1956

Publikálás dátuma
2017.04.22 09:02
FOTÓ: FORTEPAN/PESTI SRÁC

Rózsika a pultra könyökölt, mellén megfeszült a blúz, összeszűkült szemmel végigmérte anyámat, majd azzal a megfontolt lassúsággal, amivel imént a feketekávét lefőzte, tálcára tette a Rigó Jancsit, s kivitte azt is az asztalhoz. Jól látta ő, nemhiába volt pincérnő harminc éve, hogy az ilyen fényes hajú, félköríves szemöldökű nő, aki úgy keveri a kávéját, hogy a kiskanál egyszer sem koccan oda a vastagfalú pohárhoz, nem való ebbe a presszóba. Anyám rosszkedvűen szívta be a kávé kesernyés illatát, a Rigó Jancsihoz hozzá sem nyúlt. Körbenézett a zsibongó, cigarettázó vendégeken, a falakon virító plakátokon, és megállapította, hogy ez a hely bizony nem egy Gerbeaud, de még csak nem is egy Kék madár, inkább éjszakai mulatónak tűnik, ahol füstös és sistergő a levegő, a sötét bokszokban kétes szerelmek bonyolódnak, a kiskanál pedig ócska alumíniumból van. Nem is értette, miért éppen itt akart Márta találkozni vele.

1956. október 22-e volt, hétfő délután, amikor nyílt a presszó ajtaja, és megjelent Márta, anyám gyerekkori barátnője. Átverekedte magát a zsúfolt helyiségen, lerogyott anyám mellé a székre, és belevágott a sűrűjébe.

Nem akartam a törzshelyünkön találkozni, nehogy összefussunk egy ismerőssel, magyarázta feldúltan, miközben gyanakodva pislogott jobbra és balra. Anyám, akinek kiváló érzéke volt a drámák iránt, megállta, hogy nem nevetett föl, épp’ csak elmosolyodott ezen az elcsépelt krimiszövegen. Márta zihálva, olykor a zsebkendőjébe szipogva mesélte, hogy Tamás megcsalja, a viszonya már majdnem egy teljes éve tart, ami túlzás nélkül nevezhető rekordnak az ő esetében, és éppen ez az, ami kétségbeejtő. Beszippantotta a szenvedély, a vak is látja, hogy szerelmes. Szerelem ellen pedig nincs orvosság, hiábavaló minden, így nem érdemes élni.

E helyütt kénytelen vagyok kis kitérőt tenni. Tamás, Márta férje ritka jóképű férfi volt, szikrázóan sötét szeme úgy villogott, mint a macskáé, és egész lényéből férfiúi magabiztosság sugárzott. A gyár első DISZ-titkáraként hatalmas felvonulásokat szervezett a nemzeti ünnepeken, de az igazat megvallva, sokkal inkább volt ő egy folytonosan zsákmányra leső kandúr, mint szervezőzseni pártfunkcionárius. Anyám mindig is link alaknak tartotta – úgy ejtette ki a „link” szót, hogy attól mindenki elsüllyedhetett szégyenében – és nem vette le a lábáról egy ilyen sármőr. Tamás és Márta tíz éve voltak házasok, gyerekük nem született, hogy miért, erről Márta még anyámnak sem beszélt, ő pedig egy idő után nem kérdezte. Tamás szalmalángként fellobbanó szerelmi ügyeiről tudott a fél város, Márta is természetesen. De ő a valós, vagy inkább már csak vélt társadalmi rangjához illően, (apja egy nagy bútorgyár kereskedelmi igazgatója volt a háború előtt) szemet hunyt Tamás afférjai fölött. Nem bizonyult ez rossz stratégiának egészen addig, míg férje szerelmes nem lett egy ápolónőbe, akit az ’55-ös május elsejei felvonuláson látott meg nővérruhában, pólyásbabával a kezében a Magyar Kórházi Dolgozók transzparense alatt vonulni. Messziről nem tudta eldönteni, hogy a baba valódi-e, vagy sem, azt azonban lenyűgözve látta, milyen kiemelkedően formás mellekhez simul az a gyerek, legyen akár élő, akár műanyagból készült kellékbaba. (Ez utóbbi volt.)

