1956

Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:02
FOTÓ: FORTEPAN/PESTI SRÁC

Rózsika a pultra könyökölt, mellén megfeszült a blúz, összeszűkült szemmel végigmérte anyámat, majd azzal a megfontolt lassúsággal, amivel imént a feketekávét lefőzte, tálcára tette a Rigó Jancsit, s kivitte azt is az asztalhoz. Jól látta ő, nemhiába volt pincérnő harminc éve, hogy az ilyen fényes hajú, félköríves szemöldökű nő, aki úgy keveri a kávéját, hogy a kiskanál egyszer sem koccan oda a vastagfalú pohárhoz, nem való ebbe a presszóba. Anyám rosszkedvűen szívta be a kávé kesernyés illatát, a Rigó Jancsihoz hozzá sem nyúlt. Körbenézett a zsibongó, cigarettázó vendégeken, a falakon virító plakátokon, és megállapította, hogy ez a hely bizony nem egy Gerbeaud, de még csak nem is egy Kék madár, inkább éjszakai mulatónak tűnik, ahol füstös és sistergő a levegő, a sötét bokszokban kétes szerelmek bonyolódnak, a kiskanál pedig ócska alumíniumból van. Nem is értette, miért éppen itt akart Márta találkozni vele.

1956. október 22-e volt, hétfő délután, amikor nyílt a presszó ajtaja, és megjelent Márta, anyám gyerekkori barátnője. Átverekedte magát a zsúfolt helyiségen, lerogyott anyám mellé a székre, és belevágott a sűrűjébe.

Nem akartam a törzshelyünkön találkozni, nehogy összefussunk egy ismerőssel, magyarázta feldúltan, miközben gyanakodva pislogott jobbra és balra. Anyám, akinek kiváló érzéke volt a drámák iránt, megállta, hogy nem nevetett föl, épp’ csak elmosolyodott ezen az elcsépelt krimiszövegen. Márta zihálva, olykor a zsebkendőjébe szipogva mesélte, hogy Tamás megcsalja, a viszonya már majdnem egy teljes éve tart, ami túlzás nélkül nevezhető rekordnak az ő esetében, és éppen ez az, ami kétségbeejtő. Beszippantotta a szenvedély, a vak is látja, hogy szerelmes. Szerelem ellen pedig nincs orvosság, hiábavaló minden, így nem érdemes élni.

E helyütt kénytelen vagyok kis kitérőt tenni. Tamás, Márta férje ritka jóképű férfi volt, szikrázóan sötét szeme úgy villogott, mint a macskáé, és egész lényéből férfiúi magabiztosság sugárzott. A gyár első DISZ-titkáraként hatalmas felvonulásokat szervezett a nemzeti ünnepeken, de az igazat megvallva, sokkal inkább volt ő egy folytonosan zsákmányra leső kandúr, mint szervezőzseni pártfunkcionárius. Anyám mindig is link alaknak tartotta – úgy ejtette ki a „link” szót, hogy attól mindenki elsüllyedhetett szégyenében – és nem vette le a lábáról egy ilyen sármőr. Tamás és Márta tíz éve voltak házasok, gyerekük nem született, hogy miért, erről Márta még anyámnak sem beszélt, ő pedig egy idő után nem kérdezte. Tamás szalmalángként fellobbanó szerelmi ügyeiről tudott a fél város, Márta is természetesen. De ő a valós, vagy inkább már csak vélt társadalmi rangjához illően, (apja egy nagy bútorgyár kereskedelmi igazgatója volt a háború előtt) szemet hunyt Tamás afférjai fölött. Nem bizonyult ez rossz stratégiának egészen addig, míg férje szerelmes nem lett egy ápolónőbe, akit az ’55-ös május elsejei felvonuláson látott meg nővérruhában, pólyásbabával a kezében a Magyar Kórházi Dolgozók transzparense alatt vonulni. Messziről nem tudta eldönteni, hogy a baba valódi-e, vagy sem, azt azonban lenyűgözve látta, milyen kiemelkedően formás mellekhez simul az a gyerek, legyen akár élő, akár műanyagból készült kellékbaba. (Ez utóbbi volt.)

