Tim Kane
A hanyatláselmélet divatos értelmiségi magatartásként is értelmezhető – legalábbis így vélekedik Glenn Hubbard és Tim Kane, a magyarul frissen megjelent munkájukban, az Egyensúlyban, amelynek mindennél beszédesebb az alcíme: A nagyhatalmak gazdasága az ókori Rómától a modern Amerikáig.
Glenn Hubbard
Ritka szellemi csemege a világtörténelmet közgazdasági szempontból elemző mű, amely szerint ma senki sem tudja, hogy Kína letaszítja-e a világgazdaság trónjáról az Egyesült Államokat. E versengés nem dőlt el, és a kötet részben-egészben arra keresi a választ: miért nem.
Külső és belső fenyegetettség
A hanyatláselméletek narratívája mindig feltételez egy külső kihívót. A 20. században négy gazdasági (és/vagy katonai) ellenfele volt az Egyesült Államoknak, de a volt Szovjetunió, Japán és az Európai Unió alulmaradt a versenyben. A maga idejében a szovjet-, majd a japán-fóbia hisztérikus méreteket öltött, de az idő mindkét esetben azt igazolta, hogy egyik állam sem volt valódi kihívója Amerikának. (Némi megszorítással a náci Németországot is idesorolhatjuk, ám 13 éves fennállása nem teszi alkalmassá igazi összehasonlításra. Más sem.) Jelenleg Kínát tekintik ilyennek, és a vele szemben kialakult félelem sokrétűségét is igyekszik árnyalni a szerzőpáros. „Nem szabad azt feltételeznünk, hogy Amerika bukása elkerülhetetlen” – olvasható a kötet egyik tételmondata. A determinizmus távol áll az amerikai kutatóktól.
Világtörténelmi utazásra visz a kötet, amely áttekinti a vizsgálat szempontjából fontosnak vélt birodalmak történetét, ezen belül is a gazdaságtörténetüket. A könnyebb érthetőség kedvéért három bevezető fejezetben tisztázza a szerzőpáros gondolatmenetük legfontosabb pontjait, és csak ezt követően tér rá az ókori Róma, Kína, a Spanyol és Oszmán Birodalom, Japán, Nagy-Britannia, Európa és az Európai Unió, Kalifornia és az Egyesült Államok gazdaságának elemezésére. Mindezt azzal a közérthetőséggel, amely egy átlagos HVG-olvasónak sem okozhat gondot.
A kötet legélénkebben Paul Kennedyvel vitázik, pontosabban a magyarul is megjelent, A nagyhatalmak tündöklése és bukása című művével. Elfogadják és továbbviszik Kennedy állítását, ami szerint a nagyhatalmi lét alapja a gazdaság, ugyanakkor korát megelőző tudósnak nevezik, amiért a hatalmat mérhető mennyiségnek fogta fel. Ám nem fogadják el azt a tételét, hogy az egykor volt nagy birodalmak (Róma, Oszmán Birodalom, Spanyolország, Nagy-Britannia) a „túlterjeszkedésnek” estek volna áldozatul. Vagyis annak, hogy túlzott hódításaik (területnagyság) teremtettek volna hatalmilag kezelhetetlen helyzetet. Nem egyszerűen nem fogadják ezt el, hanem cáfolják. Ez a kötet nagy újdonsága, és alapvetően összefügg a közgazdasági alapra helyezett vizsgálati módszerükkel. Hubbard és Kane úgy véli: végigtekintve az emberiség történetén, meggyőző módon lehet bizonyítani, hogy a birodalmi bukások valódi oka a belső egzisztenciális fenyegetettség volt, és csak másodsorban a külső fenyegetettség. Szerintük a költségvetési egyensúlyhiány valamennyi bukott birodalom esetében központi magyarázata a hanyatlásnak és az ennek nyomán bekövetkező végnek. Legyen szó a Római, az Oszmán vagy a Spanyol Birodalomról.
