- Nádas: imbecillisek vagyunk, és azok is kívánunk maradni

- Ha én úgy tudnék fotózni, mint maga, akkor nem a háziorvosom izlandi halászhajós képét tenném a nagyon is magyar élettörténetem címlapjára.

- Literáti-Nagy Ferenc képeinek nagyon jó helyük van a könyvem borítóján. A megfeneklett izlandi halászhajó én vagyok. De az az igazság, hogy én soha nem tudtam úgy fényképezni, ahogy elvárták volna tőlem. Abba is hagytam a szakmaszerű fényképezést.

- Valószínűleg azt nem szerették a képein, ami miatt tökéletesek: ott van rajtuk a hatvanas évek.

- Sötétek voltak, mert szeretem a kontrasztokat, az élfényeket, az ellenfényeket, a mély és részletdús árnyékokat, de a korabeli nyomdatechnika ezekkel tényleg nem tudott mit kezdeni.

- Ugyanúgy fotózott, ahogy most ír.

- Ezt nem tudom, de évtizedekig azon voltam, hogy a két műfajt elválasszam magamban. Az írás nincsen el gondolkodás nélkül, a látás viszont gondolkodás előtti, akár gondolkodáson túli. Előbb látok, s csak aztán foglalatoskodom a látvány értékelésével. Ahogy van abszolút hallás, abszolút látás is létezik. Gondolja el, a másodperc töredékidejében mit művel egy sportriporter. Előre kell tudnia, hogy mi fog történni a pályán. Ez nem gondolkodás, ez másféle intelligencia, a résen lété. Animális intelligencia.

- Mégis, a képeit és az új könyvét is ugyanaz a fajta részletgazdagság jellemzi, a módszer ugyanazt a hatást kelti. Mintha nagyon empatikus lenne. Közel megy egy nagyítóval a megfigyelés tárgyához, alanyához. Az ebből adódó pontosság együttérzésnek tűnik. Nem tudom, hogy Nádas Péter valójában empatikus ember-e.

- Empatikus alkat, ezért is kell felette vigyáznia, hogy el ne folyjon vagy szét ne essen apró darabokra. Én ugyan empatikusnak tudom magam, a világ többnyire hűvösnek és elutasítónak talál. Ebből is látszik, hogy a kép vagy a benyomás erősebb a realitásnál. De a fotográfia nincs meg empátia nélkül. A fotográfusnak bele kell a fejembe lépnie, velem kell lélegeznie. Néha lihegnek, nyögnek is munka közben.

- Igen ám, de a legelső elemi iskolás emlékeként éppen azt a felfedezését említi, hogy senki, de senki nem tud belelátni az agyába.

- Nagy megkönnyebbülés volt, nagy kő esett le a szívemről. Hogy akkor egyedül vagyok, és szabad vagyok.

- És mit láthat meg mindebből egy fotós? Ennyi idő alatt.

- Az emberi szem az objektívhez hasonlóan működik. Csak éppen kettő van belőle, ezért látunk térben. De van még periférikus látásunk is, nagylátószögű. A tekintet felmér, ehhez pedig a töredékidőnél kevesebb kell. Az első szempillantás látja, tudja, hogy ez a másik kell nekem, nem kell nekem, mire kell nekem. Bele tudok-e menni, vagy nem tudok belemenni. Értem-e, vagy nem értem. Folyamatosan hazudik-e, vagy olykor igazat beszél. Ehhez nem kell töprengeni, kölcsönösen látjuk egymást, nincs mese. Ugyanekkor azt is szemmel tartjuk, hogy mi történik a képszéleken. Ez az őstörténet óta így van, más emlős állatok is ebben a rendszerben működnek a figyelmükkel. A másik szeme ugyanazt mondja-e, mint a szája. Mit csinál közben a kezével.

