1956

Rózsika a pultra könyökölt, mellén megfeszült a blúz, összeszűkült szemmel végigmérte anyámat, majd azzal a megfontolt lassúsággal, amivel imént a feketekávét lefőzte, tálcára tette a Rigó Jancsit, s kivitte azt is az asztalhoz. Jól látta ő, nemhiába volt pincérnő harminc éve, hogy az ilyen fényes hajú, félköríves szemöldökű nő, aki úgy keveri a kávéját, hogy a kiskanál egyszer sem koccan oda a vastagfalú pohárhoz, nem való ebbe a presszóba. Anyám rosszkedvűen szívta be a kávé kesernyés illatát, a Rigó Jancsihoz hozzá sem nyúlt. Körbenézett a zsibongó, cigarettázó vendégeken, a falakon virító plakátokon, és megállapította, hogy ez a hely bizony nem egy Gerbeaud, de még csak nem is egy Kék madár, inkább éjszakai mulatónak tűnik, ahol füstös és sistergő a levegő, a sötét bokszokban kétes szerelmek bonyolódnak, a kiskanál pedig ócska alumíniumból van. Nem is értette, miért éppen itt akart Márta találkozni vele.

1956. október 22-e volt, hétfő délután, amikor nyílt a presszó ajtaja, és megjelent Márta, anyám gyerekkori barátnője. Átverekedte magát a zsúfolt helyiségen, lerogyott anyám mellé a székre, és belevágott a sűrűjébe.

Nem akartam a törzshelyünkön találkozni, nehogy összefussunk egy ismerőssel, magyarázta feldúltan, miközben gyanakodva pislogott jobbra és balra. Anyám, akinek kiváló érzéke volt a drámák iránt, megállta, hogy nem nevetett föl, épp’ csak elmosolyodott ezen az elcsépelt krimiszövegen. Márta zihálva, olykor a zsebkendőjébe szipogva mesélte, hogy Tamás megcsalja, a viszonya már majdnem egy teljes éve tart, ami túlzás nélkül nevezhető rekordnak az ő esetében, és éppen ez az, ami kétségbeejtő. Beszippantotta a szenvedély, a vak is látja, hogy szerelmes. Szerelem ellen pedig nincs orvosság, hiábavaló minden, így nem érdemes élni.

E helyütt kénytelen vagyok kis kitérőt tenni. Tamás, Márta férje ritka jóképű férfi volt, szikrázóan sötét szeme úgy villogott, mint a macskáé, és egész lényéből férfiúi magabiztosság sugárzott. A gyár első DISZ-titkáraként hatalmas felvonulásokat szervezett a nemzeti ünnepeken, de az igazat megvallva, sokkal inkább volt ő egy folytonosan zsákmányra leső kandúr, mint szervezőzseni pártfunkcionárius. Anyám mindig is link alaknak tartotta – úgy ejtette ki a „link” szót, hogy attól mindenki elsüllyedhetett szégyenében – és nem vette le a lábáról egy ilyen sármőr. Tamás és Márta tíz éve voltak házasok, gyerekük nem született, hogy miért, erről Márta még anyámnak sem beszélt, ő pedig egy idő után nem kérdezte. Tamás szalmalángként fellobbanó szerelmi ügyeiről tudott a fél város, Márta is természetesen. De ő a valós, vagy inkább már csak vélt társadalmi rangjához illően, (apja egy nagy bútorgyár kereskedelmi igazgatója volt a háború előtt) szemet hunyt Tamás afférjai fölött. Nem bizonyult ez rossz stratégiának egészen addig, míg férje szerelmes nem lett egy ápolónőbe, akit az ’55-ös május elsejei felvonuláson látott meg nővérruhában, pólyásbabával a kezében a Magyar Kórházi Dolgozók transzparense alatt vonulni. Messziről nem tudta eldönteni, hogy a baba valódi-e, vagy sem, azt azonban lenyűgözve látta, milyen kiemelkedően formás mellekhez simul az a gyerek, legyen akár élő, akár műanyagból készült kellékbaba. (Ez utóbbi volt.)

