Európa csak ébredezik

A Brexit-bizonytalanságok és a trumpizmus első száz napjának riasztó tanulságai egyaránt az EU reformját sürgetik. Az Európai Parlament (EP) képviselői ugyan már számos javaslatot kidolgoztak, de a néppárti politikusok még mindig csak szónokolnak. Ez azért is aggasztó, mert a három legfontosabb intézmény (EP, Európai Tanács, Európai Bizottság) vezetői ugyanennek a pártcsaládnak a tagjai. Így ők is felelősek azért, hogy megint megakadályozták a fellépést a jogállami normákat semmibe vevő magyar kormánnyal szemben. A Néppártot láthatóan az sem zavarja, hogy – a hét év alatt mintegy 14.000 milliárd forintot kitevő – uniós támogatásokból főleg a miniszterelnök, valamint annak „barátai és üzletfelei” részesedtek. Ezért sajnos nem vehető komolyan az EP legutóbbi plenáris ülése sem, ahol a magyar kormányfőt sokadszor próbálták meggyőzni a közös értékek és az európai jog létezéséről.

A fiatalokban bízhatunk

A magyar kormány erőtlen bírálata mégis európai üggyé vált, miután a 2008-as válság, valamint a migrációs nyomás miatt az Uniót egyre több szélsőséges, nacionalista támadás éri. Ma már sajnos csak a világháborút túlélő nagyszülők emlékeznek arra, hogy a kontinens államainak összefogására elsősorban a béke megőrzése érdekében volt szükség. A fiatalok a fél évszázados viszonylagos békét – szerencséjükre – adottságnak érzik. Ők elsősorban tanulni, dolgozni és utazni szeretnének egy erős, demokratikus Európában. Ezért fontos, hogy mielőbb felismerjék a mindezt fenyegető populista hazugságok valódi természetét. Nekik kell ugyanis – vélhetően maguk közül – kiválasztaniuk a 21. századot értő, felelős közszereplőket a panoptikumba illő, politikai akarnokok helyett.

A szakértők folyamatosan próbálják elmagyarázni az integráció gazdasági előnyeit. A tények és a nemzetközi összehasonlítások azonban a választók számára nem sokat mondanak. Jacques Delors, egykori bizottsági elnök jegyezte meg egyszer némi rezignációval, hogy a közös piacba sajnos senki nem lesz szerelmes. Hiába igazolhatók mondjuk statisztikai adatokkal a munkaerő szabad áramlásának előnyei, ezzel nem lehet a „mi európaiak” érzését kelteni. Luuk van Middelaar a Valahogy Európába című kiváló könyvében mindezt egy egyszerű példával szemlélteti. A Római Szerződés hatvan éve mindenkinek azt üzeni, hogy „hurrá, bármelyik tagállamban dolgozhatunk!”. A közönség azonban – különösen a 2004-es csatlakozások óta – mindezt úgy fordítja le a maga számára, hogy „jönnek a kelet-európaiak és elveszik a munkánkat”. Gondoljunk például arra a nevetséges (ám nagyon hatékony) kampányra, amelyben a Brexit-hívők a lengyel vízvezeték-szerelők ellen mozgósítottak.

Tavaly júniusban még az idősebb - a konzervatívok által félrevezetett - többség döntött Nagy-Britannia és Európa ellen. A népszavazás napján otthon maradó fiatalok utólag már hiába tiltakoztak a Trafalgar-téren. A „Köszönjük nagyi!” transzparensek azonban - a csalódásuk mellett - a változások szükségességéről is szóltak. Európa jövőjét tekintve elsősorban a fiatalabb korosztályok magasabb képzettségében és természetes mobilitásában bízhatunk. Szerencsére nekik már nem kell elmagyarázni az Erasmus-program, vagy az eTwinning előnyeit. Azt is jól tudják, hogy Brüsszel nem az ellenségük, amikor a Bizottság a tanulási célú európai utazásokat ingyenes vasúti bérletekkel akarja támogatni.

Ezért is reménykeltőek a 2017-es választások eddigi eredményei, s a populisták talán mégsem tudják romba dönteni az Európai Uniót. Az osztrák és a holland szavazók, vagy a CEU védelmében tömegesen utcára vonuló fiatalok akár előhírnökei is lehetnek egy komolyabb változásnak. A francia elnökválasztás első fordulójának üde színfoltja volt, hogy Macronnak – igaz csekély többséggel – a 18-34 évesek körében is sikerült Le Pent legyőznie. A francia „kis herceg” holnapra várt köztársasági elnöksége pedig már áttörést jelenthet az Európa-projekt mellett elkötelezett reformerek számára.

Kemény válasz a briteknek

Az idei választási eredmények mellett annak is örülhetünk, hogy lassan ébredeznek az uniós intézmények. Ennek egyik jele volt, hogy a brit tárgyalási javaslatról az EP egy meglehetősen határozott véleményt tett közzé. Theresa May még március végén tájékoztatta hivatalos levélben az Európai Tanács elnökét a népszavazási döntésről, s egyúttal felvázolta kormánya előzetes tárgyalási elképzeléseit. Az EP kemény álláspontja azért is jelentős, mert a „válásról” szóló majdani szerződés csak a támogatásával léphet hatályba.

