Alájuk adták a lovascentrumot

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:24
A ménesgazdaság központi épülete egy csinos udvarházban van Fotók: Tóth Gergő
„Majdnem megfagytunk. A fejemre is csöpögött a víz, s amikor felnéztem láttam, hogy a tetők közötti illesztés csurog, ereszt. Az lett volna a csoda, ha nem dideregnek odabent az emberek: kint nulla fok, az épület nagyja pedig egyrétegű, olcsó, szigetelés nélküli kopolit üveg – annak idején a bélapátfalvi cementgyár üzemcsarnokait is hasonlóval fedték be. Igaz, Kádár idejében jobban vigyáztak az emberekre: az ottani ipari üveg legalább kétrétegű és szigetelt volt” Így idézte fel a szilvásváradi, újonnan átadott kétmilliárdos lovarda novemberi megnyitásának fiaskóit egy hajdani cementgyári munkás, aki családjával együtt részt vett a nemrégiben felavatott a létesítmény fogathajtó versennyel egybekötött megnyitó-ceremóniáján.

A bükki faluban nagyszabású lovascentrum épül, 6,2 milliárd forintból. Az eredeti tervek szerint „csak” kétmilliárdot kóstált volna a központ, ez az összeg „tornázódott fel” aztán, több mint háromszorosára. A leendő, hatezer méző befogadására alkalmas nyitott stadion területén jelenleg is dolgoznak a munkagépek, a határidő szoros, elvileg idén, az év végére át kellene adni a beruházást. A szomszédságában lévő fedett lovardát tavaly tél elején nyitották meg nagy csinnadrattával, ám nem sokkal ezután a létesítmény be is zárt. A hivatalos indoklás szerint a szokásos garanciális javítások történnek, a fogathajtók szerint azonban ennél sokkal-sokkal nagyobb a baj.

Mutyigyanús háttér

A helyiek két okkal magyarázzák, hogy az eredeti kétmilliárdról megtriplázódott a beruházás összege. Az egyik verzió szerint a „plusz” pénzt úgyis „kiveszik belőle”, a másik szerint a korábbi összeg nem érte el Mészáros Lőrinc cégének - a Mészáros és Mészáros Kft.-nek - az „ingerküszöbét”. Annyiért nem szálltak volna ringbe az építésre kiírt pályázaton, amit aztán egyedüli versenyzőként meg is nyertek. Konzorciumi partnerként odaállt melléjük az érdekes tulajdonosi háttérrel rendelkező Euro Campus Kft., amelyet az FK Invest Kft.-n keresztül a korábbi SZDSZ-es Forró Zoltán, Demszky Gábor hajdani kabinetfőnöke, és az a Kovács Imre birtokol, akinek családja egyfajta „mellékbizniszként” kilenc trafikot szerzett meg Heves megye különböző településein, köztük például Szilvásváradon.

A „mutyigyanús háttér” persze nem zárta volna ki, hogy jó minőségű fedett lovardát építsenek a főösszegből, az erre a létesítményre szánt 1,9 milliárd forintból.

Ám a fedeles lovarda több sebből vérzik.

- Az nem elfogadható, hogy egyetlen nap alatt hatalmas lyukakat mélyítenek a talajba a fogatok, mint ahogyan az a novemberi versenyen történt – mondja ifjabb Bozsik József, aki február 13-ig az egyes- és pónifogathajtók szövetségi kapitánya volt, ám – épp a lovassportban tapasztalt anomáliák miatt - távozott a posztról. Szavai szerint néhány nappal ezelőtt a Gyula melletti Sióréten, ahol magánfinanszírozásban építettek egy fedeles lovardát, ugyanannyi fogatrajt volt, mint Szilvásváradon, s mégis jól vizsgázott a pálya. Szerinte azzal sem érvelhetnek az építők, hogy nem terveztek fűtést a most átadott épületbe, ez esetben ugyanis már a tervezéssel bajok voltak. Kaposváron van olyan fedett lovarda, amit fűtenek – a rendszert nem kell állandóan bekapcsolni, elég csak versenyek idején. A szilvásváradi novemberi nyitóünnepségen mindenki halára fagyott, van olyan jól menő egri vállalkozó, akinek teljes családja mindmáig nem tudott kikecmeregni a meghűlésből. Talán, ha beülhettek volna a nekik szánt VIP-páholyba, nem történik baj, a fontos emberek szekcióját ugyanis egy úgynevezett melegvető készülékkel még Szilvásváradon is fel tudják fűteni. Ebben a „boxban” azonban legutóbb a pályabíróknak kellett helyet biztosítani, másképp a dermesztő hidegben ők sem tudták volna didergés nélkül értékelni a versenyzőket.

