- Leválthatatlannak gondolja az Orbán-kormányt?
- Elviekben egyáltalán nem. Ám a kormányképes új többséget igencsak nehéz felépíteni. A parlamenti váltógazdaság hiánytalan rendje történelme folyamán egyedül 1990 és 2010 között létezett hazánkban. A hatalomváltás egyébként nálunk többnyire teljes politikai és lényegi társadalmi modellváltozást is jelentett. Utolsó száz évünkben kivételesen nagyszámú, összesen tizenegy politikai rezsim követte egymást. A Fidesz-hatalom veresége alighanem ezúttal is nem pusztán kormány-, hanem újabb rendszerváltást hozna.
- Mégis mekkora lehet ennek az esélye?
- A magyarok többségében hallatlan elégedetlenség munkál. A Fidesz támogatottságát a közvélemény-kutatások 2002 óta általában a valóságosnál lényegesen magasabbra mérik. A hatalom is tudja-érzi, amennyiben egyszer lejtőre kerül, számára bajosan lehet megállás. Így aztán megpróbál szemernyi esélyt sem adni ellenzékének. Most a kormány által ösztönzött jókora béremelési hullám és a migráns veszély sulykolása lehet a négy éve nyerőnek bizonyuló „rezsicsökkentés”. A Fidesz váltig szűkíti a tőle független közéleti kezdeményezések mozgásterét, továbbá roppant manipulációs gépezetet alkalmaz az emberek befolyásolására. A többség így is változást kíván, ám ez nem áll össze egyetlen akarattá. Az ellenzék legalább négy különböző pólusból, és még ennél is sokkal több pártból és más csoportosulásból áll. A választók lényegileg különböző élettapasztalataik alapján ítélik meg a történéseket. A még a Kádár-korszakban felnövekedett generáció elégedetlen része döntően a baloldal régi pártjaiban keresi az ellenzéki alternatívát. Amennyiben kizárólag a hatvanöt év felettiek szavazhatnának, a kádári gyökerű oppozíció komoly esélyt kapna a kormány leváltására. Ám még ezen a póluson is két párt áll, a változatlanul elsüllyeszthetetlen MSZP és Gyurcsány Ferenc szervezete.
- És a fiatalabb nemzedékek?
- A fiatalabb korosztályok már alig figyelnek a régi baloldalra. Elégedetlenségük sokáig legnagyobb részt a Jobbikot támogatta, amely a régi jobboldali radikális mitológiák felé vitte a válságövezetek fiatalabb szavazóinak lázadását. A zöld antikapitalista újbaloldal fő ereje az LMP, szilárdan elkülönülve a régi baloldali elitek korábbi piacosító pártjaitól. Most pedig itt a készülődő negyedik pólus is, a Momentum mozgalom, amelyet a globalizáció nyelvét értő, nyugatos megoldásokat kereső, ám minden idősebb generáció politikusait hevesen elutasító fiatalok mozgatnak. Szinte mindegyik pólust újabb és újabb pártok szeletelik tovább. Többségüknek már a puszta létezése kétséges, így számukra a hozzájuk legközelebb álló másik jelentkező a legnagyobb rivális, hiszen ettől könnyebben ragadhatnak el szavazókat, mint a nehezebben elérhető Fidesztől.
- A Fidesz rendezte így?
- A Fidesz folyamatosan „gondozza” ellenzékét. Igyekszik megtartani megosztott állapotában. Támadásaival mindenkor törekszik megroppantani éppen legveszélyesebbnek látszó vetélytársát. Viszont olykor szinte megsegíti az éppen meggyengülni látszó ellenzéki pártokat. Az országgal történtek nem pusztán egyetlen személy vagy párt elhatározásán múltak. Az Orbán-rendszer inkább következménye, semmint oka a magyar társadalom tartós sikertelenségének. 1989-ben általános volt a reménység: a régi kompország végre véglegesen felzárkózhat a Nyugathoz. Hazánk is elérheti, ami a száz éve még valamelyest mögöttünk álló Finnországnak sikerült. Ám a leginkább megbízhatónak tartott adatok szerint 2010-ben távolabb kerültünk Ausztriától, mint bármikor a huszadik században. A rendszerváltás idején még úgy tűnt, a felemelkedéshez elegendő a nyugatos mintakövetés. Ám a dinamikus felzárkózás lehetősége átkerült Ázsiába. A térség országainak eredményei között jókora különbségek akadnak, amennyiben azonban az igazi siker az, amit korábban negyedszázad alatt Finn-, Olasz-, Ír- vagy Spanyolország elért, akkor régiónk alapvetően sikertelen. Az ezredforduló után volt néhány jó év, de 2008 után megtorpant a felzárkózás. Ennek hatására a korábban még egyértelműen eredményes Lengyelországban vagy Szlovákiában is a miénkhez hasonlítható politikai fejlemények következtek. Dél-Európa több országa újra leszakadni látszik. Mi több, a Nyugat legrégebbi magországaiban is megingott a középosztályok korábban elért pozíciója, egyensúlyát vesztette a korábbi demokráciamodell és elérkezett az „alternatív tények” világa.
