Orhan Pamuk vallomása

Napi politikáról nem szokott írni, mert az gyakran mellékvágányra viheti a regényeit, mondta lapunknak Orhan Pamuk Nobel-díjas török író. A könyvfesztivál díszvendége nem örül a friss török referendum eredményének, amely kiterjeszti Erdogan elnök hatáskörét, s elmondta azt is, hogy műveihez sok kutatást végez és kézzel ír.

Nem tetszik neki a kormány, mondta a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, Orhan Pamuk a budavári Hiltonban tartott sajtótájékoztatón pénteken. Mármint a Recep Tayyip Erdogan által vezetett török kormány, ezt hozzá kell tenni, hogy mindenki értse mire célzott. Ugyanakkor a Nobel-díjas török író arról is beszélt, hogy a kormány iránti haragját nem viszi bele a szépirodalomba, azokat magánbeszélgetésekre, interjúkra tartogatja. „Ha haragos vagy az államvezetésre, és ezt beleírod a regényedbe, az tönkreteheti a könyvedet. Sok politikával erősen átitatott könyvet olvastam, ezek jószerivel egytől-egyig rosszak. Napi politikáról ezért nem írok soha a regényeimben, de ha valamiféle politikai színt viszek az adott művembe, mindig felteszem magamnak a kérdést: valóban azért írod ezt bele, mert igaz, mert mélyebb jelentéstartalmat adnál a szövegnek?” – válaszolta lapunk kérdésére.

A vasárnapi török referendumon eredménye alapján Erdogan elnök jogköreit jelentősen kiterjesztő alkotmánymódosításokat fogadhatnak el Törökországban: megszűnne a miniszterelnöki tisztség, a kormányfő hatásköre a mindenkori államfőre szállna át. Amiatt igazán szomorú, hogy csekély többséggel az Erdogant támogatók győztek a népszavazáson, mondta a hatvannégy éves szerző. Noha a szavazást törvényesnek tartja, a kormány tisztességességét megkérdőjelezi. Pamuk saját tapasztalataiból merítve elmondta, hogy Isztambul azon szavazókerületében, ahol maga is leadta a voksát, az embereket megtévesztette a kormány jelentős propagandája. „Ott, ahol szavaztam, a szavazók többsége nemmel voksolt volna, de a szavazóhelyiség előtt is olyan sok igenre buzdító óriási transzparens volt, hogy sokan attól tartottak, hogy a rendőrség elviszi őket, ha nem az igenre húzzák be az ikszet” – mesélte. Orhan Pamuk elmondta azt is, hogy jobban örülne annak, ha műveiről (amelyeket jobbára átsző a politika), s nem a politikáról kellene gondolatokat megfogalmaznia.

Azt azonban hajlandó volt elmondani, hogy a politikai megnyilvánulást sokáig kerülte, s hibának tartja azt, hogy eltávolították Lukács György marxista filozófus szobrát Budapest egyik közteréről. (Lukács filozófiai, irodalomkritikai írásait nagyra tartja: mint mondta Balzac, Stendhal, Goethe írásait Lukács szemén keresztül olvassa, bár irodalomkritikájával nem mindig tud azonosulni.) Az egyik sajtóorgánum kérdésére felelve úgy fogalmazott, szerencsére nincsen egyetlen szélsőjobboldali barátja, unokatestvére sem. Így a Népszava arra volt kíváncsi, mennyiben tudja megérteni a máshogy gondolkodók álláspontját. „Fontos feladat, hogy belehelyezkedjünk a másik nézőpontjába, különben nem jöhet létre diskurzus” – kezdte. „Ha úgy tetszik, hátrányból indultam. Valaha gazdag, középosztálybeli burzsoának mondott családba születtem, a nagymamám cseppet sem volt vallásos, inkább nyugatias szellemiséget képviselt, ami meglepő volt az ötvenes években is” – mondta. Hozzátette, jómódú polgári középosztálynak fenntartott iskolákban tanult, így idővel egyfajta programot állított össze magának, hogy a hiányosságait pótolhassa. „Úgy éreztem, muszáj közelítenem ahhoz a szubkultúrához, amelyhez nem volt sok közöm. Aztán már azon kaptam magamat, hogy régi török írásokat tanulmányozok az Oszmán Birodalom idejéből, dervisekkel találkoztam, hogy jobban megértsem a kultúrát, az identitásomat” – összegezte.

