Előfizetés

Durvul

Valamikor egy folyosón dolgoztam Bayer Zsolttal. Kezdő voltam, ő pedig sztárújságíró, a Népszabadság friss igazolása – azért jött át a túlpartról, mert elege lett a Fidesz akkori oligarcháiból. Nem gondolom, hogy a maiak erkölcsileg sokkal emelkedettebbek lennének – annak idején pártszakadás és hatalmas választási bukás lett másfél milliárd forintnyi székházpénz lenyúlásából; ez ma Mészáros Lőrinc ötnapi keresete –, lehetséges, hogy az ingerküszöb került máshová, de ez mellékszál. Valójában az indulatát nem értem: tényleg az lenne a magyar közélet legfelháborítóbb jelensége, hogy civilek mennek be egy országgyűlési bizottság ülésére, és ott megpróbálják elmondani a véleményüket a jövőjüket meghatározó jogszabályról? Azt írja a volt kolléga, hogy erre mindenütt karhatalmi fellépés lenne a válasz, egyedül a NER ilyen engedékeny. Ezt biztosan elhiszik, akik még nem jártak Magyarország határain kívül. Nekem inkább az ugrott be róla, hogy a svéd parlamentben a karzat nagyobb, mint az ülésterem (pont azért, hogy bárki, akár egy magyar újságíró is jelen lehessen a törvények születésénél, ha akar), mindig tele van látogatókkal és megfigyelőkkel. Én magam is olvasgathattam az ottani környezetvédelmi bizottság elnökének elektronikus levelezését – azelőtt, hogy a címzett látta volna –, annyira nem tartanak arrafelé a civil jelenléttől.

A mi kormányunk más: előre szólt, hogy minden idők legdurvább kampánya jön. És valóban, az ellenoldal még el sem kezdett kampányolni, ők viszont már most naponta produkálnak kisebb-nagyobb merényleteket a jó ízlés és az alkotmányos rend ellen. A 444-es újságíró kiráncigálását például egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolnám. Nem azért, mert nem hittem volna (a szerkesztőségek bezárása és megszállása után ez a következő logikus lépés, ha a török és az orosz modellt követjük), hanem azért, mert ellentétes a médiajoggal meg az alkotmánnyal. Ez tényleg olyasmi, amire Bayer Zsolt utalt: az EU-ban másutt biztosan nem történhetne meg, vagy ha mégis, akkor a rendőrség azonnal közbelépne. De nem is kockáztatná meg a hatalom egy olyan országban, ahol szabad médiarendszer működik: elég régen vagyunk már a szakmában (nemhogy Bayer úr, de még én is), hogy tudjuk, választási időszakban a pártok nem a konfliktust, hanem a kapcsolatot szokták keresni az újságírókkal. Az a tény, hogy nálunk a Fidesz ilyesmit megenged magának – most már sorozatban –, a sokadik bizonyíték rá, hogy a magyar sajtó nem szabad. Van nekik saját média-univerzumuk (köztévével és -rádióval, hírügynökséggel, megyei lapokkal, bulvármédiával, hírportálokkal, kereskedelmi tévével), nem szorulnak rá a törvényesen működő nyilvánosságra, és nem is tervezik betartani annak szabályait. Nincs miért alkalmazkodniuk: ha mától minden tisztességes magyar újságíró bojkottálná őket, a kormányoldal médiajelenléte alig csökkenne. Változatlanul kiszolgálná őket az a gépezet, amely immár hetedik éve, esztendőnként 150-200 milliárd forintnyi közpénzből, morális és szakmai fenntartások nélkül nekik kampányol.

Rovásírás helyett

A legutóbbi Educatio kiállításon egy nyelvoktatásban jeleskedő intézményünk képviselője feltette a leendő egyetemi hallgatóknak a kérdést, közülük ki az, aki már beszél egy idegen nyelven. Jelentkeztek jónéhányan. Azután megkérdezte, kik beszélnek már két idegen nyelven. Ilyenek is voltak. Azután ki beszél már három idegen nyelven? Még ilyen is akadt. Öröm ezt látni, de ami elgondolkodtató, hogy általában idegen nyelvről szólt a kérdés, és azt sugallta, hogy két nyelv tudása kétszer annyit ér, mint egy nyelvé, és így tovább.

Pedig ma már vigyázni kell azzal a kijelentéssel, hogy annyi embert érsz, ahány nyelven beszélsz. Mindössze az utóbbi kb. 15 év eredménye, hogy az internet megjelenésével az angol nyelv szerepe soha nem látott mértékben megnövekedett. Gyakorlatilag minden jelentős új tudományos vagy technológiai eredmény angolul születik meg. Például a magyar fejlesztésű prezentációs szoftver, a Prezi is eleve angolul íródott, és csak a megjelenés ötödik évfordulóján jelentették be, hogy lefordítják magyarra is.

