombati 7-es - Az olimpia golyói

Moldova György legendás figurája, H. Kovács jut eszembe, aki a - már nem emlékszem pontosan az összegre, de az akkori fogalmak szerint számára elképzelhetetlenül drágán - beszerzett számítógép árát hallva azt kérdezte, csodálkozva: miért, mekkora golyói vannak? (Gyengébbek kedvéért: fantáziája csak a számológépig, az abakuszig terjedt.) Szóval nagyjából így vagyok én is ezzel a budapesti olimpiával; egyes tanulmányok és levezetések szerint már magára a pályázatra elkölthetünk nagyjából negyvenmilliárd forintot, miközben a terv tízmilliárd volt. Fogalmam sincs, milyen aranyrudakba vésték azokat a tanulmányokat, mi kerülhetett már eddig is hétmilliárdba, szaktanácsadás címén, de elképzelhető, hogy pont annyira vagyok tájékozott ezekben a tender-előmunkákban, mint H. Kovács a számítógépek világában.

De: vélhetően más sem lát pontosabban nálam, sőt egyes elemzők szerint ennek a hihetetlenül magas összegnek - amely, nem győzöm hangsúlyozni, még csak a pályázatra elköltött forintokat tartalmazza - jelentős részét ellopták, ellopják. Ezt ma már olyan természetességgel írják le szakértők, mint ahogy a levegővétel hozzátartozik a létfenntartásunkhoz. Amúgy, ha csak erről az oldalról közelítem az olimpiai akciót, azt kell mondanom: a négyszeres túlköltés a normális. Ma Magyarországon, ha elindul egy beruházás - most olvastam egy tanulmányban - a végeredmény a négyszerese lesz az eredeti költségvetésnek. (Ebből a megközelítésből már kifejezett dicséret illeti a Szépművészeti Múzeumot, melynek beruházása csak egyharmadával került többe a beharangozottnál, legalábbis a jelen állapot szerint, de persze legyünk óvatosak, még nincs vége...) Gondoljunk csak bele: normálisan azt hinnénk, hogy a tervezett és a tényleges költségek között nem lehet nagyobb a különbség, mondjuk, tíz százaléknál, ellenkező esetben már a bűnüldöző szervek szállják meg a terepet. De nap mint nap kiderül, súlyosan tévedünk.

Inkább az válik "normálissá", hogy a tervezők, beruházók, kivitelezők olykor már a magyarázatra sem fordítanak energiát, az elemzők meg a maguk természetességével közlik, hogy az előbb említett Bermuda háromszögben eltűnik a pénz jelentős része. (Megint egy zárójel: a vizes vb-re kalkulált, legyünk nagyvonalúak, 30 milliárd ma százmilliárd fölött tart. Hogy ebből - stílszerű kifejezéssel - mennyi úszott el, azt nem lehet tudni. A nagyobbik baj, hogy soha nem is fogjuk megtudni. Ráadásul, még mindig itt a zárójelen belül, a kezdeti, tényleg látványos uszodából lett egy ronda létesítmény a Duna-parton. Egyes magyarázatok szerint azért, mert a szép uszoda egymilliárddal többe került volna. Na de zárjuk be a zárójelet, mert sose keveredünk ki belőle; félő, hogy eszünkbe jut a Várkert Bazár, a Karmelita kolostor, netán néhány autópálya építés és még sorolhatnánk; egyiknél sem tudjuk, melyik beruházásnak mekkora golyói vannak...)

Így aztán itt az ideje, hogy visszatérjünk a budapesti olimpiára, amiről most már azt sem lehet pontosan tudni, kinek az ötlete volt. Legalábbis, ha Kósa Lajos okos és szellemes - nem kellett volna mindkettőt idézőjelbe tenni? - okfejtését hallgatjuk. Mert ő most éppen azt mondja, hogy a kormánynak és a Fidesznek semmi köze ehhez a projekthez, a pályázó Budapest volt, tessék odafordulni a kérdéseikkel. (Szegény Tarlós, mi minden lesz még itt ráverve...) Kósa elhatárolódása persze érthető, a mostani állás szerint elkerülhetetlennek látszik a népszavazás a rendezésről, és bármily erőteljes kampányt folytattak a 2024-es pályázat szervezői a játékok mellett, a lakosság többsége egyre erőteljesebben fordul szembe a gondolattal. És ennek a többségnek fogalma sincs arról, hogy eddig és ezután mennyi pénzt lophattak, lophatnak el a bemutatott kiadásokból. Pusztán azért nem akarnak olimpiát, mert azt gondolják, hogy másra kellene költeni a pénzt. Például az egészségügyre. (Empirikus megfigyelés: onnan is ellopnák a pénzt, de legalább a maradék jó célra fordíttatna...)