- A magyar rendszert a kudarc miatt érzett dac szülte?
- A sikertelen feltörekvő országokban tulajdonképpen szokványos váltás jött el nálunk is. A nyugatos mintakövető szakaszt felváltotta a nemzeti öncélúságot hirdető politika. Egy 2009-es nagy nemzetközi összehasonlító kutatás szerint a korábban elfogadott nyugatos értékektől leginkább a magyarok távolodtak el, nálunk nagyobbnak számított a váltás aránya, mint akár Ukrajnában vagy Oroszországban. Eredetileg Orbán Viktor pártja képviselte a legkategorikusabban a nyugatos mintakövetés igényeit. A Fidesz volt egy ideig a reformértelmiség és bizony Soros György legkedvesebb pártja. Ám az ország végül a reformok és a hazai kisemberek igényei között módszeresen egyensúlyozó Horn Gyula és az MSZP mellett döntött. 1994-ben a szocialisták 209, a Fidesz ellenben csak 21 parlamenti mandátumot kapott. Orbán Viktor levonva a következtetést új politika után nézett. Számos további váltás után jutott el mostani irányához, és ezzel érte el lassan harminc éves közéleti pályája legnagyobb választói támogatottságát. A rendszerváltás más pártjai összeomlottak, a szocialisták elveszítették korábbi szavazóik többségét, a Fidesz viszont alkotmányozó többséget kapott. A hatalom az országgal együtt szakított a piacosító mintakövetéssel. A miniszterelnök nem a régi elitek szakvéleményére, hanem mindinkább személyes hétköznapi tapasztalataira építette politikáját. A nyugatos felzárkózás kudarca után újra a köztes-európai létre, a kompország szerepre alapozta kormányzását.
- Ha Orbán Viktor sikeres politikája a kudarcra épül, akkor nem válik érdekeltté benne, hogy az ország sikertelen maradjon?
- A miniszterelnök lényegileg más utakon, más modellben keresi hazánk előrelépését, mint ahogy a ’89-es nyugatos konszenzus elképzelte. A baloldal politikája 2006 után reformkáoszhoz és újabb megszorításokhoz vezetett. 2010-ben már egyetlen olyan párt sem került a parlamentbe, amely maradéktalanul a piacosító elképzelések mellett állna. Az Orbán-rendszer ismét az erősen centralizált állam cselekvésétől reméli elsősorban a sikert. A javak és jövedelmek, valamit a társadalmi pozíciók átcsoportosítását kívánja a nem-feldolgozóipari külföldi befektetőktől és a régi baloldali elitektől saját tábora, végső soron az egész nemzeti felsőközép osztály felé. Módszeresen protekcionista gazdaságpolitikát hirdet. Ha már az ország nagyobbik felének nem sikerült a felzárkózás, legalább a sajátjainak és a társadalom legfelső tizenöt százalékának akarja elérhetővé tenni az európai életnívót. Ám a választások előtt az ország többségét is látványosan részesíteni igyekszik politikája előnyeiből. A nagyszámú igazán szegénynek viszont ilyenkor is viszonylag kevés jut.
- Mi lehet a receptje ilyen körülmények között a tartós hatalomgyakorlásának?
