Szombati 7-es - Kívánjuk a sajtó szabadságát

Visszatérő mesém, csak épp évről évre kevesebben hiszik el nekem, hogy volt idő, amikor teljesen normálisan lehetett újságot írni Magyarországon. A rendszerváltás, amely a Fidesz újbeszéljével ellentétben nem „zavaros”, hanem sok szempontból felszabadító időszak volt, addig ismeretlen lehetőségeket hozott a sajtó számára. Az volt az a pár év, amikor már és még a szakma klasszikus szabályai szerint lehetett dolgozni: az ember megtalált egy témát, felderítette, megírta, aztán bezsebelte a dicsőséget, esetleg bánatosan eljárogatott a bíróságra.

Tudom, a mai fiatal újságírók az ilyen emlékeket ugyanarra a polcra teszik, mint mi annak idején a vöröskatonák dicsőséges tetteiről szóló hőskölteményeket, de valóban úgy volt, hogy aki akkoriban jól kérdezett, az számíthatott arra, hogy értékelhető választ is kap. A rendszerváltás romantikája és a kibeszéletlen sérelmek és veszteségek hirtelen felkavarodása hozott néhány nem várt jelenséget – a keresztény nemzeti kardcsörtetés akkoriban például még harsány röhögésre késztette a Fidesz-korú és hajlamú ifjúságot –, viszont a tárgyalóasztalnál kivívott világvége arra mindenkit megtanított, hogy a sajtószabadság több, mint a március 15-i iskolai műsorban kötelező szavalat.

A gyakorlatban ez úgy festett, hogy akit érdekelt valami, az felhívta az azzal foglalkozó illetékest, és feltette kérdéseit. Ő pedig – néha szomorú sóhajok közepette, ez igaz – válaszolt. A választott politikusok, a minisztériumokban dolgozók és a legkülönfélébb hivatalok robotosai egyszerűen beillesztették a munkarendjükbe az információ-adást. És ez így prímán működött is egészen addig, amíg az első Fidesz-kormány, még 1998-ban fel nem találta a sajtóosztályt. Akkor kezdődött az a lassan húsz éve izmosodó gyakorlat, hogy az újságíró minden közintézményben csak egy mind rafináltabb akadálypályán juthat hozzá az információkhoz, ráadásul mindezt őrjítő lassúsággal.

Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben nincs még egy mondat a magyar sajtóban, amit annyiszor írtak le, mint azt, hogy „Lapzártánkig nem kaptunk választ”. A sajtós fiataloknak kezdetben még volt arcuk, ezért – nehogy szimpátia szövődjön és ez végül még információt szüljön – az újabb Orbán-kormányok bevezették a kizárólag e-mailen kérhető és adható tájékoztatást, majd megfejelték a többnapos ügyintézési határidővel, sőt azzal a gyakorlattal, hogy ha ellenzéki orgánum kérdezett valamit, akkor a kormánypárti konkurenciánál vagy a közszolgálatnál látta viszont a választ, persze gondosan kitekerve.

Önök kérdezhetik, hogy ezekkel a munkaügyi panaszokkal miért nem fordul az ember a szakszervezethez, de mindez csak első látásra tűnik a sajtó belügyének. A megdöbbentően népes sajtóelhárító osztályok ugyanúgy az adófizetők pénzéből működnek ugyanis, ahogy a közhivatalok, amelyeknek napi tevékenységét és távlati céljait elrejtik a megrendelők, azaz a polgárok elől. A köz tehát maga finanszírozza, hogy egyre kevesebbet tudjon, aminek a következményei itt vannak előttünk, körülöttünk, mindenhol. Hogy mindezt hagytuk, odavezetett, hogy a kormánypárt ma már akadálytalanul manipulálja a közvéleményt.