Már a rómaiak is
A közgazdaság nagyon fiatal tudomány, különösen más diszciplínákhoz mérten, így nem meglepő, hogy a világtörténelem nagy birodalmait a gazdaságra vonatkozó elemi ismeretek hiányában irányították. A rómaiak sajátos, a maguk szempontjából érthető, mégis tragikusan rossz választ adtak költségvetésük egyensúlytalanságára. A pénzrontás (devalváció) eszközéhez nyúltak, amikor a kiadások meghaladták a bevételeket. Csökkentették az ezüst pénzérmék nemesfémtartalmát, de semmit nem tudtak a piacon lévő pénzmennyiség és a vele szemben álló áruk kapcsolatáról, vele az inflációról. Megtörténte óta rejtély övezi, miért bukott el a Római Birodalom, amelynek hanyatlását azért is nehéz volt érzékelni, mert lassan – nem egy emberöltő alatt – következett be. Ez érvényes több, a kötetben tárgyalt birodalom gazdasági elerőtlenedésére is. A belső problémák kérdéskörének részleteit hosszan tárgyalja a kötet. Így válik világossá, hogy sok esetben a gazdasági tudatlanság lökte a kudarc lejtőjére a birodalmakat. Róma esetében a devalváció mellett a szabad munkaerő-áramlás megtiltása, a Hadrianus-fal megépítése és Diocletianus császárnak az a törekvése járult hozzá, hogy minden módon ellenőrizze a birodalom piacát. A bukás okait a „törékeny kormányzati intézményekben kell keresni” – kapjuk a figyelmeztetést. Hozzátéve, a Római Birodalom hosszú fennállását az innovációnak, az állam törvényeinek és a birodalom univerzalizmusának köszönhették. De – és ez a lényeg – ez sem tart örökké.
Kína példája mindezt kísérteties módon támasztja alá. A keleti birodalom tovább haladhatott volna azon az úton, amelyet Cseng Ho admirális 1405 és 1433 közötti tengeri útjai kijelöltek számára. Flottája elérte Afrikát és kincsekkel megrakodva tért vissza. A közhiedelemmel ellentétben nem császári döntés pecsételte meg Kína sorsát, amely megtiltotta a külfölddel folytatott kereskedelmet, és olyan hajók építését, amelyek hosszabb tengeri utakra alkalmasak. Az okok ennél mélyebbek, amelyek ismét – nem véletlenül! – érintik az ottani állami intézményrendszert. A Kínában honos statikus hierarchia teljesen kizárta az intézményi kísérletezést, vele az innováció és az evolúció, és ezen keresztül a korrekció lehetőségét. A kínai állam évezredeken keresztül rugalmatlan és lassú volt. A benne megtestesült statikus rend nem kedvezett a szakszerűségnek, amelynek ráadásul meg kellett küzdenie a „rossz császár problémájával”, vagyis azzal a dilemmával: mi történik az ilyen merev, visszacsatolás nélküli rendszerben, ha egy teljesen alkalmatlan ember irányít egy birodalmat. (Ez a gond az Oszmán Birodalmat is sújtotta. Nem túl előnyös megfogalmazásban mindez így hangzik a kötetben: „Szulejmánt tizenhárom olyan szultán követte, akiknek képességei a tehetségtelenségtől az idiotizmusig terjedtek.”) A bezárkózás, a meglévő flotta megsemmisítése, a külkapcsolatok elvágása annak a hatalmi harcnak lett a végkimenetele, amelyben a konfuciánusok leszámoltak a kereskedelmet kézben tartó eunuchokkal. Kizárólag saját társadalmi helyzetük megtartása miatt. Ha nem így történik, más fordulatot vesz a világtörténelem. Viccesen, de nem komolytalanul: ekkor a kínaiak fedezték volna fel Portugáliát.
