Innen nézve - Fertőző a bunkóság

Felfordul a gyomrom attól a durva hangnemtől, amivel egymást ekézik a magyar közéleti személyiségek. A jobbikos Szilágyi kocsmai beszólását az egyik fideszes államtitkárnak - „Gyere ki, úgy nyakonb@szlak, hogy leszáll a fejed!” - aligha lehet überelni. A bunkóság úgy terjed a közéletben, mint az influenza.

Fejétől bűzlik a hal. Jó két évtizede még csodálkoztunk, hogy Antall József nem állt fel a parlamenti karosszékéből és kevert le egy jókora nyaklevest az Orbán-gyereknek, amikor az a Tisztelt Házban azt merészelte neki mondani, hogy hazudik. Innen nézve egy akkor lekevert nevelő célzatú tasli talán elejét vette volna ennek a mostani hangnemnek. Már nem emlékszem, mire mondta ezt akkor a nyegle fideszes, de az egészen biztos, hogy ma valami sokkal sértőbbet vágna a saját - a jelenlegi miniszterelnök - képébe.

Vannak bizonyos folyamatok, amelyeket jobb csirájukban elfojtani, mint hagyni burjánozni. Értelmetlen arról beszélni, mi lett volna „ha”, de az biztos, hogy talán a holokauszt sem történik meg, „ha” sikerül időben letörni Hitler harciasságát. Néhány éve még felháborodtunk látva, hogy a dél-koreai parlamentben, később a Duma ülésén kitört a bunyó, a közelmúltban pedig a pristinai „T. Házban” verték egymást véresre a politikai ellenfelek.

Nálunk még nem tartunk itt, de ki tudja megmondani, mikor szakad el amolyan Szilágyisan valakinél a cérna a Kossuth téren is? Úgy tűnik, a tettlegességtől nem is vagyunk olyan messze. Megmosolyogtuk, amikor a „házfelügyelő” sokkolókat, fegyvereket vásárolt a fogdmegeinek, s erről az jutott eszembe, ha egy színpadon a harmadik felvonásban megjelenik a falon egy puska, annak valamikor el kell dördülnie... A kövéri fegyelmezési tébolyt – a büntetéseket, a kitiltásokat - nem érdemes komolyan venni, azok csak egy „sajátos” psziché túlkapásai, de más a helyzet a durva, sértő beszólásokkal. Azokért valóban büntetni kellene.

Ez a durvaság levezethető a politikai korrektség elvetéséből, a médiát elöntő hazugságözönből - az illiberális demokrácia "gyermeke". Nyugat-Európában ezt ijesztőnek tartják, s egyre inkább nincs kedve senkinek félvállról venni a budapesti folyamatokat. Legutóbb már Brüsszelben is elszakadt a cérna, kapott bőven hideget-meleget a magyar miniszterelnök.

Amikor minderről morgolódva mesélek a kint élő gyerekeimnek, próbálnak vigasztalni, hogy nyugi, nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogyan innen nézve gondoljuk. A hazugságot náluk a civil életben is illendő kerülni, de ha egy politikust akárcsak „füllentésen” kapnak, gyorsan búcsúzhat a karrierjétől. Mint ahogyan az egymást anyázó politikusokat is percek alatt kiveti magából a közélet.

Innen is, Nyugat-Európából nézve is úgy látszik, Magyarország kifelé sodródik Európából. Szerencsére legalább a gyerekeim optimisták, ők hisznek abban, hogy még nem késő megállítani ezt a folyamatot.

Szerző
Somfai Péter

A pénz nem számít

Egy alföldi kisvárosban a 2006-os önkormányzati választásokon megtörtént az a szinte példa nélküli eset, hogy valamennyi képviselő a Fidesz színeiben jutott mandátumhoz. A helyi baloldal csúfos bukásának rejtélyét annak idején az Élet és Irodalom újságírója igyekezte megválaszolni a Szabadon választott egypártrendszer című riportjában, amely annak ellenére nem vitt közelebb az eredmény magyarázatához, hogy szinte mindenki megszólalt a cikkben, akinek így vagy úgy köze volt és lehetett az egyszínű testület megválasztásához. Tegyük hozzá: az alacsony lakosságszámú településeken alkalmazott kislistás választási rendszer nem magyarázhatta ezt a végeredményt.

