Hillarysta hisztizés?

Megrótta a Mandiner kommentátora az amerikai demokraták elnökjelöltjére szavazókat, amiért „láthatóan nehezen emésztik meg, hogy nem úgy lett, ahogy ők elképzelték. Azt hitték, örökre marad a progresszív rezsim”. Hiszen már a novemberi választások másnapja óta ismétlődnek a tüntetések, olyan táblákkal, hogy Trump „not my president”, vagyis nem ismerik el elnöküknek. Holott Amerikában nem szokták kétségbe vonni az elnökválasztás eredményét, tessék hát belenyugodni. Szerinte e gyakran radikális demonstrálókkal ellentétben, „ha Hillary nyer…a republikánus szavazók másnap dohognak egy kicsit. Néhányan rázták volna az öklüket.

A republikánus szavazók valahogy könnyebben túlléptek volna azon, hogy elvesztették a választásokat”. E szembeállítás különösen annak tükrében érdekes, hogy maga a republikánus elnökjelölt a kampányban előre jelezte: majd meglátja, elfogadja-e a választás kimenetelét, s mivel gyűlésein a hívek lelkesen skandálták, hogy Hillaryt le kellene csukni, nehéz őket pusztán dohogóknak elképzelni. Kivált úgy, hogy az illetékes (és Clintont már addig is kitartóan, bár eredménytelenül, meghurcoló) kongresszusi albizottság republikánus elnöke előre jelezte: ha Hillary nyerne, ő tüstént újrakezdi a vizsgálódást. S mivel a szavazás előtt tíz nappal az FBI (republikánus) igazgatója megint – és ismét alaptalanul – gyanúba keverte Hillaryt, okkal sejthető, hogy sok választó éppen e kilátásba helyezett új politikai balhé miatt kedvetlenedett el, s nem adta le voksát a demokrata elnökjelöltre.

Ki aztán végül országosan majd három millióval több szavazatot kapott, mint Trump. A nem dohogó, hanem dühöngő „hillarystákat” tehát legalábbis megérthetjük. S noha párszor előfordult, hogy az elektori többséget megszerző alulmaradt a voksversenyben, még sohasem volt ekkora különbség: nincs még egy demokrácia, amelyben Trump nyer. A gyér lakosságú (és konzervatívabb) államokban egy polgár szavazata két-háromszor többet ért, s ennyire látványosan ez még nem hökkentette meg az amerikaiakat, pláne a fiatal nemzedéket, amely először szembesült igazán e rendszerhibával. S hogy annak republikánus haszonélvezői körömszakadtáig ellenállnak a kijavításának.

Ám a Mandinerben felsorolt tüntetések és tiltakozások, kivált a több milliós nődemonstráció nem csupán ezzel magyarázhatók. Miközben Trump kisebbségi elnök (ahogyan a republikánus kongresszusi többség is a demokratákénál másfél millióval kevesebb vokson alapul), ő és pártja nyíltan fenyegetőzik nem csupán Obama elnöksége „visszacsinálásával”, hanem fél évszázad progresszív változásainak felszámolásával. Veszélybe került nemcsak a nők abortuszjoga, vagy éppen – a jobbra tolódó főbíróságra gondolva – a melegházasság, vagyis sok-sok millió ember életminősége, hanem a hatvanas évek nagy vívmányai, a polgárjogi egyenlőség vagy a szociális juttatások rendszere is. S akkor még nem szóltunk magáról Trumpról, aki beiktatása óta naponta nemcsak megdöbbenti, hanem meg is rémiszti zavaros, de mind többek szerint zavarodott viselkedésével azt a többséget (egyik kulcsállásra kiszemeltje is sajtóértekezlete láttán táncolt vissza). S ott vannak ugye kampányának lelepleződött kapcsolatai a választásokat meghackelő oroszokkal. Ha elkeserítem is a kommentátort, bízvást megjósolhatom, hogy még nagyobb dühöngésre számíthatunk.