Ifj. Bozsik József szerint hasznosabb lenne az állami milliárdokat inkább az utánpótlás nevelésére fordítani, hisz lassan elfogynak azok, akik a mostani versenyzők helyére léphetnének. A bükki falu ezen a téren is elmarad a többiektől: az utolsó saját, igazolt versenyzőjük épp az ő édesapja, Bozsik József volt, s már több, mint tíz éve nincs ott utóda. - A szilvásváradi ménesgazdaságnak inkább azzal kellene foglalkoznia, amihez hagyományosan a legjobban értenek: lótenyésztéssel. Egy ilyen gigaberuházás azon a környéken teljesen értelmetlen, az ország közepén, például Kecskeméten sokkal inkább betöltötte volna azt a feladatot, amire szánták – mondta.

A Mészáros és Mészáros Kft. építi a lovascentrumot

A Mészáros és Mészáros Kft. építi a lovascentrumot

Megválaszolatlan kérdések

Egy ködös februári napon mi is elmentünk a lovardába. Minden ajtó zárva volt, az egyetlen nyitott kapun pedig az „Idegeneknek belépni tilos” felirat fogadott. Itt surrantunk be mégis, s két-három vasajtón keresztül sikerült is megközelíteni az egyik, vitatott talajú pályát. Bejáratánál – belül - méteres hókupac, a falak mellett lassan csordogált az olvadó víz. Bent az arénában a fűrészporos talajon tocsogott a nedvesség. Később belefutottunk egy itt dolgozó munkásba, aki szerint azért vizes a talaj, mert „direkt locsolják”.

Beszélgettünk falubeliekkel, a megkérdezettek zöme szerint felesleges pénzkidobás volt a lovarda.

- Harminc évvel ezelőtt, az itteni 1984-es fogathajtó világbajnokságon még tömve volt a pálya nézőkkel. Ma pár száz ember jön el egy ilyen rendezvényre. Teljesen felesleges volt hatezer férőhelyere tervezni a nyitott stadiont – mondta egy férfi, aki korábban a helyi állami gazdaságban dolgozott. Mások szerint gond, hogy eleve nem készült semmilyen hatástanulmány a létesítmény fenntarthatóságáról, egyáltalán: a létjogosultságáról.

- Azért került ide ez a beruházás, mert a fideszes parlamenti képviselőnk, Horváth László odavan a lovakért, maga is lovagol. Ha focizni szeretne, akkor stadion épült volna – mondta egy asszony, hozzátéve: helyben az a szóbeszéd, hogy a képviselő visszavonul, s a lovas centrumot vezeti majd.

Horváth László – akit Orbán Viktor 2011-ben bízott meg a Nemzeti Lovas Program elkészítésével és a végrehajtás koordinálásával – csak mosolygott, amikor a falubeli pletykákkal szembesítettük. Azt mondta, nem szándékozik felcserélni képviselői posztját, nem lesz belőle „lovas igazgató.” Szerinte a szilvásváradi létesítménnyel nincsenek nagyobb bajok, „nem talicskázták ki belőle a pénz”, s jelenleg csak az ilyenkor szokásos garanciális javítások folynak.

Többen attól félnek, hogy egy nagyobb esőzés nemcsak a lovardát mossa alá, hanem a most mellette épülő stadiont is. Itt a korábbi lovasversenyek idején gyakran hatalmas tócsák alakultak ki a pályán, s a vízelvezetés jelenleg sem megoldott. Szaniszló László polgármester szerint ezzel nem lesz gond, mert a falu saját beruházásban megoldja majd a vízelvezetést. Egyéb területen is gálánsnak bizonyult az önkormányzat: átengedték például a tulajdonukban lévő sportpályát és öltözőt a lovas centrumnak, s hamarosan ingyenes parkolóhelyeket is kialakítanak, hogy a megnövekedett vendégforgalmat kiszolgálják.

