Valamikor egy folyosón dolgoztam Bayer Zsolttal. Kezdő voltam, ő pedig sztárújságíró, a Népszabadság friss igazolása – azért jött át a túlpartról, mert elege lett a Fidesz akkori oligarcháiból. Nem gondolom, hogy a maiak erkölcsileg sokkal emelkedettebbek lennének – annak idején pártszakadás és hatalmas választási bukás lett másfél milliárd forintnyi székházpénz lenyúlásából; ez ma Mészáros Lőrinc ötnapi keresete –, lehetséges, hogy az ingerküszöb került máshová, de ez mellékszál. Valójában az indulatát nem értem: tényleg az lenne a magyar közélet legfelháborítóbb jelensége, hogy civilek mennek be egy országgyűlési bizottság ülésére, és ott megpróbálják elmondani a véleményüket a jövőjüket meghatározó jogszabályról? Azt írja a volt kolléga, hogy erre mindenütt karhatalmi fellépés lenne a válasz, egyedül a NER ilyen engedékeny. Ezt biztosan elhiszik, akik még nem jártak Magyarország határain kívül. Nekem inkább az ugrott be róla, hogy a svéd parlamentben a karzat nagyobb, mint az ülésterem (pont azért, hogy bárki, akár egy magyar újságíró is jelen lehessen a törvények születésénél, ha akar), mindig tele van látogatókkal és megfigyelőkkel. Én magam is olvasgathattam az ottani környezetvédelmi bizottság elnökének elektronikus levelezését – azelőtt, hogy a címzett látta volna –, annyira nem tartanak arrafelé a civil jelenléttől.
A mi kormányunk más: előre szólt, hogy minden idők legdurvább kampánya jön. És valóban, az ellenoldal még el sem kezdett kampányolni, ők viszont már most naponta produkálnak kisebb-nagyobb merényleteket a jó ízlés és az alkotmányos rend ellen. A 444-es újságíró kiráncigálását például egyértelműen az utóbbi kategóriába sorolnám. Nem azért, mert nem hittem volna (a szerkesztőségek bezárása és megszállása után ez a következő logikus lépés, ha a török és az orosz modellt követjük), hanem azért, mert ellentétes a médiajoggal meg az alkotmánnyal. Ez tényleg olyasmi, amire Bayer Zsolt utalt: az EU-ban másutt biztosan nem történhetne meg, vagy ha mégis, akkor a rendőrség azonnal közbelépne. De nem is kockáztatná meg a hatalom egy olyan országban, ahol szabad médiarendszer működik: elég régen vagyunk már a szakmában (nemhogy Bayer úr, de még én is), hogy tudjuk, választási időszakban a pártok nem a konfliktust, hanem a kapcsolatot szokták keresni az újságírókkal. Az a tény, hogy nálunk a Fidesz ilyesmit megenged magának – most már sorozatban –, a sokadik bizonyíték rá, hogy a magyar sajtó nem szabad. Van nekik saját média-univerzumuk (köztévével és -rádióval, hírügynökséggel, megyei lapokkal, bulvármédiával, hírportálokkal, kereskedelmi tévével), nem szorulnak rá a törvényesen működő nyilvánosságra, és nem is tervezik betartani annak szabályait. Nincs miért alkalmazkodniuk: ha mától minden tisztességes magyar újságíró bojkottálná őket, a kormányoldal médiajelenléte alig csökkenne. Változatlanul kiszolgálná őket az a gépezet, amely immár hetedik éve, esztendőnként 150-200 milliárd forintnyi közpénzből, morális és szakmai fenntartások nélkül nekik kampányol.