Csak bámulta a férjem azt a kis ribancot, mint a moziban, panaszolta anyámnak keserű könnyekkel a szemében Márta, és dühösen megkavarta a kávéját. Aztán persze lenyomozta, hogy ki ő, melyik kórházban dolgozik, és ősszel már egymás szeretői voltak. De előbb még le kellett zárnia a kapcsolatát a személyzetis Évával, azzal a spiclivel, aki jól sarokba szorította, mert ő aztán tényleg mindenről tudott, ami a gyárban, vagy annak a környékén történt. De valahogyan kimászott abból is az én Tamásom, folytatta Márta, de ezerszer megbánja még ő ezt az Évát, meg az ápolónőt is, nekem elhiheted. Csakhogy addig én belehalok a szégyenbe, egészen biztosan belehalok. Mondd meg, mit tegyek. Mit tehetek egyáltalán?

Anyám természetesen nem tudott választ adni erre a kérdésre, nem mintha hiányzott volna belőle az ítélőerő. Élete végégig megőrizte átható tekintetét, és a rá jellemző kicsit fensőbbséges modorát, amit azok ellen használt, akikre haragudott. Csak annyit mondott, hogy a nők ma már nem szoktak belehalni a szerelmi bánatukba, a szégyenükbe meg pláne nem, és olyan halkan ejtette a szavakat, hogy szinte érzéstelenítő hatásuk volt, mert látta, hogy Márta még a szódavíz pezsgésére is összerezzen, úgy ki van borulva.

Másnap, mint ismeretes, kitört a forradalom. Legközelebb harmincöt évvel később találkoztak.

1957. januárjában szüleim éppen bútorokat pakoltak le egy furgon tetejéről a szétlőtt Üllői úton, egy nekik kiutalt, megürült lakásba költöztek be, amikor egy férfi közeledett feléjük a romos Valéria kávézó felől, melynek falán szögre akasztott plakát hirdette: Béke, rend, nyugalom. A férfi szomorú volt, sápadt és sovány, Anyu az első pillanatban nem is ismerte meg. Tamás volt az, persze. Mély hangja szakadozottan tört elő, amikor elmondta, hogy Márta, aki soha életében nem politizált, a forradalom első napjaiban kiszédelgett az utcára, és egyszeriben lánglelkű szabadságharcos lett belőle. Csakhogy nem annyira az eszmébe, mint inkább egy fiatalemberbe szédült bele, s ez a szerelem olyan erősnek bizonyult, hogy néhány nappal ezelőtt egy ködös hajnalon együtt elhagyták az országot. Márta csak egy búcsúlevelet hagyott hátra, amiben azt írja, most értette meg igazán, mekkora kincs a szabadság, és végre lett mersze birtokba venni mindazt, amit az élet és Tamás egyként megtagadott tőle. Tamásnak igaza volt, a szerelem mindent legyőz, és csakugyan mindenre képes az, akiben erősebb a szeretet, mint a gyűlölet.

Tamás elhallgatott, csontos arcán könnyek gördültek végig. Csak őt szerettem, mondta. Anyám nézte, nézte, aztán bátorítóan megcirógatta a kezét, úgy, ahogyan egy megrettent kisfiút simogat meg az ember. Tudott ő erről a szerelemről, belehadarta Márta a telefonba a nagy hírt, hogyne. Anyám megbocsáthatatlannak csak azt tartotta, hogy a barátnője úgy ment el, hogy tőle el sem búcsúzott. De később megbocsátotta ezt is, hiszen tudta, menekülésre kész vadként élt akkor az egész ország.

Évtizedekkel később megvolt aztán a búcsú. Márta akkor tért vissza és találkozott újra anyámmal, amikor fiatal életük múlttá lett, leperegtek róla a régi sérelmek, és történetüket nem háborgatta már a történelem.