Kerestük Dallos Andort a szilvásváradi Állami Ménesgazdaság igazgatóját, s kérésére írásban is feltettük a kérdéseinket. Azt például, hogy végeztek-e hatástanulmányt a lovarda kihasználhatóságáról, s szerinte mikorra térül meg a közel 2 milliárdos beruházás? Megkérdeztük, miért nincs fűtés és szigetelés az épületben, s igaz-e, hogy a talaj alkalmatlan a fogathajtásra, mert miként az első versenyen, a kerekek feltépik a szigetelést? Végezetül arról is érdeklődtünk, elképzelhető-e, hogy a közeli patak nagyobb esőzések idején alámossa az épületet? Lapzártánkig hivatalos választ nem kaptunk. Telefonon – nem hivatalosan – Dallos Andor korábban azt mondta nekünk: a lovarda talaja később majd tömörödni fog, s alkalmassá válik a versenyekre. Fűtés azonban nem lesz, mert az egy vagyonba kerülne, az épület sosem termelné ki a rezsit, a jegyárak pedig az egekbe szöknének. Felvetésünkre, hogy akkor vajon mire lesz alkalmas az elvileg a téli időszakra is tervezett épület, azt mondta: a versenyen kívül a lovak trenírozására, s lovasoktatásra minden bizonnyal.

Honlapjukon jelenleg egyetlen márciusi program szerepel: Kappel Edit lovasoktató szeretettel várja ide egy háromnapos tréningre a „gondolkodó, tanulni vágyó, kezdő és haladó lovasokat.”

Fideszes „cicaharc”

Eredetileg úgy volt, hogy nem Szilvásváradon, hanem Izsákon építik meg az impozáns lovascentrumot – árulta el a Magyar Lovasszövetség egyik, neve mellőzését kérő tagja. A szövetség alelnöke az a Mondok József, aki maga is izsáki, s az elmúlt hetekben az uniós pénzek törvénytelen felhasználásával épült vadászházaival volt tele a sajtó. Informátorunk tudni véli, hogy a szilvásváradi lovasközpontot „nagyjából” az izsáki terv alapján igazították rá a helyi viszonyokra, s mivel szűkebb volt a hely, az ott eredetileg 10 milliárdosra tervezett beruházás itt „lecsökkent” 6,2 milliárdra. Izsák mellett szólt, hogy itt 2013-ban és 2014-ben is rendeztek európai-, illetve világversenyt, míg Szilvásvárad még mindig az 1984-es vb-nosztalgiájából él csupán, jelentős verseny évek óta nem volt itt.

Miként fogalmazott, „fideszes cicaharc” döntötte el, hogy nem a Lezsák Sándor által is támogatott Izsák, hanem a körzet fideszes képviselője, Horváth László által preferált Szilvásvárad javára billent a mérleg, így ő tűzheti majd kampányának kalapjára „bokrétaként” a lovasközpontot. Informátorunk szerint az sem véletlen, hogy Mondok József vadászházának „ügye” épp mostanság pattant ki, szerinte az ilyen történeteket rendszerint jól felfogott érdekből, belülről szokták kiszivárogtatni.

Játszótér nagyfiúknak

Lázár Vilmos a Magyar Lovassport Szövetség elnökeként is melegen üdvözölte a szilvásváradi beruházást. Ez még inkább érthetővé válik, ha hozzátesszük: a Lázár-Turisztika Kft. - ügyvezetője Lázár Vilmos és Lázár Zoltán – több, mint 317 millió forintos uniós támogatást nyert el négy évvel ezelőtt az általuk akkoriban megvásárolt, véletlenül épp a leendő lovascentrum tőszomszédságában lévő területen egy kemping és egy üdülőfalu létesítésére.

„Ez a projekt is elindult, elkészültek a tervek, a pályáztatás zajlik, jövő nyárra szeretnénk beüzemelni” – nyilatkozta Lázár Vilmos erről a projektről a megyei lapnak még 2013-ban.

A területen azonban egy kapavágás sem történt.

A falu polgármesterétől megtudtuk: a cég visszaadta az uniós támogatást, mivel a szoros határidőre nem tudták volna befejezni a beruházást. A polgármesteri hivatalban még mindig a Lázár-Turisztika Kft. szerepel a szilvásváradi 466-os helyrajzi számon jegyzett birtok tulajdonosaként, noha – miként utánanéztünk - a cégnyilvántartásban 2016. május 11-én törölték a címet, mint a kft. fióktelepét. A faluban úgy tudják – s ezt a polgármester is megerősítette -, hogy Lázárék birtoka nem része a lovascentrumnak. A helyiek szerint továbbra is az a terv, hogy itt üdülőfalu épül majd, bár olyannal is találkoztunk, aki biztosra mondta: a volt kemping területén a lovaknak alakítanak majd ki szálláshelyet.