Az emberek tehát, és ezt immár több felmérés is bizonyítja, elutálják a budapesti olimpiát. Pedig, vélhetnénk, milyen nagy dolog lenne Magyarország történetében, ha egyszer megkaphatna egy ilyen világra szóló eseményt. Ám ebbéli büszkeségünket felülírja az ország, a társadalom, kevésbé fellengzősen a hétköznapjaink állapota; se normális egészségügy, se megfelelő oktatás nincs, van viszont szegénység, még akkor is, ha a kormány mást akar láttatni. De akkor mit kezdjen a kabinet ezzel a helyzettel? Láthattuk, tapasztalhattuk: Orbán ott, ahol erős és nehezen letörhető az ellenállás, rugalmasan feladja a harcot, lásd netadó vagy a vasárnapi boltzár. Márpedig az olimpiát a felmérések szerint a lakosság hetvenhat százaléka nem akarja. Ez elég masszív tömegnek látszik ahhoz, hogy a miniszterelnök immár kevésbé tartsa fontosnak a budapesti rendezést.

Talán ennek lehet az első jele a Kósa-féle nyilatkozat; szerinte Budapestnek kell döntenie arról, hogy visszalép-e a pályázattól, vagy sem. (Egyesek szerint már az is nagy dolog, hogy a magyar főváros ott található a három, hivatalosan is kandidáló pályázó között; ennek a ténynek a reklámhatása is oly jelentős, hogy megéri a ráköltött pénzt. Hm.) Akárhogy is: e pillanatban feleslegesnek tűnik a népszavazás, oly egyértelmű a szembenállás. Annak dacára, hogy az elutasításban még nincs is benne az értetlenkedés; vajon mekkora golyói vannak a budapesti olimpiának?

Szerző

Lenni vagy látszani

Nem buta ember Schiffer András, de azt a bölcsességet biztosan nem ismeri, hogy Esse quam videri. Inkább lenni, mint látszani. Ha ismerné, biztosan nem tenné azt, amit tesz. Mert ha értené, az az érettség jele volna, míg most inkább gyermeteg. Úgy akarja megőrizni tetszését a közvéleményben, hogy olyan politikusi gúnyába bújik újra és újra, amelyet egyszer már levetett.

Schiffer tavaly megvált az LMP vezetésétől, átadta a frakciót, elhagyta parlamentet. Szép naggyá kerekedhetett azóta a pártja körüli szellemi holdudvar, aminek megteremtéséért mindezt tette, ha a „lenni”-ből kibújva, állandóan csak látszik. Árnyékot vet a pártjára. Annyira, hogy az LMP továbbra sem találja azt a más politikát, amelyre lehetőségként hét éve nevében is ígéretet tett.

Schiffer nem tud csendben lenni. Váteszi szerepében hívatlan társbérlőként érkezése előtt rácsapja a bejárati ajtót a szocialista kormányfőjelölt-jelölt Botka Lászlóra. Aztán úgy ökleli fel az LMP által (is) támogatott Majtényi László köztársasági elnöki jelöltségét, hogy annak láttán utóda, Hadházy Ákos csak azt a fonnyadt rendszerváltó mondást tudja motyogni: ez Schiffer "írói munkásságának a része". A Majtényi-jelölésen kitört LMP-s civakodás, meglehet, politikai hisztéria, de lehet, hogy a párton belüli mély belső feszültség habos tajtékja, ami tragikomikussá teszi az LMP minden mozdulatát. Ez a mi kárunk, de az ő dolguk.

Ám a szellemi holdudvarral vigyáznia kellene egy olyan pártnak, amelynek államfő-jelölési felkérését senki sem fogadta el. Schiffer nem lépked, hanem szokása szerint tapos. A Magyar Nemzetben közölt hét eleji cikkében azt írja: "Majtényi László... jelölése... azt üzeni a választópolgároknak, hogy a XX. századi küzdelem folytatódik tovább. A NER-nek a Bitó-szalon az ellenfele. S ahányszor a NER-nek a Bitó-szalon lesz az ellenfele, annyiszor fog győzni a NER".