- Nagyjából erről szól a kétkötetes memoárja. Egy kisfiú feszülten figyel. Mert amit és ahogy beszélnek körötte, az nincs szinkronban a rács-szilárdan fölrakott arcvonással, hogy Déry Tibor kifejezését idézzem. A negyvenes és az ötvenes években járunk. Minden moccanást áthat a hazugság. Mi magyarázza, hogy hol van vége az első kötetnek? A nyomdatechnika? Ezerkettőszáz osztva kettővel?

- Nem, én nagyon igyekeztem, hogy egyetlen lélegzet, egyetlen mondat legyen a könyv. Volt azonban a munkának egy pontja, a franciaországi utazásom, amikor az eredeti szándék ellenére megváltozott a hangvételem. Így lett a második kötetből egy jókora zárlat, olyan végjáték, aminek nem akar vége szakadni. Addigra majd mindent megtudunk a szűkebb és a tágabb környezetről. Az első kötet végén abba is hagyhatnám a történetet. Csak éppen azt nem tudjuk, miként zárul ennek a családnak a története. Amit tényleg egy másik hangfekvésben kell elbeszélnem. Most aztán az empátia érdekében minden, de minden szigoromra és részvétlenségemre szükségem lesz, hogy elkerüljem az önsajnálatot. Így állt elő menet közben egy funkcionális különbség. Az első kötet vége csaknem lezárás, mintha semmi nem maradna függőben. Hónapokig játszottam az ötlettel, hogy igen, itt legyen vége, kész, én ezt nem írom tovább. Csakhogy ez olyan dramaturgiai baklövés lett volna, amit szakmai szempontból nem tudtam vállalni. Vagy a boldog véget, vagy a tragédiát, nincs mese, el kell mondani. Nem folytathattam úgy, ahogy az első kötet lezárul. Abban a villanyfényes esti képben végül is minden eldőlt előre. Tízéves lehettem, és világosan láttam, hogy a szüleim erkölcsi felfogását nem fogom tudni követni. Habár fogalmam nem lehetett róla, hogy mi fán terem az erkölcsi felfogás. Azt sem tudtam, hogy mi mást tehetnék, mégis tudtam, hogy mi nem vállalható.

- Visszatérő jelenség, hogy az író a könyve szerkezetéről gondolja szinte a legtöbbet, az olvasót meg elviszi az olvasmány élménye.

- Szerencsés esetben az olvasó nem veszi észre, hogy mi vitte el.

- Nem veszem észre, hogy mibe kapaszkodom, mi támaszt meg?

- Igen, így a pontosabb. Az elbeszélés szerkezeti elvét az olvasó mintegy öntudatlanul felismeri. Ahhoz, hogy elragadhassa az olvasmány, helyesebben szólva működésbe léphessen az empátiája, biztos támpontokra van szüksége. Ha nincs támaszték, ha foghíjas a szerkezet, akkor elveszettnek érzi magát az anyagban. Vagy feladja, vagy kellemetlen érzés kíséri az olvasást.

- Megszámlálhatatlan családtag személyes sorsát, általuk a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felének magyar történelmét ismerjük meg, a progresszív és az antifasiszta mozgalmak teljes eszme- és eseménytörténetével egyetemben. Nem jöttem rá a titkára, nem fedeztem fel kapaszkodókat.

- A szerkezeti elv egyrészt az ismétlések ritmikus rendszeréből, másrészt az asszociációs láncok rendszeréből áll. Egymásba vannak építve. Saját gondolkodásából mindenki mindkét rendszert ismeri. Hol a monotónia, hol a meglepetés az úr. Bizony más a taktusuk. A monotónia úgy dolgozik, minként a metronóm, megadja az egyenletest, a megbízhatót. A meglepetésnek viszont mindig szinkópás a ritmusa. Számíthatunk rá, de nem tudjuk, mikor érkezik. A meglepetés kiragad a monotóniából, de pokol lenne az életünk, ha meglepetést meglepetés követne. Proust olvasása közben bárki megtanulhatja, miként működik együtt az asszociációs rendszere az elméjében tárolt adatokkal. Proust nem irodalmi fogást használt, hanem egy természeti törvényt tett az elbeszélés alapjává. Mintegy tíz évvel korábban Freud is ugyanerre jött rá, és Prousthoz hasonlóan ő is Bergson nyomán haladt. Mindez nagyon érdekes, mert azt jelenti, a dolgok a korszakban rejlenek, nem csupán kiválasztott egyének alkatában és agyában.