Az internet elterjedése azt jelentette, hogy megszűnt az az ok, ami a világ soknyelvűségét kialakította, azaz az egyes embercsoportok, népek kommunikációs elszigeteltsége. Nincs többé szükség több nyelvre, bárki kommunikálhat bárkivel könnyedén, és ezt a legegyszerűbb egy közös nyelven megtenni. A történelem úgy hozta, hogy ez az angol lett.

Számos példa mutatja, hogy az angol nyelv ismerete mekkora előnyökkel jár. India joggal gyűlölhetné egykori gyarmatosítójának nyelvét, mégis, az indiai iskolákban az első osztálytól kötelező angolt tanulni - ezért is vannak tele az amerikai egyetemek indiai doktoranduszokkal és más hallgatókkal. De Svédország és Finnország gazdagságát szemlélve is feltűnő, hogy ezekben az országokban gyakorlatilag mindenki tud angolul. Ők könnyedén kommunikálnak a fejlett világgal, és az így megszerzett információ pénz.

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy álljunk át a magyar nyelvről az angolra. A világban kialakult nyelvek értéket képviselnek, mert különböző gondolkodási logikát képviselnek, különböző mentális képességek kialakulását segítik. Emellett minden nyelv különböző kultúrát is jelent, és a kulturális sokszínűség, ahogy a természet sokszínűsége is, a túlélés esélyeit növeli. Ezek megőrzendő értékek.

Tehát a nyelvek kulturális értelemben egyenrangúnak tekintendők, függetlenül attól, hogy hányan beszélik őket. De az angol ezen értéke mellé kapcsolódik mára az új funkció: hogy globális kommunikációs eszköz lett. És ez kell, hogy motiválja a szemléletváltást a hazai nyelvoktatásban. Tudomásul kell venni, hogy az angolt, bár továbbra is szükséges oktatni ugyanúgy, mint más nyelveket egy szűkebb csoportnak (nyelvtanárok, kutatók, újságírók, politikusok, kultúraközvetítők, stb.), azaz a teljes kulturális háttérrel együtt, ugyanakkor mindenkinek kell oktatni - kommunikációs célból. És ezt az oktatást érdemes támogatni állami eszközökkel, pl. olyan gazdasági érdekeltségi, vagy akár jogszabályi környezetet teremtve, amelyben megszűnik a szoftver termékek magyarra fordítása, és megszűnik az angol nyelvű filmek magyar szinkronja.

Tisztában vagyok azzal, hogy a szinkronszínészet jelentős művészi teljesítmény, én is nagyon szeretek számos szinkronhangot, és zavar, ha pl. Bud Spencer nem Bujtor István hangján szólal meg, de ez a kényeztetés ma Magyarországon a fejlődésünk szempontjából káros. És ha az iskolákban lehet mindennapos testnevelés, akkor lehessen mindennapos angol (vagy inkább az utóbbi az előbbi helyett?). Nem a helységnévtáblákon szaporodó rovásírás a jó irány. Az érdekes, történelmi kuriózum, nemzeti érték, de a múzeumban a helye.

Véleményem szerint a jövő egy kétnyelvű világot vetít elénk. Mindenki megtanulja a saját anyanyelvét, és mellé az angolt, amellyel bárkivel kommunikálhat. Reménytelennek látom fordító szoftverekre bízni magunkat, még ha azok a jelenlegi primitív szintről el is jutnak a jövőben egy elfogadható szintre. Miért bíznánk magunkat gépekre, amit már kicsi gyerekkorban könnyedén okafogyottá tehetünk?

Annak idején István királyunk - mai kifejezéssel élve - integrálta Magyarországot Európába. Kataklizmatikus áldozatokkal, véres küzdelmek, kegyetlen megtorlások árán. Ezért vagyunk még itt. Most a világba kell integrálódnunk, és ehhez még csak Koppányt se kell felnégyelni. Csak angolul kell tanulni.

Rovásírás helyett

A legutóbbi Educatio kiállításon egy nyelvoktatásban jeleskedő intézményünk képviselője feltette a leendő egyetemi hallgatóknak a kérdést, közülük ki az, aki már beszél egy idegen nyelven. Jelentkeztek jónéhányan. Azután megkérdezte, kik beszélnek már két idegen nyelven. Ilyenek is voltak. Azután ki beszél már három idegen nyelven? Még ilyen is akadt. Öröm ezt látni, de ami elgondolkodtató, hogy általában idegen nyelvről szólt a kérdés, és azt sugallta, hogy két nyelv tudása kétszer annyit ér, mint egy nyelvé, és így tovább.