Na most: Bitó László „politikai szalonjában” kéttucatnyi értelmiségi szövögeti rendszeresen terveit. Hogy John Lennont idézzük: „He’s a real nowhere man/ Sitting in his nowhere land/ Making all his nowhere plans for nobody”. De, ha így van, és egy nem létező ember a maga nem létező földjén szövögeti a nem létező terveit, kinek a felelőssége, ha egy szalon lenne a látható ellenfele a NER-nek? Schiffer abba a hibába esik, hogy maradvány politikusként azt az értelmiséget gyepálja, amelynek amúgy – méregkeverőként - semmi keresnivalója a napi politikában. De a Bitó-szalont lufiból hőlégbalonná fújni a tüdő megpattanásával járó aránytévesztés. Mint amikor Gyurcsány Ferenc a demokratikus ellenzék tehetetlenségéért Lengyel László aknamunkáját teszi felelőssé. Mint amikor 1993-ban Antall József a „királycsináló” közgazdászt publicisztikájáért politikai mikiegérnek titulálta. A politikai impotencia nyafogása ez.

Másfelől a magyar értelmiség zavaros és elmeszakadt öröksége. Szelényi Iván írta: „1974 nyarának utolsó napjaiban fejeztük be Konrád György barátommal együtt... könyvünk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kéziratát… a sürgősség érzése ragadott magával bennünket, ami történelmi fontosságunk naiv, sőt narcisztikus érzésével párosult. Úgy éreztük, rábukkantunk az államszocializmus titkára – az új értelmiségi uralkodó osztály küszöbönálló felemelkedésére”. Szelényi ma már mosolyog a „titkon” és a „felemelkedésen” is. Azt az államszocializmust sem szakajtotta meg az értelmiség, ezt sem fogja.

Schiffer András is valami köztes térben akar megmutatkozni, amely az értelmiségi és a politikusi lét között húzódik. Nem sikerül neki, mert ennek a térnek a létezését még nem bizonyította senki. Mutogatja magát, mi meg látjuk, hogy ama csöppnyi hatalom nélkül, amit a magáénak tudhatott, mi is ő maga – ha tetszik, a reális valóság – a maga valójában.

Szerző

Szép magyar leventék

Nem azért, de nekem már van programom a következő tíz évre. Indul a „Zrínyi 2026”, a honvédelmi miniszter szerint „az elmúlt negyedszázad legátfogóbb haderőfejlesztési programja”. A cél, hogy miénk legyen „a térség legmeghatározóbb hadereje”. Valamiben csak kell az élen lennünk, gazdasági növekedésben nem vagyunk, bérszínvonalban nem vagyunk, a Pisa-jelentések szerint alkalmazható tudásban sem. Marad a haderő, vitéz nemzet volnánk, vagy mi! Pláne, hogy mint a miniszterelnök mondta a Katolikus Rádióban, „a szomszédaink komoly fegyverkezést folytatnak, újrafelfegyverkezést, de Magyarország a végén kullog a sornak.” Szóval még ennek is. Pedig „egy komoly országnak van saját hadserege, ami nem egy kipipálandó kötelező feladat”. Nem is, mert a kötelezőn túl lesz 20.000 önkéntesünk is. Hogy honnan és mire, rejtély.

Nem arról van szó, amit még értenék, hogy mégiscsak teljesítenünk kell a NATO-ban vállalt kötelezettségeinket, különösen, hogy az általunk melegen támogatott új amerikai elnök rendesen befenyegetett. Mert akkor ugye elsősorban a szakmai színvonalat, a műszaki-technikai modernizációt kellene forszíroznunk. Lesz azért ilyesmi is, ha – mint ígérik- tíz éven át évi 50 milliárddal nő a katonai költségvetés. Még ha a felét ellopják, akkor is jut pénz erre-arra. Azért az nem túl megnyugtató, hogy a miniszter épp a Gripeneket emlegeti, mármint hogy mellettük és az alapkiképzésre használt gépek mellett közbeeső fokozatként vesznek majd „közbülső repülőgépeket”, de legalább a lopás is csak „közbülső” méretű lehet az óriásgépekhez képest. Ám tanulva az eddigiekből, most ezzel sem akarnak idegesíteni, ezért a tárcavezető jó előre hárította a költések átláthatóságának igényét, mondván, rontja a projekt „politikai támogatottságát”, ha „a nyilvánosságban vita és vádaskodás” van.