- Szóba kerül a könyvben, hogy az egyik információhoz a Párhuzamos történetek című regényének munkája közben jutott. Ez minimum tíz évvel ezelőtt történhetett, ha jól számolom. Azóta dolgozott a memoárján?

- Bizonyos részei jóval korábbiak, de növekedésnek indultak, pöfögni kezdtek, mint a kása. A Párhuzamos munkálatai közben voltak kötelező olvasmányaim, amelyek már inkább erre a könyvre utaltak. Bizonyos értelemben összehozták a két munkát. Nem is tudom, mikor kezdtem, de jó tíz évem biztosan van benne.

- Füzetbe írta? Vagy cetlikre?

- Az első vázlatot spirálfüzetekbe, aztán különálló oldalakra. Mindig kézzel. Legépeltem, átírtam, megint legépeltem, megint átírtam, amíg tiszta nem lett a kézirat, ez így volt a komputert megelőző időkben. Amióta komputer létezik, a végső változatot Gárdonyi Gizi az én tiszta gépiratomból beírta, megkaptam tőle floppyn. Így aztán nagyon kellemes volt a szöveget végszerkeszteni. Esterházynak, Vekerdy Tamásnak, az ősidőkben Török Sándornak is ő gépelt, Gárdonyi Gizella.

- Így tulajdonképpen ő volt az első olvasó. Fontos volt a véleménye?

- Esterházy toporzékolt, egyenesen kikövetelte Gizi véleményét, aminek természetesen elragadtatottnak kellett lennie. Én viszont egy másik lehetetlenséget követeltem tőle. Gizikém, kérem írja le, de ne olvassa el. A lemezzel együtt mindig némán átnyújtott egy listát, helyesírási és nyelvhelyességi hibáim díszes jegyzékét. Őrületesen jól ismerte a szabályokat, azt is remek érzékkel megítélte, hogy ezekkel szemben milyen renitenciát enged meg a nyelv. De a Világló részletek esetében bizonyos szövegek eleve komputerbe kerültek, hiszen a dokumentumokat nem lett volna értelme kézzel leírni.

- Kiderül a könyvből, hogy rengeteg háttérmunkát végzett. Elképzeltem a filmekben látott lelkes egyetemistákat, amint estig fénymásolnak a pincékben, aztán bekerül a szakmai önéletrajzukba, hogy a híres író memoárján dolgoztak úgynevezett adatújságíróként.

- A sok lelkes egyetemista mind én vagyok. A saját pincémben is találtam egy bőröndnyi levelet, ez igaz. Egyszer ugyan az öcsémet kértem meg, hogy derítse fel nekem egy iratcsoport lelőhelyét, mert éppen a Nemzeti Levéltárban olvasott. Tanácsot, adatot, irodalomjegyzéket persze másoktól is kértem.

- Különben könyvtárakban ült és olvasott?

- Az Országgyűlési Könyvtárba nem is kellett elmennem, az országgyűlési és a nemzetgyűlési jegyzőkönyvek interneten elérhetők. De olvastam a Széchenyi Könyvtárban, a párizsi Bibliothèque Nationale-ban, a berlini Staatsbibliothekban, a Magyar Nemzeti Levéltárban, a Várban és Óbudán, olvastam a Színháztörténeti Intézetben, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, ahol több mint egy hónapon át ültem minden áldott nap, s ugyanilyen szorgalmasan a Politikatörténeti Intézet könyvtárában és levéltárában, nekik kivételesen hálás vagyok. Mindenütt másolatokat kértem, jegyzeteltem. A dokumentumokat kronologikus rendbe állítottam, irattartókban helyeztem el, hogy könnyebb legyen az anyagot áttekintenem. Külön gyűjtöttem a családi kéziratokat és feljegyzéseket, a levelezést, a jegyzetanyagot, a dokumentációt, mert ez akkorára nőtt, hogy az áttekinthetőség érdekében külön kellett kezelnem.

