Viszket a tenyerünk

„Békés és derék keresztény embereknek is viszket már a tenyere” - mondta a rádiójában a miniszterelnök a minapi tüntetésekre utalva, és szokás szerint igaza volt. Mint békés keresztény ember, sokunk nevében mondhatom: számunkra az agresszió ugyanúgy ellenjavallt, mint a hazudozás, a lopás vagy a mások tulajdonának megkívánása, de azért sokszor eszünkbe jut, hogy kipenderíthetené már őket valaki a fölszentelt falak közül, ahogyan egykor Krisztus tette a kufárokkal.

A kereszténységben a hűség ugyanolyan fontos érték, mint mondjuk a konzervativizmusban. Nem cserélgetjük naponta a világnézetünket, és nem számít megszokottnak felénk, hogy valaki ifjúkorában még a Kommunista Ifjúsági Szövetségben álmodozik a hatalomátvételről, a rendszerváltás környékén istentagadó liberális, később ellenzékben puritán református, majd kormányra kerülve katolizál – és mindig éppen akkor fordul, amikor az a legtöbb politikai haszonnal jár. Nem szeretünk tolvajláson kapott, esküszegő, bukott elnökök mögött lépdelni a körmeneten, és nem örülünk neki, ha a hasonló ügyekben hasonlóképpen vétkes kormányfőhelyettest kell követnünk ugyanott, aki két ájtatosság között véreskezű keresztényüldözőkkel üzletel a világ azon fertályán, ahonnan szerinte csak terroristák jönnek Európába. Sajnáljuk, hogy a világ az ő tetteik alapján ítéli meg a vallásunkat, és már előre tartunk a választási kampánytól, amikor magukról megfeledkezett papoktól és lelkészektől kell majd végighallgatnunk a mellettük szóló, a templomot, a lelkipásztori hivatást és a választások tisztaságát is sértő kortesbeszédeket. Blaszfémiának tartjuk, hogy keresztényként olyanokra kellene szavaznunk, akik hárommillió szegény magyart hagytak az út szélén, miközben Felcsúton már az árokpart is terméskőből van, gyerekeket zárnak bűnözők közé csip-csup ügyek miatt, amíg a kegyeltjeik Ibizán habzsolják a tudatmódosítókat, és elvárják tőlünk, hogy elhiggyük, nem a pápánál, hanem a botrányos hazugságai miatt hónapok óta bujkáló propagandaminiszternél vannak az igazság kulcsai.

Egyszóval tényleg viszket a tenyerünk - addig jó, amíg csak a miénk.

Szerző
Hargitai Miklós

Áder, a bajuszgerinc

A cím Ceglédi Zoltán politológus telitalálata. A mi államfőnket az angol nyelvű Wikipedia-oldalán sem kímélték a tiltakozók. Kegyetlenül piszkítják. A kínain is, de tán még az azerbajdzsánin is, esetleg.

Számos nemzetközi oldalon Áder Jánosból macskajancsi lett. De több becenevet is kapott az újrázó köztársasági elnök: az Index képe szerint korábban - például - bajszos sz@r névvel volt látható, amiért mi kérünk elnézést. Bár utóbb ez nemzetegyesítő jelszóvá vált.

Sokkal nagyobb baj, hogy a mi szégyenből megújrázott államfőnk egy teljesen új dimenziót nyitott.

A net újsütetű digitális generációja igazi hülyét képes csinálni az analóg Áderből, aki a szomorú mosolyon kívül tényleg csak a horgászatban képes felmutatni valamit. (Különösen, hogy az ENSZ-főtitkárság se jött össze neki.)

Áder János a mai net 2.0 esetét kell átélje. Aláírása felbolydította azokat, akik képesek mindent és mindenkit meggyalázni a világháló bugyraiban. Hekkelés, trollkodás – ilyet még magyar politikusnak nem kellett megér(ten)ie.