Ha a kezdeti sajtórugóztatási gyakorlatot nem találta volna kényelmesnek, ezért nem követte volna nyolc éven át a balliberális kormányzat is, bizonyára nehezebben állította volna át aztán kritikátlan és hazug kormánypropagandára a közszolgálati médiumokat a Fidesz. Ha a polgárokat a valódi tényfeltárás ritka – mert szinte lehetetlen – mivolta nem nevelte volna le a némi erőkifejtéssel járó olvasásról, nem volna sikeres stratégia a közpénzjellegüket elveszítő summákból kormánypárti médiabirodalmakat építeni, „az üzenet minél egyszerűbb, annál jobb” jeligére. Ha közfelháborodás övezné, hogy a bizánci politizálás szép példájaként a sajtóban „magukat megnevezni nem kívánó fideszes források” üzengetnek egymásnak, hetekre ellátva a gyéren érdeklődő közvéleményt fejtenivaló rejtvénnyel, miközben a fontos vagy akár csak félig fontos információkat immár rutinszerűen kizárólag perrel lehet kikényszeríteni a közhivatalokból, akkor most nem ott tartanánk, ahol sajnos tartunk.

Legújabban a CEU ellen hozott törvény mutatott rá tökéletesen, milyen mértékben züllött le az Orbán-kormánynak az igazság és a választók (értsd: a finanszírozók) iránti felelőssége. Mintha valami cserkésztáborbeli számháború zajlana, semmi más nem fontos, csak a győzelem. Kényük-kedvük szerint rángatják a törvényhozást, aztán meg hazudnak, mint a vízfolyás, az ember szinte odahallja minden mondat végére, hogy „nem ér a nevem”. A CEU-ról tett kormányzati állítások – amelyeket végtelen sorban köptek ki magukból a különféle sajtóosztályok – mindegyikéről másodpercek alatt bebizonyosodott, hogy egyszerűen nem igaz, Balog miniszterről pedig saját kollégája, Lázár miniszter jelentette ki, hogy nem jól tudja.

Tönkremegy valami, ami jó volt, fontos és sikeres, és mindezt csak egy célért. Könyörgöm, legalább azt árulja el valaki, hogy mi volt az a cél; miért került az egész ország szégyenbe már megint, mi a franckarikát akartak ezzel elérni.

Árulják el, az ördögbe is, mert az én adómból is csinálják.

Szerző
N. Kósa Judit

Pasiügyekkel nem foglalkozom

Tessék engem békén hagyni azzal, hogy már megint mit mondott a miniszterelnök. Az csak afféle férfilocsogás. Pasiügyekkel nem foglalkozom, vannak nekem komolyabb dolgaim is. Hogy a miniszterelnök mégiscsak az ország első embere, a legfontosabb közfunkció betöltője? Na és? Attól még csak pasi. Azokat meg nem kell igazán komolyan venni. Jó, be kell engedni őket néhány hivatalba a hülye modern divatok miatt. Dehát mindenki tudja, hogy igaziból nem erre valók. Persze, az ember lánya azért itt-ott összekeveredik, elszórakozik velük, jól esik nőtársaságban kuncogni azon, ki hogyan és kivel pasizott be. Ezer jó tréfa forrása, hányféle gyarlóságuk van: szotyolát köpködnek, idétlenül ordibálnak meccsnézés közben, „fehérvári huszárok”-ról gajdolnak, pálinkáznak, kakaskodnak, felnőttként sem képesek elhagyni a gyerekjátékaikat: kisvasutaznak, egykapura lőnek, verekednek, katonásdit játszanak. Istenem, pasik, mit várjunk tőlük!

Örülök, hogy végre nem kell az ostoba ügyeikkel izgatnom magam. A miniszterelnök világossá tette a munkamegosztást. A férfiak, legalábbis az alfahímek, mint ő, nem foglalkoznak nőügyekkel.. Gondolom, akkor az a helyes, ha mi, nők nem foglalkozunk pasiügyekkel. Úgy látszik, két külön állatfaj vagyunk, persze világos, ki áll a tápláléklánc csúcsán. A kormányfő megmondta, amikor el akarta kenni Kövér és az énekes Kovács Ákos nőügyi bunkóságait (velük muszáj volt foglalkoznia, hiszen ők nem nők): „Szerintem férfi sosem mondhatja azt magáról, hogy szakértőnek számít ezekben a nemi kérdésekben”. Vagyis a nők dolga „nemi kérdés”. A nőnek neme van, slussz-passz, a nő tiszta biológia, a férfinak meg mindenféle fontos társadalmi hivatása.