- Ha elintézhetném, hogy vonják be a gimnáziumi történelemkönyveket, és a Világló részletek legyen ezentúl az érettségi segédanyag, visszakérné-e még egyszer pontosítani a tényeket?

- Bizonyára nem kéne visszakérnem. Két neves történész, Földes György és Ungváry Krisztián kérésem alapján, a Jelenkor Kiadó felkérésére elolvasta a kéziratot, mindketten elküldték megjegyzéseik terjedelmes listáit, ezeket részletesen megbeszéltük ímélen vagy személyesen, amiért igen hálás vagyok.

- Minden megjegyzésüket figyelembe vette?

- A durva hibákat nagy pirulások közepette javítottam, a könyv sommás történetfilozófiai kijelentéseire mindketten mérséklőn hatottak. Néhány esetben ragaszkodnom kellett a saját adataimhoz, még akkor is, ha vitathatók. De életfontosságú volt, hogy a történettudomány ilyen vagy olyan, új vagy régi eredményeivel szembesítsem a szöveget. Ne fogadjak el adatot, ha annak csak egy forrását ismerem. Ha több forrást néz meg az ember, akkor látja, hogy ezek általában eltérnek, olykor ellentmondanak. Legalább két egybevágó forrást kéne találni. Ahogy a családi levelezésben vagy a családi dokumentumokban is. A családnév írásmódjától és kiejtésétől kezdve a születési dátumokig alig található azonosság. Az anyakönyvvezető félrehall, az írnok örökösen elvéti.

- Emlékszik rá, hogy mi vette rá, mi váltotta ki, mi indította el az emlékezőmunkát? Szó vagy esemény? A felismerés, hogy a szülei tudtak róla, hová vitték a letartóztatott Rajk házaspár csecsemőjét? Létezik egy fénykép, amelyen Rajk Júlia a Nádas családtól kölcsönzött családi pólyában tartja a csecsemő Lacikát. Családi fényképeket nézett?

- Nem, fényképeket nem néztem, a fényképes emlékezéstől inkább idegenkedem.

- Ezt a konkrét fotót miért használta mégis?

- Valószínűleg az egyetlen kép, amely a Rajk családról fennmaradt. Rajta van Júlia, Rajk László és a csecsemő a mi családi pólyánkban. Ez egy nagyon egyszerű pólya volt. Elképesztő minőségű batisztból, finom kis brüsszeli csipke keretezte. A felvétel nem elég éles, de a pólya azonosítható. Egy családi képen ebben a pólyában tartom az öcsémet. Már a bécsi dédanyám is ebbe pólyázta az újszülöttjeit, később a nagyanyám az apámat valamennyi testvérével együtt, engem is, az öcsémet, csaknem valamennyi unokatestvéremet. A kérdés az volt, hogy Rajkék letartóztatása után az anyám miként tudta visszaszerezni ezt a kölcsönadott pólyát, amikor valakinek ismét szüksége lett rá a családban.

- Nekem ez a mű csúcspontja.

- Nekem a mélypontja. Nagyon nehéz volt anyám szerepét tisztán látnom ebben a történetben.

- A csúcspontot a katarzis értelmében használom.

- Anyámnak volt ugyan egy legendája a pólyavisszaszerzési akcióról, de munka közben világosan láttam, hogy ez legenda. Rajk Júlia édesanyjától ezt a pólyát nem kaphatta vissza, hiszen az újszülöttet ebben a pólyában vitte el az Államvédelmi Hatóság egy ismeretlen helyre.

- Miért tartózkodott a fotómemóriától?

