Először is egy késre lesz szükségünk, ha el szeretnénk olvasni Peer Krisztián 42 című könyvét. Peer tizenöt éve nem jelentkezett verseskötettel, a napokban megjelent szövegek a tavaly 25 évesen elhunyt barátnője, a díszlettervező Mocsár Zsófia halálát dolgozzák fel. A gyászkötetben az egyik oldalon a halál előtti versek, a felvágatlan oldalakon pedig a tragédia utáni versek találhatók (a későbbiekben: előtte és utána versek). Ahhoz azonban, hogy utóbbiakhoz, a legbensőbb terekhez hozzáférjünk, hogy megismerjük, mit is teremtett a gyász, meg kell sebezni a tárgyat.
A hirtelen halál ugyan azt eredményezi, hogy a másik hiányként, emlékként van jelen, nyomai a lejárt bérlet és a halála után ültetett fa, de korántsem tűnik el: a párbeszéd nemcsak hogy folyamatos, hanem sokkal erősebb az utána versekben.
Az előtte versekben főként a költői szerep és az alkotás válsága tematizálódik, az írás aktusa, az apával való azonosulás lehetetlensége, az öregedés és az elmúlt idő kihasználatlansága-kihasználtsága állnak a középpontban. Ahogy ez az egyik versben meg is fogalmazódik: kapuzárási költemények ezek. A kötetnek kettős nehézkedése van: Az olyan részletek súlyát, mint például az “Ó, ha most meghalok, / mennyi minden nem kezdődik majd el. / Félbe semmi sem marad.” (40) teljesen megváltoztatják a gyászoldalak. Egyrészt ez a személyes válság relativizálódik a felvágatlan oldalak mögötti traumához képest. Másrészt éppen ezért tudjuk, hogy de, most már valami igenis félbe maradna: az életműnek azon része nem születne meg, amely a személyes terápia, a gyászfolyamat szerves része. Így a trauma teremtő állapottá válik. A másik hiánya hétköznapi dolgoktól kezdve a személyes, másik általi beteljesülés lehetetlenségéig megnyilvánul: “A fogad sem lesz befejezve. / Én sem.” (Későn megértett bohóckodás) Lehetőség van azonban egy másfajta beteljesülésre, az alkotóira. A kötet ambivalenciát sugall: egyrészt lelkiismeretfurdalást, hogy a másik halálából profitálni lehet, másrészt kötelességtudatot, hogy az alkotással értelmessé tenni a másik halálát.
Ha már másban nem lehet értelmet találni. Az események esetlegességével és a világ irracionalitásával kapcsolatban is kettős látás érvényesül. “Olyan kényelmes magamat okolni. / Odatolakodni: ne a világgal legyen baj, inkább velem.” (Humorforrás) Az önvád megvéd a kiszámíthatatlan világtól, amelyben azonban mégis minden darab a helyére a kerül. Ennek lenyomata a Visszatekintve című kötetnyitó vers első néhány sora, ami ugyan előtte, számvetővers, mégis a veszteség nem hiábavaló voltával előre is utal: “Dehogynem veszhet el. / Dehogynem baj, hogy elveszett. / Dehogy veszhet el egészen.”
És ami szembe megy a világ esetlegességével és értelmetlenségével, az mégiscsak az alkotó tett, ami itt egybeesik a gyászmunkával. Az özvegy szól című versben a legerőteljesebb annak megvallása, hogy a halálból született ezen versek fele: “Versek, amiknek nem lett volna szabad megszületniük. / Na látod, ez igazi pofon. / Igyekszem hasznosítani.” Mindez az irodalomban hagyományosnak is mondható következtetés levonásával jár. A lírai alanyt felébresztő kutya “nem azt az életet mentette meg, hanem ezt - / mi lenne most, ha akkor átalszom a halálodat.” (Te kezdted) Azaz a halál közeléből nézve minden megváltozik, jelentőssé lesz és nemcsak visszafelé. Hiába megrázóak ezek a versek, a kötetté párolt gyászmunka írásterápiája valóban segítség: “Könnyebb, mióta megértettem, / hogy rajtam túl is volt életed. / Illetve van.”
