Öregen, lábdagadással, fűzős cipőben, műfogsorral is lehet valaki eszeveszetten, tébolyultan szerelmes, mondja Örkény István a Macskajáték című, nemzetközi hírű, klasszikussá nemesedett darabjában, amit most a Budaörsi Latinovits Színház tűzött a műsorára.
Az 1969-ben írt elementáris tragikomédia főhőse Orbán Béláné energikus, bőrébe nem férő özvegyasszony, aki valaha úrilány volt, de aztán nővérével ellentétben, itt maradt Kelet-Közép-Európában, Magyarországon. Némiképp lepukkant, megszokta, hogy fél napja rámegy a hosszú várakozás miatt egy fogtömésre az SZTK-ban, de már nagyhangúságával, a jég hátán is megélő mentalitásával, keljfeljancsi típusú lényével hozzáidomult ehhez a sok leleményességet igénylő közeghez, és nem is tudna máshol élni, hiába csábítja a kerekesszékes nővére, Giza, luxus körülmények közé Münchenbe. A kényelmesebb, de sokkal sterilebb környezet számára már elviselhetetlen lenne. Neki szüksége van a mindennapi küzdelemre, arra, hogy pöröljön a tejcsarnokos nővel, megvívjon azért, hogy taxit küldjenek, és segítse a nála is jobban elmagányosodott szomszédnőjét. És arra szintén szüksége van, hogy már szépen bent járva hatvanas éveiben is csaknem lángolóan, akár magát kinevettetve, megveszekedetten szerelmes legyen. Örkény a darab bevezetőjében egyértelműen leírja, hogy ennyi idős, és mivel az életkor azóta kitolódott, ma már nyugodtan vehetjük hetven év körülinek, ahogy Pogány Judit az Örkény Színházban, vagy Felkai Eszter Békéscsabán játssza.
Budaörsön viszont a kiváló Spolarics Andrea adja, aki 50 körüli. Nagy kérdés, lehet-e ennyire megfiatalítani Orbánnét, és körülötte többeket, például Ilyés Róbert megszemélyesítésében Csermlényi Viktor kiérdemesült, tüdőtágulásos, elhájasodott, valaha világhírű operaénekest is 50 körülivé tenni, aki ennyi idősen még pályája csúcspontján lehetne. Persze lehet az a közlendő, hogy manapság, amikor gyakran a kor bűnnek számít, amikor akár már a negyven éveseknek jelentősen romlanak az állásesélyei, egy ötvenes már mehet a levesbe. De hát akkor ezt kell alaposan kibontani, és Forgács ezt nem teszi. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Örkény tragikomikus groteszkjéből ezúttal elvész a komikum jelentős hányada. Hiszen, ha idős emberek megveszekedetten epekednek, nyughatatlanul szerelmesek, és emiatt csaknem kifordulnak önmagukból, vagy éppen ekkor önmaguk, az jóval komikusabb lehet, mintha középkorúak teszik ezt. Spolarics, bár bizonyítottan van humora, például ugyancsak Budaörsön, a Liliomfi előadásában, amiben különben hangsúlyosan és készakarva öregítik, meglehetősen mulatságos. Ezúttal viszont temérdek nagy poént mond el úgy, hogy nem jön be rá a nevetés. Egyáltalán, az előadás alatt alig fordul elő, hogy az egész nézőtér nevet, inkább az a jellemző, hogy időnként valamelyik, vagy néhány pontján felnevetnek. Hiányzik a harsányság, ami a groteszk egyik eleme, és nem csupán Orbánnéban lenne meg, hanem a barátnőjében, a Pásztor Edina által alakított Paulában is, aki ezúttal inkább kifinomult úrinő. És ezúttal Csermlényiben is kevés fedezhető fel abból a gusztustalannak titulált, kivénhedt csepűrágóból, aki vadállatiasan végig markolássza a nőket. Nem véletlenül írja Örkény, hogy Orbánné egy piaci kofa és egy görög hősnő keveréke, a szélsőséges, akár vásári stílust is igényelné a darab, meg is volt ez a legendássá vált előadásában, a Pesti Színházban, Székely Gábor rendezésében, Sulyok Mária, Bulla Elma, Halász Judit, Greguss Zoltán remeklésével, és a számtalan Macskajáték produkció zömében.