- Mert a fotográfia az illuzionizmus egyik válfaja, és az illuzionizmus utcájába nem akartam önkéntesen begyalogolni. Csupán hiedelem, hogy a fotó a valóságot mutatná, megengedem, több mint egy évszázada ápolt hiedelem. Egy fotográfia mindig többet mond el a fotográfusáról és a fototechnika pillanatnyi állásáról, mint a fénykép tárgyáról. Ha ilyennek mutat, olyannak mutat, barnán mutatja, élesen mutatja, életlenül mutatja, foltosan, szemcsésen, retusáltan, matton, fényesen, akkor annak nagyon sokféle köze van a kép fotográfusához és a fototechnikához, de nincs kizárólagos köze az ábrázolt alakhoz vagy a realitáshoz.

- És mi köze ennek az irodalmi realitáshoz?

- Esetemben inkább arról van szó, hogy egész életemben fikciót írtam, többnyire egyes szám első személyben, mintha én lennék ő. És hát az irodalomtörténészek vagy a kritikusok mindig igen nagyvonalúan jártak el, mert ezt a fiktív személyt saját szakmai szabályaik szerint nem azonosíthatták velem, de az olvasó bizony azonosítja. Én is azonosítom, ha mások könyvét olvasom. Mindig újra meg is nézem a hátsó fülön a szerző arcát. Azonosítom őt a fikcióval, ami ostobaság, máskor meg nem, mert olykor a szövegnek valóban van önéletrajzi jellege. Ebben a könyvben az lett a szakmai feladatom, hogy elválasszam a szinteket. Most az egyszer érzékelhető legyen, hogy mely motívumok kerültek át valamelyik regénybe, és mi a helyi értékük a saját életemben. Ami nem az én pályafutásom, hanem a korszak megértése szempontjából érdekes.

- A perspektívát még egy pillanatra ne engedjük el. Lehet, hogy emiatt költözött el annak idején a fővárosból? Íróként és civilként is nagyobb látószögre váltott?

- Erre így nem gondol az ember. De azt felismeri, hogy mivel tud azonosulni, és mivel nem. 1968. augusztus 19-e reggelétől, amikor a jászberényi rendőr-kapitánytól értesültem, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak hadserege, s így a magyar hadsereg mire készül, a kádárizmus egyetlen gesztusával nem tudtam azonosulni, és nem is akartam.

- Más is lehetett volna, nem csak újságíró.

- Azért nem lehettem volna, mert nem voltam más. Fotós voltam, de fotózni nem tudtam, mert nem tudtam megrendezni mások boldogságát egy olyan korszakban, amikor végképp nem voltak boldogok. Akkor vették el tőlük a földjüket, a lovukat, a teheneiket, már mi az istennyiláért lettek volna boldogok. Ezt a boldogságot nem tudtam megrendezni. Ebből az életből ki kellett hátrálnom, undorodtam tőle. Újságot sem írhattam többé. A Varsói Szerződés tagállamai leverték ezt az újabb szerencsétlen kísérletet, hogy emberarcú legyen a szocializmus. Jó, hát akkor ne legyen emberarcú. Ami azért azt jelentette, hogy korábban sem volt emberarcú. Nem tudtam visszamenni Budapestre. Kisorosziban maradtam, aztán még messzebbre, Gombosszegre költöztem el. Nem tudtam, hogy mi lesz az eredménye ennek a kivonulásnak, hosszú évekig nélkülözés volt a következménye, de ezt nem így fogtam fel. Szabad voltam, mint a madár és kész. Átlőve oldalunk, de szabadok vagyunk.

- Ehhez kádergyereknek kellett lennie, hogy megengedhesse magának?