Csak bámulta a férjem azt a kis ribancot, mint a moziban, panaszolta anyámnak keserű könnyekkel a szemében Márta, és dühösen megkavarta a kávéját. Aztán persze lenyomozta, hogy ki ő, melyik kórházban dolgozik, és ősszel már egymás szeretői voltak. De előbb még le kellett zárnia a kapcsolatát a személyzetis Évával, azzal a spiclivel, aki jól sarokba szorította, mert ő aztán tényleg mindenről tudott, ami a gyárban, vagy annak a környékén történt. De valahogyan kimászott abból is az én Tamásom, folytatta Márta, de ezerszer megbánja még ő ezt az Évát, meg az ápolónőt is, nekem elhiheted. Csakhogy addig én belehalok a szégyenbe, egészen biztosan belehalok. Mondd meg, mit tegyek. Mit tehetek egyáltalán?

Anyám természetesen nem tudott választ adni erre a kérdésre, nem mintha hiányzott volna belőle az ítélőerő. Élete végégig megőrizte átható tekintetét, és a rá jellemző kicsit fensőbbséges modorát, amit azok ellen használt, akikre haragudott. Csak annyit mondott, hogy a nők ma már nem szoktak belehalni a szerelmi bánatukba, a szégyenükbe meg pláne nem, és olyan halkan ejtette a szavakat, hogy szinte érzéstelenítő hatásuk volt, mert látta, hogy Márta még a szódavíz pezsgésére is összerezzen, úgy ki van borulva.

Másnap, mint ismeretes, kitört a forradalom. Legközelebb harmincöt évvel később találkoztak.

1957. januárjában szüleim éppen bútorokat pakoltak le egy furgon tetejéről a szétlőtt Üllői úton, egy nekik kiutalt, megürült lakásba költöztek be, amikor egy férfi közeledett feléjük a romos Valéria kávézó felől, melynek falán szögre akasztott plakát hirdette: Béke, rend, nyugalom. A férfi szomorú volt, sápadt és sovány, Anyu az első pillanatban nem is ismerte meg. Tamás volt az, persze. Mély hangja szakadozottan tört elő, amikor elmondta, hogy Márta, aki soha életében nem politizált, a forradalom első napjaiban kiszédelgett az utcára, és egyszeriben lánglelkű szabadságharcos lett belőle. Csakhogy nem annyira az eszmébe, mint inkább egy fiatalemberbe szédült bele, s ez a szerelem olyan erősnek bizonyult, hogy néhány nappal ezelőtt egy ködös hajnalon együtt elhagyták az országot. Márta csak egy búcsúlevelet hagyott hátra, amiben azt írja, most értette meg igazán, mekkora kincs a szabadság, és végre lett mersze birtokba venni mindazt, amit az élet és Tamás egyként megtagadott tőle. Tamásnak igaza volt, a szerelem mindent legyőz, és csakugyan mindenre képes az, akiben erősebb a szeretet, mint a gyűlölet.

Tamás elhallgatott, csontos arcán könnyek gördültek végig. Csak őt szerettem, mondta. Anyám nézte, nézte, aztán bátorítóan megcirógatta a kezét, úgy, ahogyan egy megrettent kisfiút simogat meg az ember. Tudott ő erről a szerelemről, belehadarta Márta a telefonba a nagy hírt, hogyne. Anyám megbocsáthatatlannak csak azt tartotta, hogy a barátnője úgy ment el, hogy tőle el sem búcsúzott. De később megbocsátotta ezt is, hiszen tudta, menekülésre kész vadként élt akkor az egész ország.

Évtizedekkel később megvolt aztán a búcsú. Márta akkor tért vissza és találkozott újra anyámmal, amikor fiatal életük múlttá lett, leperegtek róla a régi sérelmek, és történetüket nem háborgatta már a történelem.

Legalábbis nem úgy, mint 1956-ban.

Témák
1956

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.