Mert lehet persze vihogni is azon, hogy a kakucsi képviselőtestület hoz egy rendeletet, miszerint aki egy óránál hosszabb ideig ül a buszmegálló padján, azt 150 ezer forintos bírsággal lehet sújtani. És lehet szörnyülködni, hogy ilyesmi egyáltalán eszükbe jut, meg elégedetten hátradőlni, hogy lám, még van törvényesség ezen a földön, hiszen a bornírt jogszabályt végül visszavonták; de egyvalamit nem lehet. Nem észrevenni, hogy kakucsiak kezdünk lenni mindahányan.
Kakucsország ma már vállat sem rándít, hogy állami félpénzen tartanak egész régiókat, és negyedmillió ember végez gyakran értelmetlen közmunkát az országos hatalomhoz bekötött helyi kiskirályok úri kedve szerint. Kakucsország még csak nem is krákogott, úgy nyelte le, hogy maholnap kiváltság lesz érettségizni, és akinek a szülei nyomorultak, annak magának is nyomort szán a választott vezetés. Kakucsország lelkesen uszult, amikor a háború elől menekülők tömegére uszították, és ha épp nincs külső ellenség, hát talál magának a saját nélkülözői között.
Ebben az országban már fel se tűnik, hogy a munkanélküliség állami segítség híján maga a létbizonytalanság; hogy a törvényesen járó segélyt sokhelyütt magaviseleti alapon próbálja meg osztani az önkormányzat; s hogy a Munka Törvénykönyvét addig módosítgatják, míg a XIX. századi angliai szegénytörvények végül népjóléti utópiának számítanak majd mellette. Itt a hajléktalanság is csak esztétikai kérdés: éhezni és halálra fagyni olyan helyen tessék, ahol ez nem zavarja a többséget.
A kakucsi buszmegállót például feltétlenül érdemes e célból elkerülni.