Legalábbis nem úgy, mint 1956-ban.

Szerző
Témák
1956

Az eltemetett múlt

Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:00
A Steindl-villa jelenkori, romos állapotában FOTÓ: NÉPSZAVA

A történelmi kellékek megértése feltárja az emberi tényezőt, mondatja egyik szereplőjével Salman Rushdie brit-indiai író a Talpa alatt a föld című regényében. A főváros polgári lakóövezeteként ismert Svábhegyet különösen érdekes múltja Budapest kiemelt fontosságú történelmi területévé tehetné. Csakhogy, ahogy azt György Péter esztéta megfogalmazta A sötét hegy című, az Élet és Irodalomban publikált írásában, olybá tűnik, mintha a svábhegyi vonatkozás kimaradt volna a magyar társadalomtörténetből. A BUPAP, a Budapest Aszfalt Projektet éppen ezért szervez gyalogtúrát a városrész múltjának bemutatására. A BUPAP azért tűnik ki a többi hasonló kirándulást kínáló cégtől, mert tematikus túrákat vezetnek: vallási kisebbségek múltját járják körben Újbudán, a Kádár-korszak lakótelepeire kalauzolják az érdeklődőket, s bemutatják, miként éltek együtt zsidók, keresztények, muszlimok a várnegyedben, a török hódoltság idején.

Kellemes sétákkal egybekötött, hétköznap és hétvégén is tartott múltidézéseik közül az egyik legnépszerűbb a budai Svábhegy felfedezését célozza meg. Amikor szombat kora délután elkezdődik a Szellemek a Svábhegyen túra, már 35 főt számlál a Jókai Mór Általános iskola előtti parkban gyülekező csoport. A Svábhegy dúskál a történelmi emlékekben, noha korszerű emlékmegőrzésről, a műemlékek szakszerű kezeléséről aligha beszélhetünk. A Diana utcai találkaponttal szemben áll Erkel Ferenc nyári villája, amelyen a zeneszerzőre emlékező sorok messziről kivehetetlenek. Az alkotó élete utolsó esztendeinek nyarait ebben a villában töltötte, a halál is itt érte. A 19. század végén népszerű helynek számított a Svábhegy: a pesti értelmiség fedezte fel magának.

Amikor Jókai Mór villát vásárolt a hegy tetején, falusias környezet fogadta. Amikor egyetlen regénye honoráriumából megvette a pompás kilátással rendelkező lakot, annak helyén még kőbánya állt. Ezt formálta gazdasággá, szőlőt és gyümölcsöket termelt, kúriát épített, az ingatlanterület ára kétezer koronáról harmincezerre ment fel. A Jókai-villát hiába keresnénk, azt egy szakszerűtlen építkezési vállalkozás miatt lebontották, a helyén a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület épülete és a Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai szobája kapott helyet. A boldog békeidőket egyedül Róna József Anakreón szobra csalhatja elő, ugyanis a zöld környezetben álló alkotás elkészítésekor az idős Jókai ült modellt a görög költő portréjához.

A Jókai-lak szomszédságában áll az 1840-es évek nyaralóépítési hullámának egykori gyöngyszeme, a Steindl-villa. "Legjobb tudomásom szerint az egykor méregdrága vételárral bíró, a budai és pesti oldalra egyaránt ragyogó rálátással rendelkező épület állami kézben van, és annak ellenére hagyják lerohadni, hogy műemléki védettséget élvez. Szimbólumértékű az is, hogy az Országházat tervező Steindl Imre családjának villája többek között a Parlament épületére néz. Egyébként nem ritka, hogy az állam felvásárol egy remek lehetőségekkel bíró épületet, majd hagyja pusztulni." - mondta Döbrentey Dániel jogász-politikus, a túra vezetője.