Gazdasági értelemben a világ legrosszabb birodalma Spanyolország – volt. Az Újvilág kincseinek köszönhetően olyan pénzügyi potenciállal rendelkezett, mint talán senki a történelemben, de nem tudott élni ezzel a lehetőséggel. Miért is nem? Spanyolország sem „terjeszkedett túl”, noha ez volt az a birodalom, ahol soha nem nyugodott le a nap. Bukását a Hubbard-Kane szerzőpáros szerint gondok sokasága siettette. Az ország uralkodói soha nem értették meg, hogy a hatalom valódi alapjai gazdaságiak, és nem katonaiak. Spanyolországban nem volt kapitalista fejlődés, miközben az országot nem lehet másnak nevezni, mint „a háborúskodó és kizsákmányoló európai hatalom prototípusának”. A hatalom mércéje a hadsereg volt, nem a kereskedelem. A birodalom addig virágzott, amíg a tengeren túli ezüstbányák termelése ezt lehetővé tette. A beálló és állandósuló gazdasági egyensúlyhiányt (költségvetési hiányt) az állam képtelen volt kezelni.
Csalóka veszély?
A könyv szerzői szerint – akiket áthat az országuk iránti aggodalom – az Egyesült Államoknak nem Kínától kell félnie, legfőként nem kell kísérletet tenni gazdasági modellje másolásra. Helyette önmagában kell megkeresnie azokat a hibákat, amelyek hosszabb távon a bukását okozhatják. Leginkább a bukott világbirodalmak sorsából kell Washingtonnak levonnia a tanulságokat – vélekednek. Vagyis megint a belső egzisztenciális okoknál járunk. Ezek eredője egyfelől a már most gigantikus államadósság, valamint az amerikai politikának az elmúlt negyven évben bekövetkezett polarizációja. Ez utóbbi lehetetlenné teszi az ésszerű párbeszédet a demokraták és a republikánusok között, éppen a gazdasági egyensúlyt jelentő alapvető fontosságú kérdésekben.
Az Egyesült Államok gazdasági teljesítményének különlegességéhez nem szokványos módon közelít a könyv. Kiemeli, hogy az olyan, az elmúlt évtizedekben rohamléptekkel felzárkózó országok, amilyen Japán, az EU magországai és Dél-Korea az amerikai egy főre jutó GDP 70-80 százalékáig jutottak, és ezt a bűvös határt nem sikerült átlépniük. Nagyjából ugyanez érvényes a termelékenységi mutatókra. Ez alapvetően az Egyesült Államok politikai és gazdasági intézményrendszerét dicséri, mert többet és mást képes hozzáadni a gazdaság növekedéséhez, mint más országoké. Emellett Hubbard és Kane nem azt emeli ki, hogy milyen brutálisan növekszik évente Kína GDP-je (bár ez sem úgy igaz már), hanem azt, hogy az USA 41 365 dollárja mellett ez Kínában ennek csak az ötöde, 7 746 dollár. Kína egy főre vetített GDP-je három évtized alatt 26-szorosára nőtt, de még így is fényévnyi távolságban áll a nagy vetélytársétól. A két közgazdász egyebek mellett azt fejtegeti, a gazdasági fejlettséget tekintve semmi rendkívüli nincs a kínai számokban. Inkább az nem egészen érthető, hogy sok fejlődő ország miért nem képes hasonló növekedést felmutatni.
A maga idejében – megalapozatlanul – Amerikában is reális veszélynek látták, hogy a szovjet gazdaság beéri az Egyesült Államokét. (Többnek látszott ez Hruscsov hőzöngésénél, pedig csak annyi volt.) A veszély fenyegetőnek látszott, de csalóka volt. A moszkvai etatista modell növekedési potenciáljában nem volt több mint a gyorsan iparosodó, elmaradott országokéban. Azaz: a GDP- és a termelékenységi mutatókban elérték az USA számainak 50 százalékát, és itt megállt a fejlődés. Egyszerűen azért, mert a politikai és a gazdasági intézményrendszer gyenge volt. A gazdaság alacsony szabadságfoka (párban a politikaival) eleve megfojtotta a hatékonyságot, vele a termelékenységet és az innovációt. A kommunista modell saját súlya alatt szakadt be. A katonai potenciál elfedte a gazdaság gyengeségét. Ez a fénytörés eltartott néhány évtizedig. Nem volt régen, emlékezhetünk rá.
Könnyen kiderülhet, hogy a történelmi hanyatláselmélet a 21. században nem állja ki a valóság próbáját.