- Ehhez talán csak az kellett, amit rajtam kívül még talán Esterházy Péter tudhatott a magáénak: a megtagadott családomnak legyen egyfajta politikai és társadalmi öntudata és hagyománya. Amikor a grófot kitelepítik, akkor a barokk íróasztalát ott kell hagynia, de sem a viselkedési mintáit, sem az öntudatát nem tudja levetni. Az öntudatnak volt jelentése. És az csak egyik része volt a családi öntudatnak, hogy a család néhány tagja rövid ideig a kommunista establishmenthez tartozott, rövid úton bele is pusztult. A pusztulás nem ad öntudatot. Az ad öntudatot, hogy a család több nemzedéke az úgynevezett magyar progresszió szereplője volt, a Galilei Körig visszamenőleg, s onnan még tovább vissza a Tisza-féle kormánypártokig. Liberális-konzervatívként vagy éppen 48-asként, függetlenségiként volt szereplő. Maga a vita, amit az első nagy magyar modernizációs kísérlet optimális módjáról folytattak, hozzájárulás az én öntudatom alakulásához. Számomra ez volt a magától értetődő. Ha a fennállóval szemben állok, akkor részemről a szerencse, kivonulok belőle.

- Mindig utáltam a "péterezést", túlzónak és felületesnek éreztem kettejük irodalmi pályájának állandó párhuzamba állítását. De a Világló részletek kapcsán nagyon fontos a két szokatlan perspektíva egymásmellettisége az olvasók számára. Örülök, hogy szóba hozta. Mindketten úgy nőttek fel, hogy a családjuk elvárta az önfegyelmet. A memoárból kiderül, hogy a polgári létezés egyik alappillére uralkodni önmagunkon és tartózkodni a féligazságoktól, a féldrágakövektől. Létezhet-e összefüggés az írásaik és a pilléreik között?

- Mindenképpen van összefüggés, többször meg is beszéltük. Esterházy jó ember volt, mi több, nagyvonalú ember. Azon kevesek egyike, akik az úgynevezett keresztényi szeretetet ténylegesen művelték, s nem csupán azért, mert szellemileg komolyan vette. Úgy is komolyan vette, de úgy is komolyan vette mint kegyúr. Egyházi és világi rítusként. Birtokai egyházfőjeként. De legfőképpen úgy vette komolyan, mint ami az ő személyes alkatából következik. Számomra ez a nagyszerű együttes volt mérvadó, ahogy az elemek benne összeálltak. Kötelességtudatként is tudomásul vette, amit én a magam változatával inkább felelősségtudatnak mondanék. Hogy úgy mondjam, én a levest más alapanyagokból főzöm. Én nem képviselem a nemzetet. Magamon kívül nem képviselek senkit. Én a polgári változat vagyok, ő a főúri változat.

- Olyan szép, önérzetesen mondta ezt: „én nem képviselem a nemzetet”.

- Esterházy reprezentatív személy volt, én nem vagyok reprezentatív. Csodálatos pohárköszöntőket tudott mondani. Egy olyan jellegű kollektív kötelességtudatra támaszkodott, amelynek minden élethelyzetben működnie kellett. Én olyan személyes dolgokat tudok csak elmondani, amelyek többnyire kellemetlenek, s ezzel teszek eleget a felelősségtudatomnak. Egy valamirevaló színésznek is tudnia kell, hogy mi a szerepköre.

- Egy alkalommal majdnem falhoz vágtam a könyvet. Nem értettem, miért kell ilyen részletességgel olvasnom egy törvényszéki tárgyalásról.

- Mert olyan szépek benne a hivatali mondatok és olyan értelmes az eljárásmód, hogy nem volt szívem kihagyni.

- Máskor alig vártam, hogy hazaérjek és folytathassam, beszippantott a nagynénik és nagybácsik szövevényes élete. Aggódtam, hogy éjjel megint bepisil-e a mozgássérült öccse. Kinek szól ez az 1200 oldalas visszaemlékezés?

