Nem mondható, hogy keveset foglalkozunk az olimpiával. Lapunk beltestében sok okos érv, logikus gondolat csatázik az ügyben. De van itt valami különös és megmagyarázhatatlan.
Tele a város hirdetményekkel. Tömegközlekedési járművekről, toronyházakról, óriásplakátokról szeretik az ötkarikás játékokat rokonszenves fiatal bajnokok, kiérdemesült, de érdemdús kapitányok.
És épp itt mutatkozik meg a zavar az erőben. Szerda este kiderült: Orbán Viktor úgy döntött, hogy Tarlósnak vissza kell vonnia az olimpiai pályázatot.
Legyen: egy autokráciában ez így működik. De arra már nem terjedt ki a figyelem, hogy a hirdetmények – elvileg – nem politikai termékek. Azokra szerződéseket kötnek, határidőkkel, teljesítésekkel, satöbbi. Fogalmunk sincsen, hány hétre, hónapra szólnak a megállapodások, mennyit költöttek rájuk, és mennyit lehet ebből visszaszerezni a visszalépés után. Gyanítható: semmit.
Pánikreakcióban persze lehet plakátokat tépkedni, lefesteni, leragasztani, csak éppen aligha jogszerű üzletileg – meg aztán plusz költség is. Másfelől meg az is érdekelt volna bennünket, hogy a Budapest 2024 nevű cég eddig mennyit költött a kormánybuktatta pályázatra, meddig fizetnék a villamosok oldalán, házak falán, mindenütt hirdetett hajrát.
Nem lepődik meg senki, ha elmondom: eddig egyáltalán nem reagáltak megkeresésünkre. Pedig mostantól minden forintnyi olimpiára költött hirdetmény hűtlen kezelésnek számít, minden forint bűncselekmény. Mondom: bűncselekmény. Mintha ez bárkit is érdekelne...