Az államelnököt az ízeltlábúak után az állatvilág második legnépesebb kategóriájába sorolták gonosz emberek. Gerinctelenek, rovarok törzsébe, a netlexikonok minden lehető szócikkébe beleírták.

Ezzel új magyar fejezete nyílt a világhálón a véleménynyilvánításnak. A pocskondia, a gúny, az alázás szintet lépett. A net szabad lexikonának politikai felhasználása újdonság, bár nem példátlan.

Az azonban, hogy a kerek földön minden létező Áder-szócikk mellé a legdehonesztálóbb jelzők biggyedjenek, példátlannak mondható.

Voltak már mémek, gúnyok, de ilyen identitás-meghekkelés még nem történt. Ehhez maga Áder János kellett, az ő aláírása.

Nem lehet elegendő a magyar Soros-ügynökök összeesküvése mindehhez. Aligha mehetünk el a lehetséges orosz kódok bevezetése mellett, aligha mehetünk el a kormányzati intellektus csúcsai – Németh Szilárd, Kósa Lajos, Hollik István és sokan, még lejjebb – a brossúra-felolvasók mellett.

E közbohócokkal még nem működhetne a rezsim. Ehhez kell egy köztársasági elnök, aki – ilyen sincs a világban másik – kényszerből, ráadásul szégyenből államfő.

Hungarikum.

Szerző

Erdogan végzete

Miután a vasárnapi törökországi népszavazáson a polgárok szűk többsége az alkotmánymódosítás mellett szavazott, jó esély van arra, hogy az amúgy is már illiberális ankarai „demokrácia” totális diktatúrába csapjon át. Az igenek győzelme nem nevezhető meglepetésnek, hiszen Recep Tayyip Erdogan csapatai mondjuk húszszoros túlerővel küzdöttek a kampányban a parlamentáris demokráciát megőrizni kívánókkal szemben. Az is igaz persze, hogy Ankara a gyanús hátterű tavaly júliusi puccskísérlet óta semmi esetre sem nevezhető demokratikus berendezkedésű államnak: hogyan is volna az, ha tömegesen tartóztatják le az ellenzékieket, az újságírókat, a bírákat, a kurdokat, a gülenistákat, a „nép ellenségeit”. A referendum során azt érték el, amihez itthon általában egyetlen nap is elég: törvényerőre emelték a törvénytelenségeket, s Erdogan már büszkén hirdetheti, hogy hazája egyeduralkodó vezetője lett, aki a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és bíró is egyben.

Az elnök nagy győzelemről beszélt, pedig Európában és a világban sorra szenvedik el vereségeiket az illiberális demokrácia lelkes hívei. Az Egyesült Államokban a nagy fordulat Donald Trump megválasztásával sem következett be, az amerikai elnök mintha most kezdené felismerni: a világ leghatalmasabb államának fejeként nem engedheti meg magának, hogy felrúgjon egy évtizedek óta uralkodó világrendet.

Erdogan és a hozzá hasonló európai vezetők eljátszhatják saját közönségük előtt, hogy valójában ők irányítják a világot, s a publikum egy része lelkesen asszisztál és tapsol a külső ellenség - személyek és civil szervezetek - elleni hadjárathoz, ez a politika azonban nemcsak veszélyes, eleve bukásra van ítélve.

A törökországi eredménynek nem az a tanulsága, milyen szeretett vezérré vált hazájában Erdogan, hanem bebizonyította: olyan útra terelte hazáját, ami a teljes kudarchoz vezet. Nyilvánvalóvá vált a társadalom teljes megosztottsága, egyre nagyobb az ellentét a politikáját elutasító városokban és az elmaradottabb anatóliai régiókban élők között.

Erdogan kikiálthatja ellenségnek a lakosság felét, folytathatja a leszámolást azokkal, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő, de a történelem megmutatta: előbb-utóbb a pökhendi vezetőket is utoléri a végzet.

Szerző
Rónay Tamás