Urbán Csilla;

író;műfordító;Dragomán György;A fehér király;

2017-03-09 06:46:00

Dragomán: A politika nem érvelni, hanem parancsolni szeret

Disztópikus világot épített egy brit alkotópáros A fehér király című regényből, amely Ceausescu Romániájában játszódik. A közönség egy része számára ez a múlt, és egyre többen érzik úgy, hogy ez a közeljövő. A hatalom természetéről, a szombathelyi színházról, etnikai homogenitásról beszélgettünk Dragomán Györggyel és arról, milyen az, amikor már azt is szégyelljük, hogy nálunk még van meleg víz.

- A fehér király című regény terét és idejét, azaz a nyolcvanas évekbeli Romániát a könyvből készült film teljesen kitörli.

- A filmesek a saját világukat akarták kiépíteni és én beleegyeztem, hiszen ez az ő filmjük. Nagyon szabadon kezeltem ezt a dolgot az első perctől kezdve.

- Egy diktatúra kelet-európai történelmi tapasztalata a nyugati közönség számára átvihető egyáltalán? A múltról vagy a jövőről szól ez a film?

- Úgy is mondhatjuk, hogy ez az én múltam és az ő jövőjük. Lehet, hogy a mi jövőnk is. Én a regényben a saját múltamról írtam, de arról is vannak tapasztalataim, hogy a könyvet az emberek miként olvassák. Általában nem úgy, mint egy történelmi regényt. Inkább visszakerülnek abba az időbe, amikor még ők is féltek. Mindenki félt már, gyerekkorában biztosan. Ezért tudja mindenki olvasni és értelmezni, még azok is, akik nem éltek Romániában és nem voltak élményeik arról a korszakról. Gyerekek viszont voltak, a gyerekkor pedig bizonyos szempontból diktatúra. Egy demokratikus országban mikor valaki felnő, kiszabadul. Egy diktatúrában mint politikai rendszerben viszont mindenkit gyerekként kezelnek, az ember sose nő föl.

- A politikai hatalom befolyása ma Magyarországon érezhető a kultúrpolitikában is. Jordán Tamás mellett kiállt az egész színházi szakma, ő indult egyedül az igazgatói pályázaton, a szombathelyi közgyűlés mégsem adott többséget, hogy ő vezethesse tovább az általa alapított Weöres Sándor Színházat. Személyes kötődése is van a városhoz, ide költöztek át Marosvásárhelyről. Mi a véleménye a szombathelyi történésekről?

- Nem így kellett volna intézni ezt a dolgot. Számomra ez személyes ügy, emlékszem, furcsa volt amikor odaköltöztünk, hogy nincs színház. Marosvásárhelyen ez másképp volt, a színház olyan volt mint egy fényes bolygó, körülötte keringett mindenki, a szüleim mindenképp. Szombathelyen nem is igazán értették az emberek, hogy miért kellene egy színház. Végül nagyon örültem neki, mikor megalapították, de csak távolról követtem, mert már nem éltem ott. Teltházas előadások voltak, európai szintű színház működött eddig, amit a város szeret. Mert az is fontos, hogy egy közönség is kialakult. Egészen megdöbbentett, hogy Jordán Tamást, aki tíz évet szánt az életéből a színházra, meg sem hallgatja a bizottság. Ez megalázó és nem emberséges dolog. A hatalom arról szól, hogy elfelejtjük, hogy emberek vagyunk és a másik is ember, mintha nem egy nyelven beszélnénk. A hatalom elkezd embertelenül viselkedni és elhiteti velünk, hogy a másik nem egyenlő. Ahogy ezt Orwell is megírta, van, aki egyenlőbb, és hatalma van mások fölött, pedig nincs.

- A véleményét bátran vállalja és hozzászól közéleti témákhoz. Mi lenne az értelmiség szerepe ma Magyarországon?

- Mindenhol abban van szerepe, hogy legyen közbeszéd. Magyarországon az értelmiségnek nem volt elég ereje, bátorsága, hogy teret teremtsen ennek. A politika pedig törekedett rá, hogy ne is adjon teret és mindig nagyon vigyázott arra, hogy ne jöjjenek létre független értelmiségi műhelyek. Nincs például olyan folyóirat Magyarországon, amelynek a jövője biztosítva lenne. De máshol tudok ilyet. Az elmúlt huszonvalahány évben nagyon sok mindenre elmentek milliárdok, de ilyen folyóiratokra nem volt pénz. És nemcsak a politikának, hanem a magánembereknek sem. Az értelmiségnek az lenne a feladata, hogy problémákat definiáljon és erről beszéljen, nem politikai érdekek mentén. Ha érdekel minket például a bevándorlás kérdése, akkor beszéljünk arról, hogy ez mit jelent, mit okoz és vitatkozzunk róla. Nem az a dolgunk, hogy a politikát szolgáljuk, hanem hogy érveljünk és nyilatkozzunk, és aztán ebből a politika leszűri a maga tanulságait. A politika nem érvel, vagy ritkán, inkább parancsolni szeret.

- Legutóbb akkor nyilvánult meg, amikor Orbán Viktor az etnikai homogenitásról beszélt. Milyen konkrét személyes élményei vannak ezzel kapcsolatban?