Jutott pénz korábban a Szalajka-völgy bejáratától, s a lovascentrumtól alig néhány száz méterre fekvő 1,2 hektáros területen épült, 34 szobás, 76 férőhelyes, fitnesz és wellness központtal, fallabda pályával és uszodával felszerelt szállodára, valamint a hozzá kapcsolódó tizenhárom, családok elhelyezésére alkalmas apartmanházra is. Az egymilliárdos projektből 300 milliós volt az uniós támogatás. Halász Károly, a beruházás megvalósítását végző, egri székhelyű Trend Consulting Kft. többségi tulajdonosa – korábban a Heves megyei közgyűlés fideszes alelnöke – a 2006-os átadáskor az MTI-nek azt nyilatkozta: a cég tulajdonosai belföldi magánszemélyek, illetve a budapesti székhelyű CD Hungary Rt. Ez utóbbi, értékes ingatlanokkal rendelkező vállalatról közismert, hogy azt 2001. nyarán az akkori Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. adta el az Orbán Viktor jó barátja, a „videotonos” Garancsi István és Hernádi Zsolt által 20 milliós alaptőkével létrehozott Szinva 2001 Kft-nek. A szilvásváradi hotel építésének idején a nyilvános cégadatok szerint Garancsi István a CD Hungary Rt. vezető tisztségviselője volt.

Szerző

Kimegyek a fényre

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:20
Péntek Orsolya: Angyal

Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, s már útközben jókedvem lett, mert egy cigányzenész Bach-hegedűversenyek szólóit játszotta a Moszkván – vagyis a Széllkán, ahogy a tizenévesek mostanában nevezik –, és a muzsikusnak olyan szépen gyűlt a pénze a maga elé fektetett hegedűtokban, hogy ragyogott az arca az örömtől és a sok aprótól. Meg tán a zenétől, mert a végehangokat kicsit cifrázta, amúgy jó magyar nótásan, de Bachnak ez sem ártott.

Szépen kezdődött hát a szombat. S még szebben folytatódott, mert a piacra érve azonnal belebotlottam egy részeg cowboyba, aki egy kukával sörözött, úgy értem, pult híján a kuka fedelére helyezte a sörös korsóját, s mellette álldogált magányosan. De egészen bizonyosan nem érezte magát egyedül. Közben ugyanis élénken magyarázott valamit, méghozzá éppen a kukának, amely igaz barát módjára viselkedett: türelmesen hallgatott. Nem volt tíz óra még, és a cowboy alig állt a lábán, ennek megörültem, mert láthatólag ő is örült. Azonnal mentegetni kezdtem magamban, gondoltam, bánatában iszik, otthon biztosan veri a felesége, és a szorongását emiatt oldania kell. Széles karimájú, fekete bőrkalapot viselt, meg egy barna bőrkabátot, egy vékony bőrzekét, amitől egzotikusan kinézete támadt, nem csodálkoztam volna rajta, ha egy éppen arra járó turistahad körbeállja, s fényképezni kezdi, mint magyar folklorisztikus elemet. Egyszer San Franciscóban, miközben egy óriás hot dogot ettem, váratlanul engem is körbeállt húsz japán, s elkezdtek lelkesen fényképezni, amit nem értettem, zavartan néztem körbe magam körül, s csak akkor vettem észre, hogy egy valószínűtlenül giccses, amerikai zászlós hot dogos óriásplakát előtt eszem az óriás hot dogomat, ráadásul éppen egy amerikai zászlós bézbólsapka volt a fejemen. Igazán festői látvány lehettem a 39-es móló előtt, gondolom, szegény japánok éppen így képzelték el az igazi amerikait. De legalább nem voltam részeg, mint ez a magyar cowboy a Fény utcai piacon.

Szokás szerint fölmentem az emeletre, mert van ott egy kávészaküzlet, ahol valószínűtlenül kiváló kávét főznek, ráadásul kicsiny hordókban tárolják a különlegesebbnél különlegesebb kávészemeket. Van panamai, kenyai és jávai olasz, van columbiai, etiópiai és brazil francia, sőt – ez aztán a globális kiterjedésű multikulti – árulnak etióp bécsit is, amiről nem mertem kérdezni, hogy micsoda, de a belőle készült feketelevest magamban el is kereszteltem kitömött barbárnak. Ah, kérek egy kitömött barbárt tejhabbal, kevés cukorral! Megittam a kávámat, mentem tovább a piacon, s hát kit látok?