A svábhegyi szanatórium ma szintén lelakott, kiaknázatlan. A Nagyszálló, ahol Erzsébet királyné is megfordult, csak egy elemnek tűnik a múlt ott felejtett kacatjai között. Pedig a millennium évében átadott szálloda tudna miről mesélni, de még a kapujában őrzött, mára megcsonkított vörös csillagot sem távolították el, rekonstrukcióról, megnyitásról szó sincs. Majestic, Lomnitz, Gyopár, Mirabelle, Melinda, Rege, ezek olyan hotelnevek a svábhegyi szállodasorról, amelyekről alig tudni valamit. Épületeik lakóházként funkcionálnak, a túravezető szerint a lakók vegyes érzésekkel tekintenek otthonuk nem túl dicső múltjára. A német megszállás alatt a Gestapo és az SS rendezkedett be a szállodákban, Eichmann onnan vezényelte a magyarországi zsidók deportálását.

Eötvös József szintén ismert alakja a Svábhegynek: a politikus-író villája nincs meg, de emlékét park és szobor őrzi. A villasor legtöbb épülete a világháború idején odalett, de az egykori Eötvös-birtok területén álló Karthauzi-lak még fellelhető. A valaha kuriózumnak ható, egykor gőzmeghajtású fogaskerekű útját követve a miniszterelnökség vörösesbarna rezidenciájához jutunk. Sokat látott épület ez is: valaha Karády Katalin vőlegényének (Ujszászy István) birtokában állt, s a háború végén a színésznőt innen hurcolták el.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendészettudományi karának területén apácarend működött, mindaddig, amíg az oroszok be nem vették az épületet. Később az új rendszer traktoros iskolát működtetett a szomszédságukban, majd az apácák kitelepítését követően az épület az ÁVH tisztképző iskolája lett. A kápolna helyén ma rendőri kinevezéseket adnak át, pedig jól látható a szentély, az álmennyezet mögötti falfestmény is.

A három és fél órás túra által feltárt múlt legsötétebb foltja az a hatszögletű toronnyal rendelkező ingatlan, amely az ÁVH kínzóközpontja volt. Itt vallatták Rajk Lászlót, Mindszenty bíborost is, de azért, hogy az embertelenségek titokban maradjanak, egykor az épület tövében lampionokkal felcicomázott, zenével váró lebujt nyitottak. A Normafához közeli Eötvös úton található házról Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárja, valamint a Helyszínelés című Nádas Péter-mű is emléket állít. Az egykori terrorra mégsem utal egyetlen emléktábla sem.

Rezeg a léc

Az ismétlődő tüntetések bizonyítják, hogy instabil lábakon áll Orbán illiberális, diktatúrába hajló állama, elkezdett rezegni az a bizonyos léc. Láthatóan Orbán nem tud mit kezdeni a felháborodott tüntető tömeggel. Az utolsó próbálkozás a rendőrök bevetése, a félelemkeltés is a visszájára sült el. A Sándor-palotát narancssárga festékkel megdobáló Gulyás Mártont és Varga Gergőt hiába vitték el bilincsben és csukták le, majd állították gyorsított eljárásban bíróság elé, inkább nevetségessé vált a próbálkozás, mint elrettentetővé.

A tüntetők már nemcsak a lex CEU és a civil törvény ellen tiltakoznak, hanem az igazságtalan, a Fidesz hatalmát hosszú ideig biztosító választási törvény ellen is, ami már a hatalom alapjait kezdi megbontani. Külföldön is sokasodnak a gondok, ha nem közelednének a német és a francia választások, Orbánt sokkal keményebb bírálatok érnék a Uniótól. Így is egyértelmű figyelmeztetést kapott a Néppárti frakciótól. Amerikából is csak rossz hírek jönnek, Putyinnak is van éppen elég gondja Szíriában. Ha a Fidesz egy demokratikus párt lenne, akkor most menesztené az elnökét, hogy mentse, ami menthető. A szocialistáknál már láttunk erre példát. A Fidesz azonban nem ilyen párt, az maga Orbán. Ha bukik Orbán, a pártnak is vége.