Először zokon veszem, hogy most hiányzik, kicsit monotonnak is tartom emiatt az előadást, valamennyire még unni is kezdem, aztán a második rész már teljesen magával ragad. Spolaricsban ugyanis megvan az az őserő, ami Orbánné egyik legfőbb jellemzője. Megvan benne az akaratosság, a tántoríthatatlanság is, hiszem, hogy nem lehet lerázni, hogy veszekedetten megy előre, és nem érdekli ki mit gondol, ő imádja ezt a Csermlényit, nem tűri, hogy a barátnője, Paula elcsábítsa, harcol és harcol érte végkifulladásig. És amikor úgy látja, hogy nincs tovább, bezárultak a kapuk, a maga hebrencs módján öngyilkosságot kísérel meg. A tragikus hősnő abszolút megvan az alakításban, a faragatlan piaci kofa kevésbé.
Forgács hangsúlyozottan színház a színházbant játszat, álló reflektorokkal világítja meg a csaknem üres teret, az előadás elején látjuk, hogy készülődnek a színészek a színpad két oldalán, lapogatják egymás vállát, majd a produkció alatt is ott ülnek jelmezben azok, akiknek nincs jelenésük, de civil érdeklődéssel figyelik a kollégáikat. Azt nem egészen értem, hogy a második részben már miért ül bent alig valaki, addigra elfogyott a kíváncsiság? Az enyém, és láthatóan még többeké, éppen ekkorra jön meg igazán. A feszült figyelem egyre fokozódik. Ekkorra érződik, hogy nagy baj lehet Erzsikével, azaz Orbánnéval, aki azért minden szeszélyessége dacára persze igencsak megkedvelhető. Ekkorra billen ki a nővére, Giza is, akivel telefonon és levélben tartják a kapcsolatot, rendíthetetlennek tartott, nyugalmából, eseménytelen életéből, ahogy ő fogalmazza, téli álmából. Ráérez, hogy most muszáj cselekednie, Budapestre utaznia. Takács Katalin minden tekintetben megfelel a szerep elvárásainak. Németes precizitású, kissé hideg úrinőt ad, aki amikor Pestre érkezik húga megmentésére, hamar észleli, hogy az itteni világ a sanyarúsága, a gyakran elviselhetetlensége mellett is, miért telivérebb, érdekesebb, izgalmasan feszültség telibb, mint az, amiben ő kint élt. Most, amikor újra sokak számára kikerülhetetlen dilemma a menni vagy maradni kérdése, a darabnak ez a jelentéstartalma önkéntelenül fölerősödik.
Egérkét, Orbánné szerencsétlen, aszexuális, csupa jóság szomszédját, Bohoczki Sára adja, kevés jobbat láttam nála ebben a szerepben. Félénk, visszahúzódó, mégis minden érdekli, ami szomszédjával kapcsolatos, ezért bátortalanságán csak úrrá lesz, és ennek feszültsége, humora van, telibe találja a groteszk játékstílust. A tehetséges Simkó Katalin, a maga krisztusi korával, lehetetlen helyzetbe kerül, amikor Csermlényi vagy 90 esztendős, rideg, dermesztően távolságtartó, Orbánnét rútul elutasító anyját kellene ennyi idősen játszania. Ez nem megy, és nem is mehet, mert ez szerintem szereposztási tévedés, amire nem lehet mentség, hogy ez egy elemeltebb rész, néhány perc erejéig indokolatlanul nem lehet kilógni a produkció stílusából. Obánné lányát, Ilust, Páder Petra, a férjét, Józsit, Ódor Kristóf adja, jól megmutatva azt, hogy csepp idejük, figyelmük sem jut rá.
Minden vitatott pontja dacára – ezek közé tartozik a színészek arcának gyakori, nagyban való kivetítése is, egy körülbelül száz fősre csökkentett, kis nézőtér előtt -, a végére nagyon megszeretem a produkciót. Töménytelen akarat, munka, tehetség, szív van benne, amit a fiatalokból és idősekből egyaránt álló közönség méltán honorál vastapssal.