A politikai mézeshetek nem sokáig tartottak. A tizenhárom fideszes képviselő hamarosan két csoportra szakadt, így létrejöttek a „nyolcak” és az „ötök”. Az előbbiek közül az egyik képviselő javasolta, hogy a testületen belül alakítsák meg a Fidesz-frakciót. Ennek értelmetlenségéről ne ejtsünk szót. Így szakadt szét két részre az egypárti politikai testület, és ezt követően olyan adok-kapok kezdődött meg a két csoport között, ami mellett egy szokványos Fidesz-MSZP ütésváltás legfeljebb simogatásnak nevezhető.

A zeneiskola igazgatója a kisebbségbe szorult csoport tagja lett, és a kialakult, meglehetősen aszimmetrikus csatában a „nyolcak” igyekeztek levadászni a maguk kreálta politikai ellenfeleiket. Nem ismertek kíméletet. Lejáratták, majd utánanyúltak az ellenzékbe szorult képviselőknek. A zeneiskola igazgatója nagyszerű intézményt vezetett, amelynek híre messze túlért a megye határain. Ahhoz mérten, hogy a település csupán hatezer lelkes, külföldi és hazai szimfonikus zenekarok sokaságában található olyan zenész, aki az alapokat itt sajátította el. A politikai leszámolás során a szakmai érvek mit sem számítanak. A zeneiskola húsz éve regnáló igazgatóját mindenáron el akarták mozdítani, de a munkaügyi szabályok miatt ez nem volt egyszerű. Arról nem beszélve, hogy nem volt mivel alátámasztani a direktor menesztését. Az önkormányzat mint fenntartó úgy döntött: összevonja a művelődési házat a zeneiskolával. Valójában ennek nem volt semmilyen szakmai oka. Csak azért döntött a testület többsége e megoldás mellett, mert a létrejövő új intézmény élére szabadon nevezhetett ki új vezetőt. A két korábbi, önálló intézmény vezetőjét így lefokozták, noha napi munkájuk mit sem változott.

Az új kádernek, akinek politikai összeköttetései egészen nyilvánvalóak voltak, nemcsak magas fizetést állapítottak meg, hanem havi jövedelméért meg sem kellett dolgoznia. Egyszerűen nem volt mit. A két korábbi vezető végezte a maga feladatát. Ha az új ember oda akart volna férni a munkához, akkor sem nagyon tudtak volna neki mit adni.

Az összevont intézmény igazgatója napjait a kisváros könyvtárában töltötte, ahol XIX. századi angol regényeket olvasott munkaidőben, évi bruttó 4-5 millió forintért. Más, főként kommunális célra nem volt pénze a helyhatóságnak, de arra igen, hogy megalázza a korábbi iskolaigazgatót.

A szomszédos városban a művelődési ház igazgatóját furcsa körülmények között menesztették. Az egyik helyi fideszes vezető távoli ismerőse munka nélkül maradt, beígérték neki a művelődési ház igazgatói posztját. Bonyolította a helyzetet, hogy az igazgatói szék nem volt üres, sőt vezetőjének a határozott idejű kinevezéséből még két év hátra volt. A regnáló igazgató a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette, hogy élő, működő, a helyi közösséget valóban szolgáló intézménnyé tegye a művelődési házat. Ám ezen az alapon nem mozdíthatták el helyéről. Az intézmény éves beszámolóját minden évben vita nélkül fogadta el a testület, munkájukat az egekig magasztalták. Az igazgató tevékenységét ezek után aligha lehetett hitelesen támadni. Az önkormányzat számára egy munkaügyi per nem kecsegtetett jó kilátásokkal.