- Én mindig erősen harcoltam a rövid terjedelmekért, hiszen a redukcionisták tanítványa vagyok. Redukcionistának nevezem a háború élményétől letaglózott művésznemzedéket. Ők a kifejezés eszközeit minimalizálták. Nincs szöveg, amit meg ne húztak volna, amit ne találtak volna még mindig bőbeszédűnek. Mészöly Miklós kifejezésével élve, gyomlálták a szöveget. Az építészetben funkcionalitásnak nevezték a módszert. Az épületnek funkciója van, a funkciót nem kell dekorálni. Mindent rendesen megtanultam, egy idő után mégis szembe kellett fordulnom a redukcióval. A kifejezésnek ugyanis van önértéke, és a szépsége is ebben rejlik. Tovább harcoltam a terjedelmes kifejezésmód ellen, mégis mindig monstrumok sikeredtek ki belőlem. Most az egyszer nem érdekelt, hogy mi sikeredik ki. Az emlékiratait jórészt azért írja az ember, hogy legyen meg. Ha monstrum, akkor legyen monstrum. Keresztbe lépni, ez különben is minden író és művész ösztönös gesztusa. Keresztbe lépni, ez Bereményi Géza originális szakkifejezése. Ne úgy és ne azt, mint a többiek. Nem úgy, ahogy elvárják.

- A visszaemlékezés asszociációs láncolata szavakhoz, kifejezésekhez és a kisgyerekkori önmaga bizonytalanságához kapcsolódik. A családját eltérő nyelvhasználat jellemezte a mozgalmi szlengtől a galíciai menekült nagymama jiddiséig. Az illegalitás, az ostrom, a nyilasok, az aktivisták, a cselédek, mindenki más szókincset használt ugyanarra a célra – elfedni mondatokkal az érzéseit és a szándékait. Emiatt lett író? Hogy közel mehessen a nyelvhez, hogy megértse, ki mit mond?

- Világosan lássam, hogy reális dolgokról miért látszat szerint beszélnek szívesebben az emberek. Ezzel a kérdéscsoporttal minden gyerek találkozik, és a tudata a válaszai mentén alakul ki. Nem csak az enyém, mindenkié. Valószínűleg volt egyfajta nyelvi affinitásom rá, ezért nehezebben vettem át a kész vagy félkész formulákat. Nem tudom. Egy világba frissen belecsöppent lény magyarázatot keres, kutatni kezd. Ez pedig vastagon benne volt a családi tradícióban. Ha valamit nem tudunk, akkor keresni, kutatni kell. A világ iránt érezhető bizalom forrása a tudás. Ez volt a felvilágosodás korszakának utópiája, s nekem a mai napig ezt az utópiát kell a realitáshoz illesztenem.

- Az így megszerzett árnyalt nyelvtudásából az következik, hogy megismeri és megérti a beszélőket, indítékaikkal és szándékaikkal együtt. Ez közelebb hozta magához az embereket?

- Nagyon közel visz, a barátilag ajánlatosnál jóval közelebbre, hiszen megakadályozza, hogy valamit elutasítsak, mielőtt érteném.

- Vagyis bármilyen csúnya, komisz dolgot megértünk és elfogadunk, ha elég közelről nézzük?

- Szakmai kötelezettség. Ami nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadnom, amit megértek.

- A Világló részletek mintha a történelmi folytonosságot biztosítaná, nem engedi, hogy kellemetlen részleteket hagyjunk ki a történelemből vagy a saját történetünkből. Ez lenne a praktikus utópiája?

- Egy olyan élet, amely nem lát jövőt, maga a veszedelem. Egy olyan élet, amely az univerzálist kidobja a léghajóból, maga a pusztulás. Olyan korban születtem, amikor több utópiát felmorzsolt a történelem. Mégsem tudok elképzelni olyan pragmatikus társadalmat, mely jövőkép nélkül él. A pragmatizmus maga a gondtalan napi pusztítás. A következő generáció biztosan meg fogja találni a megoldást. Mert ha nem talál utat az univerzalitáshoz, akkor belefullad a szemétbe. A kapitalizmus egomániája iszonyú mennyiségű szemetet halmoz fel és dönt bele a tengerekbe, hogy kielégítse az egomániától űzött fogyasztói igényeket. Legalábbis amíg az én generációm gondolkodó koponyái élnek, gonosz és silány utópiákra biztosan nem lesznek vevők.

- Nem fél a reakcióktól? A történelmi szembenézések meghökkentik a társadalmat.

- Nem hiszem, hogy ezt a könyvet bármilyen propagandisztikus célra használni lehetne.