Csak bámulta a férjem azt a kis ribancot, mint a moziban, panaszolta anyámnak keserű könnyekkel a szemében Márta, és dühösen megkavarta a kávéját. Aztán persze lenyomozta, hogy ki ő, melyik kórházban dolgozik, és ősszel már egymás szeretői voltak. De előbb még le kellett zárnia a kapcsolatát a személyzetis Évával, azzal a spiclivel, aki jól sarokba szorította, mert ő aztán tényleg mindenről tudott, ami a gyárban, vagy annak a környékén történt. De valahogyan kimászott abból is az én Tamásom, folytatta Márta, de ezerszer megbánja még ő ezt az Évát, meg az ápolónőt is, nekem elhiheted. Csakhogy addig én belehalok a szégyenbe, egészen biztosan belehalok. Mondd meg, mit tegyek. Mit tehetek egyáltalán?

Anyám természetesen nem tudott választ adni erre a kérdésre, nem mintha hiányzott volna belőle az ítélőerő. Élete végégig megőrizte átható tekintetét, és a rá jellemző kicsit fensőbbséges modorát, amit azok ellen használt, akikre haragudott. Csak annyit mondott, hogy a nők ma már nem szoktak belehalni a szerelmi bánatukba, a szégyenükbe meg pláne nem, és olyan halkan ejtette a szavakat, hogy szinte érzéstelenítő hatásuk volt, mert látta, hogy Márta még a szódavíz pezsgésére is összerezzen, úgy ki van borulva.

Másnap, mint ismeretes, kitört a forradalom. Legközelebb harmincöt évvel később találkoztak.

1957. januárjában szüleim éppen bútorokat pakoltak le egy furgon tetejéről a szétlőtt Üllői úton, egy nekik kiutalt, megürült lakásba költöztek be, amikor egy férfi közeledett feléjük a romos Valéria kávézó felől, melynek falán szögre akasztott plakát hirdette: Béke, rend, nyugalom. A férfi szomorú volt, sápadt és sovány, Anyu az első pillanatban nem is ismerte meg. Tamás volt az, persze. Mély hangja szakadozottan tört elő, amikor elmondta, hogy Márta, aki soha életében nem politizált, a forradalom első napjaiban kiszédelgett az utcára, és egyszeriben lánglelkű szabadságharcos lett belőle. Csakhogy nem annyira az eszmébe, mint inkább egy fiatalemberbe szédült bele, s ez a szerelem olyan erősnek bizonyult, hogy néhány nappal ezelőtt egy ködös hajnalon együtt elhagyták az országot. Márta csak egy búcsúlevelet hagyott hátra, amiben azt írja, most értette meg igazán, mekkora kincs a szabadság, és végre lett mersze birtokba venni mindazt, amit az élet és Tamás egyként megtagadott tőle. Tamásnak igaza volt, a szerelem mindent legyőz, és csakugyan mindenre képes az, akiben erősebb a szeretet, mint a gyűlölet.

Tamás elhallgatott, csontos arcán könnyek gördültek végig. Csak őt szerettem, mondta. Anyám nézte, nézte, aztán bátorítóan megcirógatta a kezét, úgy, ahogyan egy megrettent kisfiút simogat meg az ember. Tudott ő erről a szerelemről, belehadarta Márta a telefonba a nagy hírt, hogyne. Anyám megbocsáthatatlannak csak azt tartotta, hogy a barátnője úgy ment el, hogy tőle el sem búcsúzott. De később megbocsátotta ezt is, hiszen tudta, menekülésre kész vadként élt akkor az egész ország.

Évtizedekkel később megvolt aztán a búcsú. Márta akkor tért vissza és találkozott újra anyámmal, amikor fiatal életük múlttá lett, leperegtek róla a régi sérelmek, és történetüket nem háborgatta már a történelem.

Legalábbis nem úgy, mint 1956-ban.