Lényegében 2005 óta nincs érdemileg érzékelhető felzárkózás, mégis valamiként egyben kell tartani az országot. A Fidesz nem annyira eredményeket, hanem inkább felelősöket és ellenfeleket ad közönségének. Embereinek állandó hatalmaskodásaival tudatosan félelmet kelt alávetettjeiben. Elvonja és a maga szempontjai szerint újraosztja a javakat és jövedelmeket. Hallatlan biztonsággal épít a magyarok régi beállítódásaira. Váltig felnagyítja az olykor valós részeredményeket, néha a legelemibb tényeken is átlépve szabályos alternatív valóságot teremt táborának. A régi baloldallal szemben nem annyira többletfogyasztást kínál, hanem inkább a nemzeti nagyság régi mítoszait igyekszik újra feltámasztani. Sport és kulturális sikerekkel próbálja feledtetni a lendületes gazdasági fejlődés hiányát.
- Mi ingathatja meg a rendszer stabilitását? A CEU-ügy? Az EU vagy az Európai Néppárt türelmének elfogyása? A civil ellenállás?
- Mivel a megannyi gond örökösen okot adhat az elégedetlenségre, a mozdíthatatlannak látszó szisztéma bármilyen apróság miatt meginoghat. Miként 1956-ban egy eredetileg kicsiny egyetemi ifjúsági fórum, a Petőfi Kör kikezdhette a roppant elnyomó gépezetet kézben tartó kommunista rezsim szilárdságát, ez most sem kizárható. A miniszterelnök törekszik minden kis rést bezárni, minden autonóm állampolgári mozgást paralizálni. Ha valóságos erőbe ütközött, eddig inkább kerülte a felesleges kockázatot, és jobbára visszakozott. Ám most mintha elragadta volna a hübrisz: a régi nyugati demokrácia modell válságából azt a következtetést vonta le, hogy nem törődve a választások közelségével, akár nagyobbat is léphet. Azt hitte: immáron erélyesebb viszontválasz kockázata nélkül megszorongathatja a rendszerét lépten-nyomon megkérdőjelező, nyugatról támogatott intézményeket. Nem igazán számolt azzal, hogy az USA-hegemónia egyik legfontosabb oszlopa az egész akadémiai világ számára mércét jelentő amerikai egyetemi rendszer, amely lényegileg befolyásolja a Föld elitjének képzését. Aki ennek eredendő szabadságát támadja meg, az Egyesült Államok alapvető érdekeit kezdi ki. Bár megbomlott a nyugati politika második világháború utáni egyensúlya, ám ettől csak még nagyobb lett a demokratikus értékek megtartása iránti érzékenység Európában.
- Az itthoni megmozdulások mennyire kezdhették ki a hatalom erejét?
- A miniszterelnök láthatóan tévesen számolt a lehetséges hazai válaszokkal is. A számra csekély, de mégis csak befolyásos polgári közönség alighanem nagyobbik hányada kitartó jobboldali szavazó, most őket sértette meg a kormányfő. De nem csak az egyetemi emberek érezhették megtámadva magukat, hanem a jogász szakma is. A rapid, kétséges alkotmányosságú törvényhozás ismét megmutatta, a kormányfő a jogot a politika szolgálólányának tekinti. A piaci és jogállami viszonyok között az egyik legnagyobb presztízsű hívatást újfent a főhatalom puszta eszközeként kívánja használni. A legfiatalabb választók világra nyitottabb fele pedig láthatta, a hatalom mennyire csekély helyet ad a nyugatos boldogulás reményeinek: elvárja betagozódásukat a rendszerbe vagy külföldre űzi őket. Ezzel egyszerre túl sok lett a miniszterelnök számára a front. A tüntetők és a baloldali értelmiség egy része már-már úgy véli: rohanunk a forradalomba. Ám az ország zöme nem mozdult meg, a globalizáció erőitől szorongó többség még jobbára a miniszterelnök mögött áll. A Jobbik ismét nehéz választás elé került. Az ellenzék tovább osztódott. Valószínűleg nem ez lesz az a krízis, amely megrendíti majd a hatalom pozícióját, de a kormányfő így is súlyosan hibázott.
- Reális az a feltételezés, hogy a súlyosbodó uniós konfliktusok nyomán a kormány Brüsszelt Moszkvára cseréli?