Így aztán Szemerkényi Réka nem a legfontosabb nagyköveti poszt betöltője, hanem nő. Nőci. Kiscsaj. Az ügye „nőügy”, (lásd még a vaskosabb szinonímát: „bugyiügy”), így aztán a miniszterelnök nem foglalkozik vele. Sajnos vannak, akik ezt képtelenek felfogni, és egyszerűen letahózzák a magyar kormány fejét. Itt a Népszavában N. Kósa Judit úgy véli, Orbán azt a benyomást akarja kelteni, hogy „a mi kormányfőnk szakasztott olyan ember, mint maga, Lajos bácsi”, a célcsoport tehát „a kőbunkónak pozicionált átlagos választó”. Nem tudom, mi a baj a kőbunkóval, igazán férfias fegyver. Tamás Gáspár Miklósnak meg az nem tetszik, hogy ebben a szemléletben „a nő nem közjogi és politikai tényező, hanem élőhús”.

Jó vicc, mi más lenne? Hiszen a „nőügy” emlegetése azt is sugallja, hogy az illető csakis valami zaftos nőügy, egy kis férfiúi kalandozás szereplőjeként, valakinek a „nőjeként” juthatott előre, és nem saját jogon. Nők arra nem is igen képesek. Orbán már két éve megmagyarázta, hogy miért nincsenek nők a kormányában. Mert olyan gyenge virágszálak, gyámoltalanok, nem bírnák a karaktergyilkosságot,, ami a hímek világában természetes harcmodor. „Szegény Lamperth Mónika is mit kapott”. (Mármint éppen tőlük, nem mintha ettől túl sokat pityergett volna.) „Pedig mi egy kulturáltabb népség volnánk!” Elképzelni is rossz, mi lenne, ha nem azok volnának. De így, kulturált népségként, elismerik a női érdemeket is: két helyettes államtitkár asszony pofikáját a nagyfőnök (legalábbis verbálisan) elismerőleg megcsipkedte, mondván, nő létükre egész tehetségesek. (Szövegváltozatok még erre a dallamra: „Ismerek rendes cigányokat is”. „Vannak zsidó barátaim”.)

Be kell látni, hogy a női princípium nem illik a felelős döntéshozatalhoz. Amit a női természetről a közhelyek feltételezni szoktak, az nálunk mind politikai szitokszóként használatos. A nők köztudomásúlag hisztisek, és nincs is rosszabb a „politikai hisztériánál”, ami a civilek vagy a CEU likvidálása kapcsán – természetesen oktalanul - feltámadt. A nők finomkodnak és érzelegnek, pont, mint akik „szépelgő handabandával” védik az emberi jogokat. A rendszer kritikusait, a macsó világ ellenfeleit kormányoldalról csupa feminin tulajdonsággal jellemzik, a kormányfőnek velük sem kell foglalkoznia. A kormány férfias, az ellenzéke puhány, nőies, csak sivalkodni, panaszkodni, hisztizni, migráns-simogatni tud. A riválisnak érzett Vonát meleg hírbe hozzák, lebuzizzák, a nézeteivel túl sok bajuk nincs, de az önmagában elég politikai vád, hogy nem „igazi” férfi. Németh Zsolt viccelődik Tusványoson: „Az asszony nem ember”. A kormány nem terjeszti a parlament elé a családon belüli erőszak elleni fellépésre kötelező isztambuli egyezményt. A Fidesz kommunikációs igazgatója szerint kár is ezzel foglalkozni, hiszen „a nőkre jelenleg a bevándorlás és a migránsok betelepítése jelenti a legnagyobb veszélyt”. Nem is olyan messziről hallatszik a vak komondor ugatása.

Hadd ugasson, a miniszterelnök „nőügyekkel nem foglalkozik”. A politika férfiak bajvívása. Csupa veretes gondolat, nemes küzdelem, mint az Orbán-Simicska viadal. Most épp a Simicska-klán igyekszik férfiatlanítani Orbánt: „Milliméterenként lesz levágva a …-od, és ennek minden másodpercét élvezni fogjuk.”

Stramm fiúk vagytok mindahányan, de csináljátok nélkülem. Pasiügyekkel nem foglalkozom.