Pedig ma már vigyázni kell azzal a kijelentéssel, hogy annyi embert érsz, ahány nyelven beszélsz. Mindössze az utóbbi kb. 15 év eredménye, hogy az internet megjelenésével az angol nyelv szerepe soha nem látott mértékben megnövekedett. Gyakorlatilag minden jelentős új tudományos vagy technológiai eredmény angolul születik meg. Például a magyar fejlesztésű prezentációs szoftver, a Prezi is eleve angolul íródott, és csak a megjelenés ötödik évfordulóján jelentették be, hogy lefordítják magyarra is.

Az internet elterjedése azt jelentette, hogy megszűnt az az ok, ami a világ soknyelvűségét kialakította, azaz az egyes embercsoportok, népek kommunikációs elszigeteltsége. Nincs többé szükség több nyelvre, bárki kommunikálhat bárkivel könnyedén, és ezt a legegyszerűbb egy közös nyelven megtenni. A történelem úgy hozta, hogy ez az angol lett.

Számos példa mutatja, hogy az angol nyelv ismerete mekkora előnyökkel jár. India joggal gyűlölhetné egykori gyarmatosítójának nyelvét, mégis, az indiai iskolákban az első osztálytól kötelező angolt tanulni - ezért is vannak tele az amerikai egyetemek indiai doktoranduszokkal és más hallgatókkal. De Svédország és Finnország gazdagságát szemlélve is feltűnő, hogy ezekben az országokban gyakorlatilag mindenki tud angolul. Ők könnyedén kommunikálnak a fejlett világgal, és az így megszerzett információ pénz.

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy álljunk át a magyar nyelvről az angolra. A világban kialakult nyelvek értéket képviselnek, mert különböző gondolkodási logikát képviselnek, különböző mentális képességek kialakulását segítik. Emellett minden nyelv különböző kultúrát is jelent, és a kulturális sokszínűség, ahogy a természet sokszínűsége is, a túlélés esélyeit növeli. Ezek megőrzendő értékek.

Tehát a nyelvek kulturális értelemben egyenrangúnak tekintendők, függetlenül attól, hogy hányan beszélik őket. De az angol ezen értéke mellé kapcsolódik mára az új funkció: hogy globális kommunikációs eszköz lett. És ez kell, hogy motiválja a szemléletváltást a hazai nyelvoktatásban. Tudomásul kell venni, hogy az angolt, bár továbbra is szükséges oktatni ugyanúgy, mint más nyelveket egy szűkebb csoportnak (nyelvtanárok, kutatók, újságírók, politikusok, kultúraközvetítők, stb.), azaz a teljes kulturális háttérrel együtt, ugyanakkor mindenkinek kell oktatni - kommunikációs célból. És ezt az oktatást érdemes támogatni állami eszközökkel, pl. olyan gazdasági érdekeltségi, vagy akár jogszabályi környezetet teremtve, amelyben megszűnik a szoftver termékek magyarra fordítása, és megszűnik az angol nyelvű filmek magyar szinkronja.

Tisztában vagyok azzal, hogy a szinkronszínészet jelentős művészi teljesítmény, én is nagyon szeretek számos szinkronhangot, és zavar, ha pl. Bud Spencer nem Bujtor István hangján szólal meg, de ez a kényeztetés ma Magyarországon a fejlődésünk szempontjából káros. És ha az iskolákban lehet mindennapos testnevelés, akkor lehessen mindennapos angol (vagy inkább az utóbbi az előbbi helyett?). Nem a helységnévtáblákon szaporodó rovásírás a jó irány. Az érdekes, történelmi kuriózum, nemzeti érték, de a múzeumban a helye.

Véleményem szerint a jövő egy kétnyelvű világot vetít elénk. Mindenki megtanulja a saját anyanyelvét, és mellé az angolt, amellyel bárkivel kommunikálhat. Reménytelennek látom fordító szoftverekre bízni magunkat, még ha azok a jelenlegi primitív szintről el is jutnak a jövőben egy elfogadható szintre. Miért bíznánk magunkat gépekre, amit már kicsi gyerekkorban könnyedén okafogyottá tehetünk?

Annak idején István királyunk - mai kifejezéssel élve - integrálta Magyarországot Európába. Kataklizmatikus áldozatokkal, véres küzdelmek, kegyetlen megtorlások árán. Ezért vagyunk még itt. Most a világba kell integrálódnunk, és ehhez még csak Koppányt se kell felnégyelni. Csak angolul kell tanulni.