Éljen soká Regina!

Nyolc - húsz és hatvan közötti - roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. Szomolyai és sályi asszonyok játsszák el saját történeteiket a színpadon.

– Erika, ne igyál már annyi pálinkát, mert megfúlsz!

– Egyszer ötvenéves a Regina! Nem mindegyik cigány éri meg az ötvenet…

– Ott van például az én kisfiam. Hat és fél hónapra született, inkubátorba tették, minden áldott nap látogattam, áthordtam neki a tejet. A kilencedik nap, mikor megyek, a gyerek sehol. Kérdem, hol a gyerek? Mire a nővérke: hát maga? Maga meg minek jött? Nem kapta meg az értesítést? Már nem kell hordania a tejet. Nem ért magyarul? Meghalt a gyereke, nem olvasta el a táviratot?

– Kilenc gyerekem született, abból öt él. A kilencedik után úgy döntöttem, elköttetem magam. Az orvos kiabált velem, hogy ehhez nincs jogom. Én meg mondtam neki, hogy harminchat éves vagyok, nekem már nem kell több gyerek.

– Császározva született mind a három. A harmadik után ott volt a zárójelentésben, hogy elkötötték a petevezetéket. Sírtam. A kórházban azt mondták, három császár után ezt kell tenniük. De senki sem kérdezett meg, hogy én mit akarok.

– Ott álltam az orvos előtt, arról beszélt, hogy fel kell vágni a hasamat, másképp nem tudom megszülni a gyerekeket. Azt válaszoltam, hogy én tisztában vagyok a saját testemmel, hagyja, hogy ez a gyerek rendesen jöjjön a világra. Többször visszakérdezett, hogy értem-e, megértettem-e, amiről beszélt. Néztem rá nagy szemekkel, hogy hát doktor úr, miért ne érteném, hisz én is magyarul beszélek, meg maga is... Aztán persze másnap megszültem a mezőkövesdi kórházban, természetes úton.

Szomolyai és sályi cigány asszonyok mesélték el történeteiket, abból állt össze előbb egy pszichodrámai folyam, majd az a színházi produkció, amelyből a fenti jelenetet is idéztük. Előbb a Borsod megyei Szomolyán, április végén Egerben az egyetemen, majd Budapesten a Trafóban mutatták be az „Éljen soká, Regina!” című darabot, amelyben a szereplők hús-vér alakok, a történetek előadói pedig maguk az érintettek.

„Húsz és hatvan év közötti nők, zömmel a közmunkás brigád tagjai. Feleségek, egyedülállók, elváltak, anyák, nagyanyák. Egymás közelebbi és távolabbi rokonai. Nyolc roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. A helyi rossz minőségű iskolákból, illetve azok speciális tagozatairól hamar kipotyogtak. Fiatalon felnőtté váltak, és azóta keményen megküzdenek a mindennapokkal, hogy felnevelhessék a gyerekeiket. Egyéni harcokat vívnak egy feudalisztikus, ellenséges világ náluk több hatalommal és erőforrással bíró képviselőivel, akiktől függenek, akiknek sokszor kiszolgáltatottak. Napról-napra be kell bizonyítaniuk a külvilágnak, sőt maguknak is, hogy érnek valamit. Az előadás roma nők és az intézmények találkozásán keresztül azt a kérdést vizsgálja, hogy mivel jár gyereket vállalni és felnevelni ma Magyarországon. Vagyis a nagy szavakon és a személyes érzéseken túl: mi is az anyaság”? - olvasható a darab szinopszisában.

Báder Renáta, Horváth Róbertné, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné, Lakatos Rudolfné, Orgon Ilona, Suha Judit, valamint Sárosdi Lilla - az egyetlen profi színész a csapatban - szemüvegén keresztül látjuk, hogyan bánnak a terhes cigány asszonyokkal a kórházban, milyen az, amikor a védőnő kioktató fejhangon kéri számon a különféle vitaminok hiányát, vagy azt, hogy nem vettek bérbe mérleget a csecsemő súlyának ellenőrzésére. Az egri előadáson láthattuk, milyen, amikor egy roma nő nem kap ágyat, hogy ott lehessen a beteg gyereke mellett, miközben nem roma anyatársainak természetes módon jár ez a szolgáltatás ott, ahol adottak a feltételek. S persze megmutatják azt is, milyen módon válaszolnak a kirekesztésre ők maguk. Van, hogy elintézik „okosba” - kenőpénzt adnak, hogy jusson szoba -, de a nincstelenség más megoldásokat szül:

- Kint van az uram, majd bejön, oszt jól szétb...a a szádat! Lehívod a főnöködet, és megmondod neki hogy nem biztosítottál helyet nekem! Itt mondtam szépen, elmondtam háromszor, könyörögtem. Nem külön szoba kell, csak egy kurva ágy, mert megígértem a gyereknek, hogy ott leszek mellette, amikor felébred! – fakadt ki meglehetősen életszerűen az anyát játszó asszony, s nekünk persze eszünkbe jut jó pár addig olvasott, előítéletes tudósítás a kórházi folyosókon „hangoskodó” családokról, „kezelhetetlen” nagymamákról. Mindazokról, akik nem tudnak „okosba” elintézni semmit, hisz már ahhoz is erőn felül vállalnak terheket, hogy az „egyszerötvenéves” Reginának megfőzzenek egy jó tyúklevest, s rendeljenek neki egy szép tortát.