Na, kit?

Igen, egy magyar regényírót.

Sajnos nem azt, aki a kitömött barbárt írta, hanem egy másikat, de azért neki is megörültem – istenem, ez egy ilyen szombat volt, éppen mindennek örültem, úgy látszik, mégis jó gyógyszereket kaptam a pszichiátrián. Beszédbe elegyedtünk a magyar regényíróval, s drukkoltam neki, hogy az irodalom ne kerüljön szóba, mert attól frászt lehet kapni – ha az ember a nap huszonnégy órájában irodalommal foglalkozik, akkor a fennmaradó, kevéske idejében nem akar beszélgetni róla, sajnos ezt kevesen tudják, és ha írót látnak, rögtön szóba hoznak valami irodalmi dolgot, s aztán csodálkoznak rajta, hogy az író riadtan menekül. A regényíró azt kérdezte, hogy mit vásárolok, mondtam neki, hogy semmit, csak kijöttem kicsit dolgozni a fényre. Földerült az arca, ennek a poénnak megörült, hát én is örültem megint, mondom, ez egy ilyen örülős szombat volt.

Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy fideszes parlamenti képviselőt, akit még az előző életemből, Debrecenből ismerek. Szerintem elég jól ismerem, ebből kifolyólag nem vagyunk jóban, mert tolvajokkal jóban lenni nem szeretek, kivéve, ha írók, és irodalmi szövegeket tulajdonítanak el, az efféle irodalmi módszernek ugyanis pusztán hagyománytiszteletből nagy barátja vagyok, csak éppen beszélni nem szeretek róla.

Szóval ott ballagott előttem a fideszes parlamenti képviselő, és mind a két karját súlyosan megpakolt kosarak húzták. Alaposan megnéztem, hogy mi volt a kosaraiban, sorolom: láttam benne zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret és húst. Gondolom, szokás szerint lopta.

Istenem, hát ilyen időket élünk, a fideszes parlamenti képviselők mostanában lopnak, mint a szarka. Erről a konkrét fideszes parlamenti képviselőről konkrétan tudom, hogy különböző meghívásos közbeszerzési pályázatokon konkrétan milliókkal tömte ki a barátai cégét, gondolom, visszacsorgattak neki belőle, mert a múltkor már megint új kocsival láttam. Olyan szépen gyűlik a pénze valahol, egy biztonságos széfben, hogy a piacon a két megrakott kosárral ballagva csak úgy ragyogott az arca az örömtől – meg attól a sok-sok ellopott milliótól, amiért nem ő dolgozott meg, hanem például az a cigányzenész, aki Bachot játszik a Moszkván. Előre szólok, legyen nagyon figyelmes, ha ez a konkrét fideszes parlamenti képviselő feltűnne a közelében, és a hegedűtok körül kezdene matatni. Jól figyelje meg a kezét, nehogy elemeljen pár százat a tokból – kitelik tőle, mert hagyománytisztelő, szorgalmas, igyekvő alak ez a képviselő, aki alaposan megtanulta már a Parlamentben, hogy az efféle szűk, szegényes időkben okos ember a kicsiért is lehajol.

Szerző

Eurüdiké vonzásában

Előre kell bocsátanom: nem vagyok szakértő. Azonban nem kérek elnézést e hiányosságért, mert olvasóként és szerkesztőként leszűrtem: isten őrizz a szakértőktől, akkor, ha a művészet befogadásáról van szó.

A művész és műve minden nézőjével, olvasójával, hallgatójával egyénre szóló párbeszédet kezdeményez, s majd ennek nyomán alakít ki rövidebb vagy hosszabb, felületes vagy éppen mély és szerteágazó viszonyt minden megszólítottal. Ezért a befogadás médiuma nem az értés, nem is a szakértés, hanem az érzés. A nyitott szívé és léleké, amely föltárja magát a művész magányából kihasított hívás előtt, s nyomán kioldja magát a mai kocsma gőzéből, hogy a meghívást követve alá- vagy fölszálljon a művész világába. E megszólítottság a kiválasztottság feltétele, hogy úgy tudjunk a műre - a világra - koncentrálni, hogy közben a saját belső világukra is figyeljünk, hiszen csak ezen az adó-vevőn tudjuk érzékelni a művészetnek a (szak)értelemmel meg nem ragadható kisugárzását.

