Szombati 7-es - Kívánjuk a sajtó szabadságát

Visszatérő mesém, csak épp évről évre kevesebben hiszik el nekem, hogy volt idő, amikor teljesen normálisan lehetett újságot írni Magyarországon. A rendszerváltás, amely a Fidesz újbeszéljével ellentétben nem „zavaros”, hanem sok szempontból felszabadító időszak volt, addig ismeretlen lehetőségeket hozott a sajtó számára. Az volt az a pár év, amikor már és még a szakma klasszikus szabályai szerint lehetett dolgozni: az ember megtalált egy témát, felderítette, megírta, aztán bezsebelte a dicsőséget, esetleg bánatosan eljárogatott a bíróságra.

Tudom, a mai fiatal újságírók az ilyen emlékeket ugyanarra a polcra teszik, mint mi annak idején a vöröskatonák dicsőséges tetteiről szóló hőskölteményeket, de valóban úgy volt, hogy aki akkoriban jól kérdezett, az számíthatott arra, hogy értékelhető választ is kap. A rendszerváltás romantikája és a kibeszéletlen sérelmek és veszteségek hirtelen felkavarodása hozott néhány nem várt jelenséget – a keresztény nemzeti kardcsörtetés akkoriban például még harsány röhögésre késztette a Fidesz-korú és hajlamú ifjúságot –, viszont a tárgyalóasztalnál kivívott világvége arra mindenkit megtanított, hogy a sajtószabadság több, mint a március 15-i iskolai műsorban kötelező szavalat.

A gyakorlatban ez úgy festett, hogy akit érdekelt valami, az felhívta az azzal foglalkozó illetékest, és feltette kérdéseit. Ő pedig – néha szomorú sóhajok közepette, ez igaz – válaszolt. A választott politikusok, a minisztériumokban dolgozók és a legkülönfélébb hivatalok robotosai egyszerűen beillesztették a munkarendjükbe az információ-adást. És ez így prímán működött is egészen addig, amíg az első Fidesz-kormány, még 1998-ban fel nem találta a sajtóosztályt. Akkor kezdődött az a lassan húsz éve izmosodó gyakorlat, hogy az újságíró minden közintézményben csak egy mind rafináltabb akadálypályán juthat hozzá az információkhoz, ráadásul mindezt őrjítő lassúsággal.

Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben nincs még egy mondat a magyar sajtóban, amit annyiszor írtak le, mint azt, hogy „Lapzártánkig nem kaptunk választ”. A sajtós fiataloknak kezdetben még volt arcuk, ezért – nehogy szimpátia szövődjön és ez végül még információt szüljön – az újabb Orbán-kormányok bevezették a kizárólag e-mailen kérhető és adható tájékoztatást, majd megfejelték a többnapos ügyintézési határidővel, sőt azzal a gyakorlattal, hogy ha ellenzéki orgánum kérdezett valamit, akkor a kormánypárti konkurenciánál vagy a közszolgálatnál látta viszont a választ, persze gondosan kitekerve.

Önök kérdezhetik, hogy ezekkel a munkaügyi panaszokkal miért nem fordul az ember a szakszervezethez, de mindez csak első látásra tűnik a sajtó belügyének. A megdöbbentően népes sajtóelhárító osztályok ugyanúgy az adófizetők pénzéből működnek ugyanis, ahogy a közhivatalok, amelyeknek napi tevékenységét és távlati céljait elrejtik a megrendelők, azaz a polgárok elől. A köz tehát maga finanszírozza, hogy egyre kevesebbet tudjon, aminek a következményei itt vannak előttünk, körülöttünk, mindenhol. Hogy mindezt hagytuk, odavezetett, hogy a kormánypárt ma már akadálytalanul manipulálja a közvéleményt.

Ha a kezdeti sajtórugóztatási gyakorlatot nem találta volna kényelmesnek, ezért nem követte volna nyolc éven át a balliberális kormányzat is, bizonyára nehezebben állította volna át aztán kritikátlan és hazug kormánypropagandára a közszolgálati médiumokat a Fidesz. Ha a polgárokat a valódi tényfeltárás ritka – mert szinte lehetetlen – mivolta nem nevelte volna le a némi erőkifejtéssel járó olvasásról, nem volna sikeres stratégia a közpénzjellegüket elveszítő summákból kormánypárti médiabirodalmakat építeni, „az üzenet minél egyszerűbb, annál jobb” jeligére. Ha közfelháborodás övezné, hogy a bizánci politizálás szép példájaként a sajtóban „magukat megnevezni nem kívánó fideszes források” üzengetnek egymásnak, hetekre ellátva a gyéren érdeklődő közvéleményt fejtenivaló rejtvénnyel, miközben a fontos vagy akár csak félig fontos információkat immár rutinszerűen kizárólag perrel lehet kikényszeríteni a közhivatalokból, akkor most nem ott tartanánk, ahol sajnos tartunk.

Legújabban a CEU ellen hozott törvény mutatott rá tökéletesen, milyen mértékben züllött le az Orbán-kormánynak az igazság és a választók (értsd: a finanszírozók) iránti felelőssége. Mintha valami cserkésztáborbeli számháború zajlana, semmi más nem fontos, csak a győzelem. Kényük-kedvük szerint rángatják a törvényhozást, aztán meg hazudnak, mint a vízfolyás, az ember szinte odahallja minden mondat végére, hogy „nem ér a nevem”. A CEU-ról tett kormányzati állítások – amelyeket végtelen sorban köptek ki magukból a különféle sajtóosztályok – mindegyikéről másodpercek alatt bebizonyosodott, hogy egyszerűen nem igaz, Balog miniszterről pedig saját kollégája, Lázár miniszter jelentette ki, hogy nem jól tudja.

Tönkremegy valami, ami jó volt, fontos és sikeres, és mindezt csak egy célért. Könyörgöm, legalább azt árulja el valaki, hogy mi volt az a cél; miért került az egész ország szégyenbe már megint, mi a franckarikát akartak ezzel elérni.

Árulják el, az ördögbe is, mert az én adómból is csinálják.