Tanulságos volt az asszonyokkal folytatott diskurzus az előadás végén, amit az egri városi televízió rögzített, s azok a beszélgetések is, amelyet mi magunk folytattunk a részvevőkkel. Horváth Kata kutatásvezető és Romankovics Edit rendező egészítette ki a színészcsapatot. Utóbbi arról beszélt: alig kellett külön „instruálni” az asszonyokat, mi több, tanulni lehetett tőlük, mennyire képmutatás nélkül élnek, beszélnek, egyenesek, őszinték, s nem csomagolják be udvariasra a mondandójukat.

Horváth Róbertné a kamerák előtt is kimondta kerek-perec: nem akart részt venni a „színjátszókörben”, s eleinte azt sem tudta, mit jelent. A gyerekei beszélték rá, hogy jelentkezzen, s egy másik világ nyílt meg előtte. – A saját családommal nem voltam képes megbeszélni azokat a lelki dolgokat, amiket ezekkel az asszonyokkal igen. Szeretek mindenkit – mondta tömör egyszerűséggel.

Sokakat Lázár Irén, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület (SZOROMA), és a helyi roma ház vezetője vett rá arra, hogy jelentkezzenek a csoportba. Ő közelebbről ismeri az itteni nőket, többen közülük rokonai, barátai is. Jelenléte segített kezdetekben, hogy az egyébként zárkózott, lelki, s intim dolgaikról nehezen beszélő anyák végül őszintén megnyíljanak, vállalják, hogy történeteiket később színpadra viszik, ráadásul ők lesznek a darab főszereplői.

A lelki bajok kimondásában, az évek óta elhallgatott fájdalmak, sérelmek, megaláztatások felszínre törésében rengeteget segített Teszáry Judith, Svédországban élő pszichodráma-terapeuta is, aki az első hetekben-hónapokban sokat beszélgetett a részvevőkkel.

- Meghallgatott, láttam rajta, hogy együtt érez velem, sírtam, s ő is sírt. Az összes fájdalmam kiszakadt belőlem, sosem éreztem még ilyen megkönnyebbülést – mesélte az egyik asszony. Egy másik szerint a bizalom a legnagyobb dolog, amit a program tíz hónapja alatt kapott. Már nem úgy megy végig Szomolyán, mint korábban. Vannak társai, akik elfogadják, megértik, ismerik lelke titkait, s meg is őrzik.

Azért bánnak így velem, mert cigány vagyok?

Szomolyán, ebben az 1700 fős mereven hierarchikus faluban a lakosság körülbelül a 15 százaléka roma. E családok jó része évtizedek óta nagyon határozott igazodási stratégiákat követ egy olyan, egyre feudalisztikusabb módon működő környezetben, ahol a cigányság egyértelműen faji különbséget jelent - derült ki abból a tanulmányból, amelyet Horváth Kata kutatásvezető írt. Szerinte a régióban ez általánosnak mondható működés, amelynek az a következménye, hogy egy cigány családba született ember élettörténetének nincs olyan momentuma, amit ne határozna meg a roma származás. A kérdés, hogy vajon „azért történik-e mindez, azért viselkednek-e, azért bánnak-e így velem, mert cigány vagyok?” mindig jelen van, és egyénenként, illetve családonként különböző, változatos és változó stratégiák vannak ennek kezelésére. A szomolyai munka fókuszában az egészségügyi és szociális ellátórendszer intézményei álltak, amelyekkel legintenzívebben a gyerekszülés-, és nevelés kapcsán találkoznak a roma családok, s legközvetlenebbül a roma nők.

A faluban kialakult merev, rasszizált határvonal miatt Szomolyán egyelőre lehetetlennek tűnik egy olyan társulat létrehozása, amelyben a helyi roma és nem roma emberek közösen vesznek részt – állapította meg a kutatás. Ebben a különbségeket felnagyító, szegmentált társadalmi közegben annak is örülni kellett, hogy családi határvonalakat átívelően tudtak mozgósítani résztvevőket, és így sikerült társulatot építeni. Az egészségügyi és szociális intézményekkel - amelyek tematikus fókuszaik voltak - a gyerekek révén a nők állnak szorosabb kapcsolatban, ezért kezdeményezték egy női csoport és egy abból kinövő női színtársulat létrejöttét.

Fotóhang és a közösségi festés

A szomolyaival párhuzamosan Baranyában zajlott egy másik program, Siklósbodonyban, amely a siklósi és a selyei járás határán fekvő apró falu. A százötven fős közösség két éve úgy döntött, hogy leváltja a rendszerváltás óta regnáló, a hitélettel kapcsolatos teendőket is ellátó polgármesterét. Az új önkormányzat munkatársai ekkor hívtak először művészeket és művészetpedagógusokat a településre. Merre tovább Siklósbodony? – tették fel a kérdést a közösség tagjai. Milyen jövőt képzelnek maguknak és a falunak a helyi fiatalok? Erre a kérdésre épült fel a Fotóhang elnevezésű művészetalapú kutatási eljárás, amelyben a résztvevők a fotótémák kitalálása, a képek elkészítése, rendezése és kiállítása során az életüket meghatározó társadalmi kapcsolatokról gondolkodnak.

A közösségi falfestés hosszú pedagógiai és közösségfejlesztő folyamat volt, amelynek során a résztvevők fokozatosan tapasztalták meg a szabad alkotás örömét és vették birtokba a vizuális gondolkodás új formáit, hogy végül jövőképet alkossanak a településnek. A baranyai aprófalvak lakói a Fotóhang és a közösségi festés módszerével fél éven át vizsgálták saját kapcsolataikat és a falut, mint az életük környezetét. Arra voltak kíváncsiak, hogyan függ össze pusztítás, alkotás, cselekvés és fantázia az intézmények hiányával – válasz a fotóikon tükröződik.