Különösen lényeges ez a szellemi késztetettség Péntek Orsolya festményei esetében, ahol a képek megérzékítette tájak nem egy külső, mindenki által látható, legfeljebb egyénien interpretálható világ-szelet feldolgozásai, hanem egy olyan világ panorámáját igyekszenek láthatóvá tenni, amit a művész befelé kutatva fedezett fel, s szakított ki önmagából. Ez a befelé, önmagába kitágulás folyamata nemcsak egy „minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség” Atlantisz kontinensét rajzolja meg, hanem egy „kollektív tudatalattiét” is. Ama pszeudoepikus emlékek föltárására vállalkozik, amelyek abból a korból származnak, amikor az emberi létezés még nem töredezett, idegenedett elbeszélésekké.

Szinte tapintható a sziromok, kelyhek suhogása, amint a festő alámerül a selymes anyagok lefedte kútba, hogy ott megkezdje kereső bolyongását – mint az Eurüdikét kereső Orfeusz az alvilágban. Ez a táj olyan kaleidoszkóp szerűen összerakott színekből és vonalakból, a folyton mozgásban lévő, vibráló-derengő labirinusokból áll, amellyel a „szakértő” igyekezete semmit nem képes kezdeni.

Péntek Orsolya színekben, vonalakban izzó tájain alakok és csoportok sejlenek fel. A képzőművészet történetén szocializálódott néző rutin angyalokat, vagy szent családot, a keresztény művészet toposzait asszociálná. Pedig ezek mélyebb emlékekből és teljességre emlékező élményekből szivárognak fel, mint a történelmi és művészeti korszakok kifejezésmódjában oly gazdagon változó, de témájukban statikus ábrázolásai. Pontosabban: ezek is azokból az emlék-DNS-ekből erednek, amelyeknek az Újszövetség novellái adtak funkcionális keretet és elbeszélés sémát. Az egymásba metsző gömbök fölidézik az elveszett Éden utáni nosztalgiát: azt az anyaöl-biztonságot, női mell-univerzumot, amelyből az Ember, s jelesül minden anya szülte ember, kiűzetett.

Nők és angyalok – és nem férfiak – népesítik be ezt az Atlantiszt, s figyelmeztetnek arra a határok nélküli teljességre, amely, mert az álom, a sok dimenziós valóságának a tapasztalatát rögzíti, nem ragad le nemek és fikciók megragadhatni vélt dimenzióiban. S e kerekségbe döfnek a kúp fenyő-sás szálkaalakzatok kipukkasztva a teljesség idilljét. S az ugyanebből a dús álomvegetációból bókol ki egy szomorú, talán egymás kezét hiába kereső emberpár kontúrja. S még a város is – , mindenki által közhelyszerűen ismert város, Velence – maszkjában inkább a város eszméje s elmohásodott-korhadt emléke sír, amikor már „Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.”

Ez a tompa és merengő, fájdalmas, „kollektív emlékeket” kereső és rekonstruáló nosztalgia Péntek Orsolya művészi nyelve és tónusa. S ugyanez az „érzéki erotikus” hangzás hatja át a prózáját is. Jómagam, híve vagyok a kötetben még nem kiadott tárcáinak, amelyekben nemcsak a muzikalitás a közös a festményekkel, hanem – és ez prózában nehezebb – az a hártyavékony keret felfeszítése is, ami all after all összetartja a cselekmény helyét elfoglaló érzések és hangulatok áradó kavargását.

S mivel Péntek Orsolya munkásságában két művészeti ág oly eltérő médiumaiban is azonos (autentikus) világgal szembesülünk, ez a példa is tovább erősít a hitben: a művész egyetlen feladata, hogy merészen és mélyen merítsen magából.

S éppen ezért nem paradoxon, hogy aki a saját lelke tengerébe veti ki a hálóját, az képes megragadni kora nagy, vagy jellemző irányait is. Péntek Orsolya képei a napi hírek aktualitásával és évezredes tapasztalatok összegzéseként ragadnak meg. Bizony, e képek nyomába méltóbb és igazabb leszállni az alvilágba – ahol Eurüdikével való találkozásnak legalább az eszméje vár –, mint megfulladni a mai kocsma szmogjában.