Valami van, de mi az igazi?

Megtanulhattuk, hogy a kormány semmit sem bíz a véletlenre. Semmi nem történik valamilyen hátsó szándék nélkül, csak ki kell várni, amíg kibújik a szög a zsákból.

2014 október közepén valamit tudhatott a kormány a kirobbanni készülő amerikai kitiltási botrányról. Nem mindennap fordul elő, hogy egy szövetséges állam megvonja a beutazási engedélyt a másik ország magasrangú közhivatalnokaitól. Napokig ködösítettek, tagadtak, de aztán kiderült az igazi ok: a Nemzeti Adó- és Vámhivatal elnöke, valamint (feltehetően) magas beosztású kollégái bizonyos korrupciós ügyek miatt feketelistára kerültek az Egyesült Államokban.

Csupán néhány nap telt el, amikor Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter 2014. október 21-én bejelentette, hogy a kormány minden megkezdett gigabyte-nyi elektronikus adatforgalom után 2015-től 150 forint adót készül kivetni. A bejelentés azonnali tiltakozási hullámot váltott ki mind a szolgáltatók, mind pedig a felhasználók körében. A Facebookon létrejött Százezren az internetadó ellen közösségi oldalt október 22-én a déli órákig már közel 90 ezren lájkolták, ezzel is nemtetszésüket fejezve ki a tervezett adónem ellen. Aztán megjelent a mintegy tízezernyi elszánt tüntető a belvárosi utcákon, és attól kezdve kissé háttérbe szorult az amerikai kitiltási botrány híre, sokkal „kézzelfoghatóbb” téma volt az internetadó ügye a közemberek számára, mint holmi ködös korrupciós botrány.

Most itt van a CEU ellen indított hadjárat. A „politikai okoskodók” arról beszélnek, hogy az egész hátterében nincsen más, mint egy kicsinyes bosszú Soros György valamilyen máig kideríthetetlen „bűne” miatt. Ezért érdemesnek találta az Orbán-falka, hogy nekitámadjon Amerikának, a tudományos világnak, egyetemisták ezreinek, akikről egyszer már kiderült, hogy meglehetősen „hevesen” reagálnak az ilyen támadásokra. És persze kivívja az Európai Unió minden rendű és rangú megszólalójának rosszallását.

Valami van a háttérben, de ki tudja, mi az igaz? Ki tudja, milyen egyéb, ősszel „élesedő” botrányt akarnak elkendőzni ezzel az értelmetlen és aligha kifizetődő újabb támadással?

A minap megjelent a The Times angol lapban egy figyelemre méltó írás, amely azt sugallta, hogy az EU vezető országai megelégelnék a magyar és lengyel akadéskoskodást a menekültek - közösen elfogadott - befogadásával szemben. Most az angol cikkben arról írnak, hogy Brüsszelben „belengették”, ha továbbra is köti a menekültek ügyében a két ország az ebet a karóhoz, ősszel komoly retorzióra számíthatnak.

Ha ezúttal is úgy működik a „Fidesz-logika”, ahogyan az elmúlt években már megtapasztalhattunk, könnyen lehet, hogy a szintén őszre időzített, sebtében átvert CEU törvény nem más, mint habverés, ködösítés, a figyelem elterelése valami másról. Valami súlyosabbról.

A történelemből illene tanulni. A pesti „utca” népe kiszámíthatatlan. Eddig mindig az elbizakodottság indította el a maguk csalhatatlanságával eltelt hatalmakat a bukás útján. Nem számoltak azzal, hogy a magyar nép meglepően jól tűri a hatalom arroganciáját és cinizmusát, de van egy határ, amikor elszakad a cérna. A fiatalokban működnek az önvédelmi reflexek, egy ideig hátat fordítanak a politikának, vagy felpakolják a családjukat és másutt keresik a boldogulást.

De ha sérelem éri őket, átszakadnak a gátak. Most tízezren mentek tüntetni, holnap talán még többen választják majd az utcai politizálást. Nagyot hibázhatnak Orbánék, ha ezzel nem számolnak. Veszélyes vizekre kormányozzák Magyarországot, megeshet, hogy a CEU-botrány lesz a Fidesz sírásója.

Szerző