Ugyan a halálos betegség idején írott versek személyesek, kíméletlenül aktuálisak. Fő állításuk, hogy a személyes és a politikai, azaz a magán- és a köztér nem határolhatóak el egymástól. A tét, hogy mi történik olyankor, ha a politikai közösség létrehozására nem irányul semmiféle munka és a közös megteremtésére remény sincs. Amikor a terek és az idők széttörtek, a jövőre irányuló és a jövőt biztosító közösség helyén pusztulás van.
A városi tér, ahova néha érkezik hír és emberszag a peremről, fenyegető és apokaliptikus. Itt az idő összefüggéstelen és nem közös: “az órák visszaálltak. Van, aki húsz évvel, / van, aki negyvennel állította vissza a magáét.” (Nyitott ablak mögött) Amikor Magyarország egy “hiányjel”, “kísértethaza”, oxigénhiányos, fojtott környezet, “amit ép ésszel csak elárulni lehet” (Karácsony másnapján, 2011), ahol csak annyit tudunk a másikról, hogy ki az ellenség, még mindig vissza lehetne húzódni a hátországba, a személyesbe. Ilyen azonban nincs. Amíg ebben a térben mozgunk, leválaszthatatlan a magán. A kötet központi és egyben legpesszimistább verse a Zuhanás: a parancs katapultálni, ha még van hova. A szem biológiai lecsupaszítottsággal látja a tájat fentről, és ez a perspektíva felidézi Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét. A történelmi, politikai, kulturális vonatkozások kitörölhetetlenek, az emlékeinkkel látunk. Méghozzá egy keserű képet: “Mióta élsz, / egy gyűlölködő koldusország szennyét nyeled. / Nincs rá mentség. De akármi történik, / mindig zajlik valami más is, az illúziók / egyáltalán nem kivételek.” A család, a magán azonban csak egy időre feledtet. “Mert aki / elmúlt negyven, az már perfekt alvajáró, / szétbogozhatatlan benne a személyes / és a kollektív képzelet. Ezért az automata / pilóta mindig túl későn jelez. A zuhanás / feltartóztathatalan.” Amire itt az olvasói emlékezet visszakapcsolhat, egy korábbi vers, az Annyi föld: a mikrobatelepekkel kezdődhet újra minden.
A betegségversek váltást jelentenek a kötetben, habár érzékelhető, és a szövegekből is az következik, hogy a pusztuló közös és a megbetegedés összefügg. Amellett azonban, hogy a városit felváltja a kórházi tér, az érzékelés befelé fordul, a saját és a másik beteg test tere lesz a meghatározó: “Nem létezik más, / csak ami a testben zajlik.”, az én egyenlő azzal a ponttal, ami fáj (A fájdalom színe). A betegségnek lemeztelenítő hatása van, minden közel kerül és nehézkedése lesz, a gyógyulás után pedig a betegség testi emlékezete megváltoztatja a lassan kifelé forduló érzékelést is. A visszatérés ismét beágyazza a gyógyult testet a közbe: “Aki hosszú távollét után látogat haza, / mégsem talál semmit a helyén. / És az sem, aki mindennap itt ébred.” (Hó nélkül) Az otthonosságnak, az ismerősségnek ugyanúgy nincs meg a legkisebb jele sem.
Ami ezek után a sötétséget oszlatja, az a szeretet, illetve a betegség ajándéka: “Testemet könnyebbé / tette a halál közelsége, és közelebb jutott / a földhöz.” (Ismeretlen vendég) A politikai közösség szempontjából a pusztulás viszont nem lassul: “A falak megmaradtak, mögöttük / újra vasvirágot terem a szégyen, a nyomor, / és minden szó kifordul magából: a gaz / bekeríti a házat, dzsidások állnak őrt…” Az utolsó vers az (Újra a kertben) elemeli a kötetet a magán és a politikai tér szétválaszthatatlanságának kérdésétől: a kerttoposz és a másik jelenléte mégis csak az, ami halványan kirajzol egy talpalatnyi hátországot.