Más megoldást találtak, amelyre a legenyhébb a pénzpocséklás kifejezés. Az igazgató két év múlva – direktori megbízásának lejártával – nyugdíjba mehetett. Jó alkupozícióját kihasználva arra tett ajánlatot az önkormányzatnak, hogy amennyiben egy összegben kifizetik kétéves jövedelmét, akkor ő angolosan távozik. Bruttó 400-450 ezer forintos fizetésnél ez 11 millió forint. Az önkormányzat belement az alkuba. Jöhetett az új káder az ország másik végéből, és elköszönhetett – zsebét kitömve – a régi.

Két kiragadott példa arra, sok helyütt hogyan (is) bánnak a közpénzzel az önkormányzatok. Ez önmagában is súlyos kérdéseket vet fel, még akkor is, ha jogilag nem könnyen megfoghatóak ezek az ügyek. Erkölcsileg annál inkább. Már csak azért is, mert ebben a két városban 16 millió forinttal támogathatták volna a helybeli gyerekek nyári táboroztatását, tehetséggondozó ösztöndíjakat alapíthattak volna a rászoruló iskolásoknak, ingyenes tűzifával láthatták volna el a szegény családokat, felújíthatták volna az óvodák udvarait… Nem sorolom. Lett volna helye a pénznek. De látjuk, ezek a tételek nem versenyezhettek a klientúra-építés fontosságával.

Sztálin és Hitler nyomában

Az Origo.hu szerkesztőségi cikkében olvashattunk nemrég a következő állítást: „Soros György magyar származású amerikai milliárdos … apja Schwartz Tivadar ügyvéd és autodidakta eszperantó nyelvész volt. Ez utóbbi, látszólag lényegtelen tény rendkívül meghatározó Soros György életében. Az eszperantó egy, az 1880-as években Ludwik Lejzer Zamenhof által megalkotott mesterséges nyelv, amelynek létrehozása a kezdetektől azt az utópisztikus célt szolgálta, hogy felülírva a nemzeti nyelvek sokféleségét, megszüntesse az emberiségnek állandó konfliktust és háborúskodást hozó „bábeli zűrzavart". 1913 óta a szabadkőművesség mint világszövetség nyelve. Később a nemzetközi kommunizmus is az eszperantó felé fordult, apját is érdekelte ez az ideológia. Ez a szellemi közeg alapozta meg tehát Soros azon későbbi elképzelését, hogy a nemzetállamokat minél előbb le kell bontani.”

Az eszperantistákat Sztálin a kozmopolitizmus és a cionizmus képviselőinek tekintette, a szervezeteiket felszámolta, közülük sokakat Szibériába deportált, illetve kivégeztetett. Ennyit arról, hogy az eszperantó „a kommunizmus nyelve”. Hitler szerint pedig az eszperantó a bolsevikok és a zsidók nyelve, és így szintén betiltotta szervezeteiket, az eszperantistákat pedig a koncentrációs táborokban vitette, legyilkoltatta.

Zamenhof célja a népek, az emberek közötti megértés elősegítése, amivel valóban azt kívánta elérni, hogy kevesebb legyen a világon a háború, megszűnjön a különböző nemzetekhez tartozó emberek közötti ellenségeskedés. Az eszperantista szervezetek is ezt a célt tartják szemük előtt, ugyanakkor határozottan kiállnak a nemzeti nyelvek megőrzéséért, támogatják a nemzeti kultúrák virágzását. Erről bárki meggyőződhet, ha elolvassa az eszperantista szervezetek honlapjain található írásokat, vagy elmegy egy eszperantista rendezvényre.

Természetesen mint minden nyelv, az eszperantó is használható elítélendő célokra, így például voltak – bár nagyon ritkán – olyan emberek is, akik a gyűlöletkeltésre használták az eszperantót. Ezek közül a leginkább említésre méltó a német eszperantisták egy csoportja, akik Hitler hatalomra kerülése után elkezdték eszperantóul terjeszteni a náci eszméket a fajelméletről, az árja faj felsőbbrendűségéről. Ezzel sikerült is egy kis időt nyerniük: őket néhány hónappal később hurcolták el a koncentrációs táborokba, mint a többieket…

Szerző