Feladata-e egy művésznek, hogy aggódjon a hazájáért, ezt is megkérdeztük az írótól. „Az állampolgárok felelősek azért, ahogyan az országuk sorsa alakul, de nem gondolom, hogy egy író vállán nagyobb súly van, mint másén. Más kérdés, hogy esetemben a rengeteg utazás, hírnév és egyéb miatt sok kérdést szegeznek nekem, így állást kell foglalnom bizonyos kérdésekben. Például amikor barátomat és pályatársamat, a két éve elhunyt Yasar Kemalt, aki kiállt a kurdok érdekében, igaztalanul meghurcolták, meg kellett védenem nyilvánosan. Elmondtam a véleményemet, amire visszatámadtak. Erre újabb érveket kellett felsorakoztatnom, mire újabb ellenérveket zúdítottak rám” – mondta. Orhan Pamuk hiába kapott 2006-ban, a korábbi és őt követő díjazottakhoz képest meglehetősen fiatalon – ötvennégy évesen – irodalmi Nobel-díjat, a török társadalom inkább megvetéssel, úgy néz rá, mintha hazaáruló lenne. Kulturális muszlimnak szokta definiálni magát, a vallásnak kizárólag azon részével azonosul, amely Törökország történelmi és kulturális identitását adja. A szerzőt 2005-ben nemzete megsértésének vádjával perbe fogták, mert tabut döntve úgy nyilatkozott egy svájci lapnak, hogy az 1915-ös örmény népirtásban egymillió örményt és harmincezer kurdot öltek meg törökök.

Pamuk írástechnikai érdekességeket is elmesélt a magyar újságíróknak. Annak a kihalóban lévő írógenerációnak a tagja, amely továbbra is kézzel ír, mert szereti látni, hogyan tükrözi a kézírás a mondatait. A kézzel írásnak prózai oka is van: akkoriban, amikor az ’90-es évek elején népszerűvé váltak a számítógépek Törökországban, a szerző kedvét egy életre elvették a korai, rossz minőségű monitorok, amelyek előtt ülve két óra után könnyezni kezdett a szeme. Gyakran nem túl rendezett kéziratát a kiadójának adja, akik begépelve küldik vissza neki, hogy azon hajtsa végre végső módosításait. Beszélt arról is, hogy huszonkét éves koráig festőművésznek készült, építészeti tanulmányai alatt határozta el, hogy író lesz. Már ekkor megragadta az egzisztencializmus, a szürrealizmus, a posztmodern, de egyik irányzat sem élvezett nála kizárólagosságot.

„Az íráshoz a kutatás és a kreativitás útján lehet közelíteni. Előbbire nem vagyok büszke, bár a Furcsaság a fejemben című regényem írásakor sok hasznos anyagot gyűjtöttem. Több utcai árussal beszélgettem, az egyiknél alapos munkát végző szorgos regényíróként még rizses csirkét is ettem. Noha nem volt finom, evés közben kifaggathattam a férfit. Részletesen elmondta, honnan szerzi be a csirkét, hogyan tisztítja, fűszerezi, süti. És a felesége mit csinál, kérdeztem tőle mellékesen. Ha már így rákérdeztél, mindent ő csinál, tette hozzá” – mesélte a nők hétköznapi elnyomásáról.

Megkérdeztük Pamuktól, milyen a kapcsolata Salman Rushdie brit-indiai íróval, aki mellett elsők között állt ki, amikor a Sátáni versek íróját fatvával sújtották. „Nagyra becsülöm és jó barátom, de régebben többször találkoztunk, mint mostanában. Évekkel ezelőtt volt egy indiai származású barátnőm, akkoriban gyakrabban összejártunk. Többször beszélgettünk nyilvánosság előtt is, egyszer egy nem kimondottan dicsérő kritikát is írtam róla, de nem haragudott meg érte” – mesélte. Orhan Pamuk rendszeresen tanít az amerikai Columbia Egyetemen, és mostanában anyagot gyűjt új regényéhez, amely a 19-20. század fordulóján játszódik.

Díjeső a világ minden pontján

Pamuk első művéért, az 1979-es kiadású Sötétség és fény címűért már a kötet megjelenésének évében irodalmi elismerést kapott – igaz egy másik török szerzővel megosztva. A regény Cevdet Bey és fiai címmel, hosszan tartó eredménytelen kiadókeresést követően 1982-ben jelent meg, a rákövetkező évben pedig elnyerte az Orhan Kemal-díjat. Az írót azóta mintegy harminc díjjal ismerték el. Több amerikai, török, német, holland egyetem, köztük a rangos Yale, díszdoktorává választotta. Életművét magyarul a Helikon adja ki.