Danilo eszét veszti

Veszettül kikészül Danilovics Danilo követségi titkár Homonnay Zsolt alakításában, A Víg özvegyben, Lehár Ferenc klasszikusában, a Budapesti Operettszínházban. Úgy kiborul, ahogy operettben nem szokás. Valóságos őrülési jelenetet ad elő, kifordul önmagából fene nagy féltékenységében, tajtékzik, kiabál, fenyegetőzik, rázkódik a teste, teljesen elveszti az önuralmát, komolyan tartani kell attól, hogy menten szívszélhűdést kap. No eddig persze jó firma volt, az a típus, akire azt mondják, hogy „a legyet is röptében”, tán ezért is nem jöttek össze komolyabban egykori nagy szerelmével, aki azóta megözvegyült, és ezáltal igencsak meggazdagodott, Glavari Hannával. Ő most némiképp bosszúból, leckéztetésből, kicsit tán pedagógiai okokból, visszaadja a kölcsönt a még mindig csélcsap Danilónak. Az pedig teljesen az eszét veszti. Homonnay a második rész nagyjelenetében úgy játszik, hogy azt lehetne gondolni, itt aztán kő kövön nem marad, netán rögvest verekedést provokál, nekimegy akár többeknek is megveszekedett feldúltságában, vagy esetleg magával végez, mert annyira nekibúsult.

Bár Lőrinczy Attila valamennyit beleírt Viktor Léon és Leo Stein szövegkönyvébe, ennek a már-már végzetessé váló drámának a lehetősége benne van az eredetiben is. Csak éppen nem szokták ilyen komolyan venni, nem szokták ennyire elementárisan eljátszani. Gyakran inkább csak jelzik az indulatot, vagy takarékra fogják, máskor akár mókázással elveszik az élét.

Pár évtizeddel ezelőtt a kaposvári színház kezdett nálunk ütősen operettet játszani. Ascher Tamás például úgy rendezte meg az Állami áruház című, filmről is ismert, a szocializmus dicsőítésére szánt sematikus operettet, hogy visszájára fordította, olyan forradalmi hevületű előadást csinált belőle, hogy a vígszínházi vendégjátékot követő húszperces vastaps, amikor már civil ruhában jöttek ki meghajolni a színészek, felért egy rendszerellenes tüntetéssel. Mohácsi János pedig belelátta a Csárdáskirálynőbe az I. világháborút, hiszen végül is annak idején játszódik, és az utolsó felvonást egyenesen egy hadihajón adatta elő, ami ráadásul még el is süllyedt, ezzel is igencsak rendszerkritikát kifejezve. Ebből aztán országos felháborodás lett, amikor a produkciót a tévé is leadta.

Kerényi Miklós Gábor, a Csárdáskirálynő rendezésekor néhány szakadt katonával jelezte, hogy áll ugyan a pazarló dáridó a darabban, de közben mégiscsak háború van, de ettől azért senkit nem vert ki a víz. Az azonban kétségtelen, hogy Kerényi módszeresen és meglehetősen fokozatosan, a zseniális Gombrowicz találó meghatározásával élve, „az operett monumentális idiotizmusára” elkezdte valamennyire rávetíteni az Operettszínházban a valóságot. Mértékkel. De másoknak is teret adva a megbotránkoztatásig soha el nem jutó kísérletezésre. Na jó, ha egy-egy produkcióban háború vagy forradalom volt, soha nem hittem el, hogy tényleg vér folyik, nem lúdbőrözött a hátam a megjelenített temérdek szenvedéstől. Mert az nem is jelent meg valójában, inkább csak megmutatása volt annak, hogy ez is van a darabban, de azért azt csak nem akarják, hogy a szórakozni vágyó publikumnak ez nagyon megülje a gyomrát. Bár például a Lady Budapest előadásában már hihető volt a forradalmi hevület.

A víg özvegy előadásában pedig Szabó Máté rendezőként elmegy az itteni közönség tűréshatáráig. De csak a második részben. Az elsőben gyakran lassan bandukol előre az amúgy is elég vézna cselekmény, nagyjából mindenki hozza a jól bevált figuráját, elsüt poénokat, meg elénekli, amit kell. A végletekig elmaszkírozott Mészáros Árpád Zsolt még poénokat sem nagyon sütöget, vagy ha igen, nem jön be rájuk a nevetés. Nyegust, a mindenest adja, idős, nagy színészek, fölöttébb hálás szerepét, el kellene játszania, hogy már annyi mindent megélt, hogy olyan különösebben nem is tart igényt az életre, éppen ezért lát oly sok mindent, mert némiképp kívülről szemléli a dolgokat, ezért nézi gunyoros elmésséggel. És ez nem oldható meg álszakállal, szemüveggel, mindenféle külsődleges „firlefranccal.” A második részben neki is van egy-két villanása. Oszvald Marika pedig egyfolytában magas színvonalon, a tőle megszokott bámulatos intenzitással „villan”, meg cigánykerekezik, ahogy tőle dukál, de közben eljátszik egy megöregedett nőt, aki minden pasasra rá akarja tukmálni magát, és egyre inkább kétségbeesik, hogy már senkinek sem kell. Azért valamennyire a Faragó András megszemélyesítette férjének még igen.

Fischl Mónika, persze megint csak a második részben, úgy énekli el a nevezetes Vilja-dalt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, sőt annál is jobban. Nem csupán tisztességgel kiénekli az akár operaénekesek számára is nehéz hangokat, hanem lúdbőröztetően sok fájdalmat, szenvedést, megalázottságot, csalódottságot tud belesűríteni. Ha mindezt ilyen hőfokon tudná prózában is, az frenetikus lenne. Földes Tamás egy olyan kis ország nagykövetét adja, aki kétségbeesetten próbál pénzt szerezni a tönk szélén álló hazájának. Lukács Anita pedig az ügybuzgó felesége. „Ügybuzognak” még jó néhányan a színpadon, kellő erőbedobással, ha éppen szükség van rá, mint például Csere László, Magócs Ottó, Dézsy Szabó Gábor, Frankó Tünde. Lőcsei Jenő koreográfus intenciói szerint a táncosok nagy energiákkal, olykor igencsak felpörgetetten ropják. Makláry László jókora elánnal vezényli a nívós teljesítményt nyújtó zenekart. Tihanyi Ildi jelmezekkel, Cziegler Balázs díszletekkel jelenít meg fényűzést egy gazdag ország gazdag fővárosában, Párizsban, ez a jólét a társadalmi élet fellegvárában, kis országok lakói számára sok tekintetben csak vágyálom.

A víg özvegy előadásában is megcsillan egy vágyálom egy másfajta operett játszásról. És ez az álom félig-meddig meg is jelenik, de leginkább csupán a szünet után, a második résznek is csak egy részében.