Az EP-képviselők sajnálják, hogy Nagy-Britannia kilép a belső piacból és egyúttal az Európai Gazdasági Térséget, valamint a vámuniót is elhagyja. Ebből viszont szerintük az is következik, hogy a kivonulók a továbbiakban nem élvezhetik a tagállamokat megillető gazdasági előnyöket. Az EP kategorikusan kijelenti, hogy semmiféle ennek ellentmondó megállapodáshoz nem fog hozzájárulni.

Ezzel a tárgyalási alapelvvel az Európai Tanács is egyetért. A napokban megjelent állásfoglalása szerint az egységes piac négy alapszabadsága egymástól elválaszthatatlan, azokból nem lehet tetszés szerint válogatni. Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy az egyes tagállamok a kilépéssel összefüggő kérdésekről nem folytathatnak külön egyeztetéseket az Egyesült Királysággal.

A hatályos Szerződés a jóhiszemű együttműködést is kötelezővé teszi a tagállamok számára. Ezért ellentétes lenne az uniós joggal, ha az Egyesült Királyság már a kilépése előtt tárgyalásokat kezdeményezne a jövőbeli kapcsolatairól harmadik országokkal. A közös kereskedelempolitika kizárólagos uniós hatáskörbe tartozik, tehát a britek az EU-tagságuk megszűnése előtt jogszerűen nem is tárgyalhatnak ilyen kérdésekről. Az idő esetükben valóban pénz, miután jó másfél száz országgal kell külön-külön szabadkereskedelmi megállapodásokat kötniük. Márpedig ha ez a bonyolult folyamat csak a kilépés után kezdődhet, akkor a gazdasági bizonytalanság akár hosszú évekig is eltarthat.

A parlamenti állásfoglalás – egyébként teljesen indokolt – szigora egyúttal azt is jelzi, hogy az EP a jelenleginél komolyabb politikai szerepet szán magának. Az Unió átfogó megújításához azonban a Szerződések módosítására és további szervezeti reformokra is szükség lenne.

A 22-es csapdája

Mint tudjuk, a szabályozási paradoxon jelenségével már Joseph Heller legendás pilótájának is meggyűlt a baja. A szolgálati szabályzat szerint a fronton csak azok kérhették leszerelésüket, akik a hatalmas lelki teher miatt megőrültek. Aki viszont még képes volt arra, hogy a leszerelését kérje, az természetesen nem lehetett őrült, ezért további bevetésekre kellett mennie.

Az Európai Unió is hasonló – látszólag megoldhatatlan - szabályozási dilemmával küszködik. A jogalkotás ugyanis a Római Szerződés óta az egységes piac filozófiájára épül, ami értelemszerűen a nemzeti határok fokozatos lebontását igényli. Az integráció legtöbb fontos kérdéséről azonban – többnyire egyhangú szavazással – az állam- és kormányfők döntenek. Ők pedig elsősorban a saját hatalmi pozíciójuk megőrzésében, vagyis az otthoni választások megnyerésében érdekeltek. Ezért a gazdasági ésszerűség által diktált uniós reformok sorra buknak el olyan politikusok ellenállásán, akik éppen a hazai választásokra készülnek. Ez az állandó kisebbség egyébként közös kampány-stratégiával is rendelkezik, ami nem túl bonyolult üzenetet közvetít a szimpatizánsok számára. A koncepció lényege: minden siker a hatalmon lévő nemzeti kormány érdeme, ám a kudarcokért kizárólag a brüsszeli bürokraták a felelősek.

E „szervezett őrület” már azzal is korlátozható lenne, ha az Európai Tanács tagjai csak a legfontosabb esetekben kapnának vétójogot (ilyen például az új tagállamok felvétele, a Brexit-szerződés jóváhagyása és hasonlók). A többi ügyben a többségi szavazás intézménye lényegesen kisebb színpadot biztosítana a „pávatáncos” produkciók számára.

Kevesebb hátrálást, több víziót

A globalizáció az üzleti világ mellett a politikai közélet szereplőit is összeköti. Nemcsak mi aggódunk az új amerikai elnök alkalmatlansága miatt, hanem az Egyesült Államok most leköszönő EU-nagykövete is megszívlelendő tanácsokat adott egy minapi brüsszeli konferencián. Anthony Gardner szerint még a mértékadó európai politikusok is túlságosan sokat védekeznek. Ezen pedig sürgősen változtatni kellene. Hogyan lehet az elbizonytalanodott európaiakat meggyőzni az Unió előnyeiről, ha folyamatosan csak „megvédeni” akarjuk őket?

A választók félelmei természetesen nem alaptalanok, hiszen a nemzetközi terrorizmus, a migráció vagy a foglalkoztatási és környezeti válság ma már világjelenségek. E globális problémákat azonban nem az aktuális „ellenség” – populisták által javasolt – üldözésével, hanem összehangolt európai kormányzással lehetne valamelyest kezelni. Gardner arra biztatja a fiatalokat is, hogy legyenek vízióik és – az alapítók méltó utódaiként – újítsák meg az Európai Uniót. Emmanuel Macron választási kampányában például ilyenek szerepeltek: a nemzeti szuverenitás önkorlátozása, a közös pénzügyminiszter vagy az integráció további mélyítése. Emellett szankciókat sürgetett az EU alapértékeit semmibe vevő tagállamokkal szemben. Talán őt kellene követni.