Kihívás az étkezés Calais-ben

Különösen a kiskorú menekültek miatt aggódunk, hisz nekik nincs pénzük ételre. Ha mi nem adunk nekik enni, akkor az embercsempészek fognak. Nem mintha az éhenhalás nem jelentene nagy veszélyt, de félő, hogy olyan emberek kezei közé kerülnek, akik bántalmazzák őket – mondta lapunknak az észak-franciaországi Calais-ből egy holland önkéntes napokkal azután, hogy a város jelentős részén betiltották az ételosztást a menekültek számára.

„Kimerültség és rettegés. Az emberek úgy érzik, hogy sarokba szorították őket” – így jellemezte a calais-i menekültek között uralkodó hangulatot Renke Meuwese holland önkéntes, aki egy éve dolgozik a Refugee Community Kitchen és a Help Refugees nevű civil szervezetekkel. A férfi telefonon számolt be a Népszavának a nehézségekről, amelyekkel azóta kell szembenézniük, hogy a város jobboldali polgármestere betiltotta az ételosztást Calais egy részén.

„A döntésünk nem az ételosztás ellen szól, hanem a tömeges megmozdulások ellen, ezek ugyanis rendbontáshoz vezetnek, biztonsági és hulladékgazdálkodási problémákat vetnek fel. Azért döntöttem így, hogy ne alakuljanak ki újabb menekülttáborok Calais környékén” – idézi az AFP hírügynökség Natacha Bouchart polgármester szavait.

A Franciaországot Nagy-Britanniával összekötő Csatorna-alagút francia oldalán található város évek óta az Egyesült Királyságba vágyó menekültek egyik fontos állomása, az elmúlt két évben azonban rekordszámú menekült érkezett Calais-be, s idővel kialakult a Dzsungelnek nevezett, több ezer embernek átmeneti otthont adó menekülttábor.

A városvezetés hosszas huzavona után végül tavaly októberben ledózeroltatta az illegális tábort, s a műveletet nagy sikerként könyvelte el. A többségében közel-keleti és afrikai lakók egy részét ideiglenes menekülttáborokba szállították szerte az országban, ám brit sajtóértesülések szerint sokan heteken belül visszatértek Calais-be abban a reményben, hogy önerőből, a reménytelennek tűnő hivatalos procedúrát megkerülve eljuthatnak Nagy-Britanniába. A lapunknak nyilatkozó önkéntes, Meuwese szerint idén februárban ugrott meg jelentősen a visszatérők száma – becslése szerint 80 százalékuk 20 éven aluli, többségük kiskorú –, s ennek eredményeképp dönthetett úgy Calais polgármestere, hogy az újabb Dzsungel kialakulása előtt betiltja az ételosztást.

„Ki lettünk tiltva az ipari zónából. Pont ott nem oszthatunk ételt, ahol a legcélszerűbb lenne, így kiszorultunk a város szélére” – mesélte a holland férfi, majd hozzátette: a tilalom óta naponta mintegy 80 adaggal kevesebb ételt – többnyire rizst, curryt és salátát – tudnak kiosztani, mert „nehéz eljutni az emberekhez”. Ha beljebb merészkednek, az önkénteseknek számolniuk kell a rendőri fellépéssel, a könnygázzal és a gumilövedékekkel.

Calais-be tehát visszatértek a háború és szegénység elől menekülő emberek, hiába akarta a városvezetés a tábor felszámolásával együtt felszámolni a migrációt is. Az elkövetkező hetekben várhatóan még többen érkeznek, ugyanis az ideiglenes menekülttáborok közül több is bezárja kapuit. Ez esetben elvileg más intézményekbe irányítják az embereket, ám sokan inkább menekülőre fogják, ugyanis helyszíni beszámolók szerint számos táborban embertelen körülmények uralkodnak.

„Úgy bánnak velünk, mint a szamarakkal. Egy gyártelepen élünk, és lejárt szavatosságú kenyeret adnak enni” – számolt be a The Independent helyszíni tudósítójának egy 15 éves pakisztáni gyerek az Anemasse-i táborban uralkodó körülményekről. „Azt mondták, hogy elvisznek Nagy-Britanniába, csak legyünk türelemmel” – mondta a brit hatóságok által korábban tett ígéretről, amelyre sok gyermek hiába várt, noha a Dublin III rendelet és a Dubs-kiegészítés értelmében el kellett volna szállítani őket a szomszédos országba: vagy azért, mert a rokonaik már ott élnek, vagy pusztán azért, mert kísérő nélküli kiskorúak. A Dzsungel bezárása óta azonban a britek csak félezer gyermeket fogadtak be, s az év elején felfüggesztették a folyamatot, anélkül, hogy tájékoztatták volna az érintetteket. Pedig sokakat ezzel az ígérettel sikerült rábírni, hogy a ledózerolás előtt hagyják el a Dzsungelt, és menjenek az ideiglenes táborokba.

A menekültek azonban mostanra már úgy érzik, hogy nem számíthatnak egy kormány segítségére sem, így maguk próbálnak átjutni a Csatorna-alagúton. Meuwese szerint nem lehetetlen az átjutás. „Van rá némi esély, hogy sikerül. A menekültek gyakran kamionokra kapaszkodva teszik meg az utat. De annak is elég nagy az esélye, hogy nem jutnak át. Néhány hete egy gyerek esett be az egyik kamion alá. Nem élte túl.”