Város a térkép szélén

Fiúk! Ma estétől vacsora előtt mozgalmi dalokat fogunk énekelni, mert nagyon elhanyagoltátok a KISZ munkát! – jelentette be Sanyó egy késő őszi napon. Gyuresszal, a bátyámmal egymásra meredtünk: Jól hallottuk? Olvasmányainkból és filmélményeinkből ugyan nem volt ismeretlen ez a módszer, de azért 1970-ben már erősen anakronisztikusnak tűnt. Igaz, a Magyarország térképének nyugati szélén fekvő kisvárosban, Kőszegen ez mégsem tűnt annyira abszurdnak. Egy macskaugrásra a vasfüggöny fizikai valóságától, más szelek fújtak, mint a fővárosban. Mindenesetre a halk röhögés közben is éreztük a bratyóval, már nem sokáig élvezzük a fiúkollégium vendégszeretetét. Úgy is lett. Még az év vége előtt albérletbe kötöztünk a Jurisics-vár tőszomszédságában.

Persze nem egészen jószántunkból keveredtünk Kőszegre. A bratyó a Vörösmarty gimi kemény magjában kifejtett szorgos tevékenységéből fakadóan kényszerült szembenézni bizonyos nehézségekkel, én pedig a Kaffka Margit gimiből való távozásom, illetve rövid életű metróépítő karrierem után ismerkedhettem meg e korabeli magyar kisváros szociológiai, oktatási és politikai leképeződésével. Mama óriási erőfeszítései dacára is csak a térkép szélén voltak hajlandók befogadni minket, így kezdtük kőszegi száműzetésünket.

Hát, ahogy mi nem kívánkoztunk oda, úgy ott sem fogadtak tárt karokkal. Nem rajongtak a „pesti srácokért”. Csak A. volt ott Pestről, de ő elsőtől odajárt és negyedikre már teljesen domesztikálódott a környezetéhez. Nekem szerencsém volt, mert Gyuresz, mint negyedikes, a kolesz elitjébe tartozott, nem beszélve comb vastagságú bicepszéről, amely eleve megteremtette a megfelelő tekintélyt számára.

Erre leginkább nekem volt szükségem, aki most nem részletezendő okokból másodszor is belevágtam a gimnázium második osztályába, mert amúgy a negyedikesek gyakran alkalmazták a testi fenyítés eszközét, ha úgy vélték, valamely alacsonyabb osztálybeli pária megsértette őket, vagy csak úgy, fegyelmezési szándékkal. Máig ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, ahogy Marcit, egy jóindulatú, kissé nehézkes gondolkodású osztálytársamat este felállította két ilyen barom az ágyáról és neki vigyázállásban kellett tűrnie, hogy valami mondvacsinált vétségért percekig pofozzák. (Akkor még nem sejtettem, hogy a kőszegi pofont én sem kerülöm el.)

Végül a kolesszal a szakítás azt követően történt meg, hogy egy téli reggelen a fiatal, ki tudja miért oda helyezett nevelőtanár rá akarta bírni a bratyót, hogy a hideg, fűtetlen mosdóban derékig mosdjon meg a plusz 5 fokos folyóvízben a csapnál. Persze Gyuresz ezt kifogásolta. Szó szót követett, de sikerült megakadályoznom, hogy a forró fejű ifjú tanár már pályája elején szembe találja magát azzal az empirikus, ám számára mindenképpen megalázó helyzetet teremtő tapasztalattal, hogy akinél az erős kar, ott a nagyobb erőkar. (Lásd még a fizikai alaptörvények egyikét.)

Sok jó emlékünk amúgy sem maradt a koleszról. Jellemző volt az ott honoló szellemiségre, hogy egy bajuszos, idősebb nevelőtanárt nem nemi identitása miatt hívtak Zsuzsinak a kollégisták, hanem mert egy szelíd, soha nem üvöltöző, segítőkész fickó volt. Ráadásul mi fizettük a legmagasabb térítési díjat, mert a Mama fizetése papíron jóval magasabb volt, mint az akkoriban gazdagnak számító tsz-parasztoké, -elnököké. Mi fejenként havi 400-400 forintért ettük a kolesz kenyerét, míg a vidéki srácok, akik rendszeresen kapták otthonról a jókora pakkokat, 100 meg 50 forintokat fizettek.

Az albérletünk ablaka a várra nézett de ettől a budi még az udvarban volt. Ne feledjük, akkoriban még igazi kemény telek jártak. A szenet kézikocsin húztuk az állomás mellől a Tüzép telepről. Ez nem volt szégyen, hiszen a biológia tanár maga lapátolta a pincéjébe az NDK kokszot belvárosi otthona előtt.

A Jurisich giminek egyébként egy joviális igazgatója volt és a legtöbb tanárral sem volt gondunk. A törit-magyart oktató N. tanár úrral kifejezetten jóba lettem, mert „Steiman, a grófnő” stílusában tudtunk órán beszélgetni a környékbeli falvakból érkezett kevéssé szofisztikált műveltségű osztálytársak többségével szemben. Talán egészen tűrhető emlékekkel jöhettem volna el Kőszegről, hiszen megegyeztünk az igazgató úrral és a tanerőkkel, ha átengednek matekból, visszahúzok Budapestre. Ám egy honvédelmi nap egészen más emlékeket hagyott bennem.

Éppen célba lőttünk – hát ez sem új találmány – és nekem a felügyelő tanár adott egy marék töltényt. Nem tudtam, hogy csak ötöt szabadott volna lőnöm. Arra járt a fél arcán szederjes foltot viselő igazgatóhelyettes és megkérdezte, mennyit lőttem. Mondtam, talán tízet. Erre elkezdett ordítani, hogy „Te pesti strici!” így meg úgy, végül pofon ütött. Ma már áldom a tornatanárt, aki látta, hogy ebből pofozkodás alakulhat ki, gyorsan rám kiáltott és a következő feladatra küldött. Életemben először és eddig utoljára éreztem a tehetetlen düh és a szégyen könnyeit és először találkoztam a zsigeri és megmagyarázhatatlan gyűlölettel, ami csak annak szólt, hogy „pesti strici” voltam.

Azóta megfordultam Kőszegen, no nem a nyilas kiállítást mentem megnézni, amit egy helyi történész fabrikált össze országos botrányt keltve az ezredforduló táján, csak úgy.

Hiába teltek el évtizedek, az a pofon a mai napig fáj.