- Egyáltalán nem. A miniszterelnök szembefordult a nyugatos mintakövetés programjával. De ettől még nem kíván senki emberfia csatlósa lenni, inkább kívül-belül egyformán besöpörni óhajtja az elérhető hasznot. Politikájával épphogy az ország és önmaga elérhető legnagyobb szuverenitását, hajdani térségbeli középhatalmi szerepét reméli visszaszerezni. A felzárkózás sikertelenségét látva a tényleges köztes-európai helyzetre, a régi kompország létre alapozza a maga közéleti vízióját. A kompra magára kísérli meg felépíteni rendszerének bevehetetlen várát. Orbán Viktor ma a leginnovatívabb politikus a régióban, számos követője akadt a térségben. Stratégiájának a lényegét a Nyugat alkonyának régi tételére alapítja, eltökélten hiszi, hogy megoldásaival példát adhat nem pusztán a térségnek, hanem akár az egész válságba került világnak. Gróf Tisza István óta először magyar politikusként újra részben világpolitikai játszmát játszik, ám ezzel nála messze erősebb hatalmaktól kaphat majd valamikor nagypolitikai választ. Sajnos az egész országgal együtt.
- Mi lehet a szerepe ebben a feltételrendszerben a paksi beruházásnak?
- A paksi projekt világosan láttatja az Orbán-rendszer néhány alapvető jellegzetességét. Tartalmilag a miniszterelnök itt is a múlt megoldásaiban keresi a szebb magyar jövendőt. A tengernyi megújuló apró energiaforrás és az alulról mozgósítható módszeres energiatakarékosság helyett újra egyetlen felülről elhatározott gigantikus beruházásban gondolkodik. Döntéshozatala mélyen beleilleszkedik az országot ismét a hatalom eszközeivel integráló berendezkedés logikájába. A paksi bővítés az oroszok hozzájárulása a rendszer működtetéséhez. Általa a kormányfő egyetlen akcióval szerez hatalmas központilag elosztható erőforrást rezsimje számára.
- Része lehet a stratégiájának a kilépés az EU-ból?
- Korántsem. A köztes-európai létezésen, az állandósult válság hullámain kormányzó Orbán-rendszer részére ideális partner a gondjaival küszködő Unió. Ám Európa erős államai is méltányolják: a kádári baloldal, vagy mondjuk Görögország örökös hiteligényével szemben a Fidesz-hatalom a pénzpiacokról finanszírozza magát, és nem ácsingózik időről-időre a német adófizetők kölcsöneire. Kíméletlenül ugyan, de megállítja a menekülők áradatát. Nem kevesen gondolják Nyugat-Európában is: az idegen kultúrkörből származó tömeges migráció elfogadhatatlan. A miniszterelnök vérbeli hazai politikai vállalkozóként gondosan begyűjti rezsimje számára az Unió és általában a nyugati szövetségi rendszer által elérhető összes erőforrást, közben folyamatosan Brüsszel ellen ágál. Akkor kerülne igazán bajba, ha az Unió egyszerre megoldaná bajait, vagy ellenkezőleg, Orbán Viktor állításainak megfelelően Európa újra a szuverén nemzetállamok régi világa felé tartana. Mert így ismét a nyers erő határozna a világ dolgaiban, és abból nekünk magyaroknak azért nem olyan sok van.
- Összeroppanna a magyar gazdaság, ha elfogynának az EU-támogatások?
- Az uniós pénzek beáramlása adja a szerény gazdasági növekedés nagyobbik felét már évek óta. Ugyanakkor meglehetősen alacsony a felhasználásuk hatékonysága. Alighanem ma ezek a pénzek adják a korrupció legbőségesebb forrását. Nagyban támogatják a hazai vállalkozói szféra talán legveszélyesebb hátramozdítóját, a régi járadékvadász magatartás továbbélését. A Kádár-rendszer egyik legártalmasabb örökségeként már 2010 előtt is a gazdasági siker nem feltétlenül a tényleges piaci versenyképességen, hanem inkább a megszerzett állami támogatáson, a kedvező állami feltételrendszeren és a szabálykerülésen múlott. Az Orbán-rendszerben pedig még inkább így van. Mialatt ez lehetett térségbeli lemaradásunk egyik legfőbb okozója. Például a piaci versenyképességét gyorsan emelni tudó lengyel mezőgazdaság 2000 óta négyszer gyorsabban növekedett, mint a miénk, és ma már az egy hektáron elért termelési értéke számottevően meghaladja a magyarét. Az országnak igazából nem könnyen szerzett pénzre, hanem a nemzetközi versenyképességet kikényszerítő viszonyokra lenne szüksége. Meglehet, a labdarúgásnak számolatlanul juttatott jókora erőforrások sorsa mutatja leginkább, hogy a meglévő rossz szerkezetekben milyen csekély eredménnyel használjuk fel akár a legbőkezűbb támogatásokat is.