De nem is a holt anyag, a mindenféle gépek lesznek itt a lényeg, kérem, hanem a lélek nemesítése. A mi lelkünké. Úgy tűnik, a „Zrínyi 2026” fő célja a lakosság militarizálása, harci készségének, katonai szellemének erősítése. Lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere: járásonként minimum egy önkéntes század, Honvédelmi Sportszövetség hatéves kortól, katonai előképzést adó középiskolák 14 éveseknek, 27 milliárdos nemzeti lőtérfejlesztési program, amelynek keretében 197 fejlett lőtéren lődözhet a nemzet, bevallottan „a civilek katonai felkészítése” érdekében. Egy fejletlen lőtér szerintem is nagy szégyen volna, szeplő egy hajdan dicső katonanemzet orcáján, építsünk hát száz lőteret, ezeret, hadd fussák be a világot, mint a testet az erek.

A futásról jut eszembe, azért a program nevét jobban is megválaszthatták volna. „Zrínyi 2026” – hát muszáj volt épp a mohácsi vész 500. évfordulójára kifuttatni a haderőfejlesztés grandiózus tervét? 1526 aligha sorolható katonai sikereink közé, a különböző magyar seregek még csak megtalálni sem voltak képesek vagy hajlandók egymást. Zrínyit és az ő kirohanását sem kellene a fiatalok elé példaként állítani, enélkül is ahogy tehetik, kirohannak az országból. Ahelyett, hogy önkéntesnek állnának.

Már csak ezért is arra a következtetésre jutottam, hogy nekem is részt kell vállalnom a programban. Fűt a harci kedv, na. „Hej! Ha én is, én is köztetek lehetnék,/ Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” Csak nem lesz olyan pechem, hogy épp a Novák Előd nevű aranyos leventével osztanak egy lövészárokba. A felkészültségemről sajnos nem tudok sok jót mondani, a „lőkészségem” (ezt a szót most tanultam a minisztertől) a nullával egyenlő. Mikor diákkoromban valami lőgyakorlatra hajtottak minket, összesen egy találatom volt, az is a szomszéd céltábláján. Azóta kaptam némi kiképzést az unokáktól a „NERF” névre hallgató műanyag játékpuskák terén, de azok csak valami kevéssé marcona szivacs-izét lőnek ki, ami nem méltó a térség majdan legmeghatározóbb haderejéhez. Ugyanez a benyomásom a Csillagok háborúja nyomán megélénkült fénykard-piac termékeiről is, bár szemben a kínai boltban már 1500 forintért kapható, egy Gripenhez képest igazán megéri.

Gondoltam arra is, hogy hiányosságaimat pótlandó, beiratkozom a program keretében induló kadétképző szakgimnáziumokba, de február 15-én lezárult a jelentkezés. Arról nem beszélve, hogy az egyiknek megnéztem a toborzó videoklipjét, és rögtön frászt kaptam. Az első képen mindjárt rám irányult egy puskacső, és egy gyerek mintha azon nyomban a szemem közé lőtt volna vele. Kedvcsinálónak. Na persze mindjárt akadt néhány tornából felmentett civil szervezet, amely szerint az ENSZ gyerekjogi egyezménye tiltja a 18 éven aluliak katonai képzését. Hát ez a baj velünk, magyarokkal! A fél ország reménytelenül civil. Puhányok. Jól írta a Magyar Hírlap, hogy az olimpiáról szóló népszavazás is „a tyúkmellűek forradalma”. Hiába beszélt a kormányfő, hogy „folyamatosan erőt kell mutatnunk”, meg a miniszter, hogy a lőterekkel, önkéntes századokkal, toborzó kampánnyal „ellenkultúrát kell képviselnünk”, mert különben kivész „a sportos, hazaszeretetre épülő életmód”.

De nem értünk a szóból. Nekünk Mohács kell. Vagy legalább az évfordulóra egy „Zrínyi 2026”.