- Mintha Magyarországon elfelejtették volna, hogy az etnikai homogenitás kifejezés hol hangzott el a környéken. Személyes élményem arról van, amikor elkezdték emlegetni a homogén, egységes román szocialista nemzetállamot. Ebből olyan reformok következtek, mint hogy magyar nemzetiségű románokként kezdtek el beszélni a magyarokról. A megszólalásommal kontextusba helyeztem ezt a kijelentést, ami nagyon terhelt fogalom. Ezt nem lehet felelősen használni. Vagy ha valaki mégis használja, akkor tudnia kell azt is, hogy ehhez milyen teher tapad.

- Regényeinek élményanyaga a rendváltás előtti Románia, ekkor játszódik A fehér király, illetve a rendszerváltás ideje, ami pedig a Máglyáé.

- A Máglya eseményei a román rendszerváltáskor játszódnak, de úgy írtam, hogy én akkor már nem voltam ott. A szabadság Szombathelyhez kapcsolódik.

- Ezek a közelmúlt eseményei, mégis sok hétköznapi reflex, hatalomgyakorlási technikák vagy az az olyan tematika mint az ügynökkérdés velünk maradt. Mi ennek az oka?

- Én nagyon szabadnak éreztem magam a rendszerváltáskor. Eljöttem Romániából, új életet kezdtem. Azt hittem, minden lehetséges, ezt az érzést írtam meg a Máglyában. Aztán rádöbbentem, hogy nem lehetséges minden. Az embereknek van múltja, ahhoz mindenféle dolgok tapadnak. Én naivan azt gondoltam, hogy az első dolog az lesz, hogy az ügynökakták nyilvánosságra kerülnek. Ha valaki azt mondja, hogy 30 évvel később ez még mindig probléma, akkor nem biztos, hogy elhittem volna. Ebből a szempontból lehet mondani, hogy elmaradt a múlttal való szembenézés. Inkább az öröm vette át ennek a helyét, csak aztán rájöttünk, hogy ha nem nézünk szembe azzal, ami történt, akkor velünk marad.

- Regényei részei ennek a folyamatnak?

- A saját szembenézésem részei, önmegértési kísérletek. Nem kérhetem számon a társadalomtól, hogy tegye meg, én a saját munkámat tudom elvégezni.

- Magyarországon a társadalom nehezen áll ki politikai ügyekben, nem látni olyan embertömeget az utcán, mint amilyet látni lehetett év elején, amikor Romániában egy törvénymódosítással enyhítették volna a korrupció miatt kiszabható büntetéseket. Honnan ered ez az attitűdbeli különbség?

- Romániában már a rendszerváltás idején azt látták az emberek, hogy ez az egész vérre megy, emberek haltak meg. Magyarországon szerencsére ilyen nem volt. Megtörtént például az első pogrom, az emberek egymást ölték Marosvásárhelyen etnikai alapon. (Etnikai zavargások 1990 márciusában, fekete márciusként hivatkoznak rá. - A szerk.) A korrupció kellemes, jópofa dolognak tűnt gyerekkoromban, akkor azt gondoltuk, arra való, hogy édes bosszút vegyünk a hatalmon. Ez egy hazugság, ezt a hatalom hiteti el velünk azért, hogy elkezdjük játszani azt a mocskos játékot, amelyben mi is a hatalom eszközei leszünk azáltal, hogy korruptakká válunk. A 2015-ös bukaresti diszkótűzben hatvannégyen haltak meg, ezzel a korrupció elvont fogalma kézzelfoghatóvá vált, megértettük, mit jelent valójában, amikor azt hazudjuk, hogy van tűzbiztosításunk és tűzriadó tervünk. A román társadalmat sokkolták, érzik, hogy vérre megy a korrupció is. Viszont hogy mindez milyen politikai játszma része, azt nehéz innen belátni. A kortárs román filmben is megjelenik a téma, Cristian Mungiu Érettségi című filmje arról szól, hogy van egy kisváros, ahol mindenki korrupt. Azt akarják, hogy ennek legyen vége, akár úgy, hogy elhagyják a várost, de így élni nem lehet.

- A kormányzati korrupció mellett Magyarországon a szegénység nagy probléma, a kortárs magyar irodalom is sokat foglalkozik ezzel. Részt vesz a Szépírók Társasága és az Utcáról Lakásba Egyesület aukcióján is, ahol a pénzt mobilházakra költik majd. Mit tehet egy író?

- Egy idő után még azt is szégyellni kezdjük, ha van valamink, például hogy van meleg víz. Az éhezést akkor tudjuk felszámolni, ha az egész társadalom ezen van. Az író fel tudja hívni erre a figyelmet, és mindenki megteszi, amit személyesen megtehet, de illúzió azt gondolni, hogy meg fogja oldani a problémát, ha megveszem valakinek a kéziratát, más meg az enyémet. Írónak lenni azt jelenti, hogy valaki érzékeny erre a problémára, át tudja élni és adni, közben viszont én is érzem a frusztráló tehetetlenséget. A szegénység problémáját akkor lehet megoldani, ha a politikai elhatározza magát.