Előfizetés

Éljen soká Regina!

Doros Judit
Publikálás dátuma
2017.05.11. 07:49
Jelenet az „Éljen soká Regina!” című darab egri bemutatójáról FOTÓK: BERÁN DÁNIEL
Nyolc - húsz és hatvan közötti - roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. Szomolyai és sályi asszonyok játsszák el saját történeteiket a színpadon.

– Erika, ne igyál már annyi pálinkát, mert megfúlsz!

– Egyszer ötvenéves a Regina! Nem mindegyik cigány éri meg az ötvenet…

– Ott van például az én kisfiam. Hat és fél hónapra született, inkubátorba tették, minden áldott nap látogattam, áthordtam neki a tejet. A kilencedik nap, mikor megyek, a gyerek sehol. Kérdem, hol a gyerek? Mire a nővérke: hát maga? Maga meg minek jött? Nem kapta meg az értesítést? Már nem kell hordania a tejet. Nem ért magyarul? Meghalt a gyereke, nem olvasta el a táviratot?

– Kilenc gyerekem született, abból öt él. A kilencedik után úgy döntöttem, elköttetem magam. Az orvos kiabált velem, hogy ehhez nincs jogom. Én meg mondtam neki, hogy harminchat éves vagyok, nekem már nem kell több gyerek.

– Császározva született mind a három. A harmadik után ott volt a zárójelentésben, hogy elkötötték a petevezetéket. Sírtam. A kórházban azt mondták, három császár után ezt kell tenniük. De senki sem kérdezett meg, hogy én mit akarok.

– Ott álltam az orvos előtt, arról beszélt, hogy fel kell vágni a hasamat, másképp nem tudom megszülni a gyerekeket. Azt válaszoltam, hogy én tisztában vagyok a saját testemmel, hagyja, hogy ez a gyerek rendesen jöjjön a világra. Többször visszakérdezett, hogy értem-e, megértettem-e, amiről beszélt. Néztem rá nagy szemekkel, hogy hát doktor úr, miért ne érteném, hisz én is magyarul beszélek, meg maga is... Aztán persze másnap megszültem a mezőkövesdi kórházban, természetes úton.

Szomolyai és sályi cigány asszonyok mesélték el történeteiket, abból állt össze előbb egy pszichodrámai folyam, majd az a színházi produkció, amelyből a fenti jelenetet is idéztük. Előbb a Borsod megyei Szomolyán, április végén Egerben az egyetemen, majd Budapesten a Trafóban mutatták be az „Éljen soká, Regina!” című darabot, amelyben a szereplők hús-vér alakok, a történetek előadói pedig maguk az érintettek.

„Húsz és hatvan év közötti nők, zömmel a közmunkás brigád tagjai. Feleségek, egyedülállók, elváltak, anyák, nagyanyák. Egymás közelebbi és távolabbi rokonai. Nyolc roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. A helyi rossz minőségű iskolákból, illetve azok speciális tagozatairól hamar kipotyogtak. Fiatalon felnőtté váltak, és azóta keményen megküzdenek a mindennapokkal, hogy felnevelhessék a gyerekeiket. Egyéni harcokat vívnak egy feudalisztikus, ellenséges világ náluk több hatalommal és erőforrással bíró képviselőivel, akiktől függenek, akiknek sokszor kiszolgáltatottak. Napról-napra be kell bizonyítaniuk a külvilágnak, sőt maguknak is, hogy érnek valamit. Az előadás roma nők és az intézmények találkozásán keresztül azt a kérdést vizsgálja, hogy mivel jár gyereket vállalni és felnevelni ma Magyarországon. Vagyis a nagy szavakon és a személyes érzéseken túl: mi is az anyaság”? - olvasható a darab szinopszisában.

Báder Renáta, Horváth Róbertné, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné, Lakatos Rudolfné, Orgon Ilona, Suha Judit, valamint Sárosdi Lilla - az egyetlen profi színész a csapatban - szemüvegén keresztül látjuk, hogyan bánnak a terhes cigány asszonyokkal a kórházban, milyen az, amikor a védőnő kioktató fejhangon kéri számon a különféle vitaminok hiányát, vagy azt, hogy nem vettek bérbe mérleget a csecsemő súlyának ellenőrzésére. Az egri előadáson láthattuk, milyen, amikor egy roma nő nem kap ágyat, hogy ott lehessen a beteg gyereke mellett, miközben nem roma anyatársainak természetes módon jár ez a szolgáltatás ott, ahol adottak a feltételek. S persze megmutatják azt is, milyen módon válaszolnak a kirekesztésre ők maguk. Van, hogy elintézik „okosba” - kenőpénzt adnak, hogy jusson szoba -, de a nincstelenség más megoldásokat szül:

- Kint van az uram, majd bejön, oszt jól szétb...a a szádat! Lehívod a főnöködet, és megmondod neki hogy nem biztosítottál helyet nekem! Itt mondtam szépen, elmondtam háromszor, könyörögtem. Nem külön szoba kell, csak egy kurva ágy, mert megígértem a gyereknek, hogy ott leszek mellette, amikor felébred! – fakadt ki meglehetősen életszerűen az anyát játszó asszony, s nekünk persze eszünkbe jut jó pár addig olvasott, előítéletes tudósítás a kórházi folyosókon „hangoskodó” családokról, „kezelhetetlen” nagymamákról. Mindazokról, akik nem tudnak „okosba” elintézni semmit, hisz már ahhoz is erőn felül vállalnak terheket, hogy az „egyszerötvenéves” Reginának megfőzzenek egy jó tyúklevest, s rendeljenek neki egy szép tortát.

Tanulságos volt az asszonyokkal folytatott diskurzus az előadás végén, amit az egri városi televízió rögzített, s azok a beszélgetések is, amelyet mi magunk folytattunk a részvevőkkel. Horváth Kata kutatásvezető és Romankovics Edit rendező egészítette ki a színészcsapatot. Utóbbi arról beszélt: alig kellett külön „instruálni” az asszonyokat, mi több, tanulni lehetett tőlük, mennyire képmutatás nélkül élnek, beszélnek, egyenesek, őszinték, s nem csomagolják be udvariasra a mondandójukat.

Horváth Róbertné a kamerák előtt is kimondta kerek-perec: nem akart részt venni a „színjátszókörben”, s eleinte azt sem tudta, mit jelent. A gyerekei beszélték rá, hogy jelentkezzen, s egy másik világ nyílt meg előtte.  A saját családommal nem voltam képes megbeszélni azokat a lelki dolgokat, amiket ezekkel az asszonyokkal igen. Szeretek mindenkit – mondta tömör egyszerűséggel.

Sokakat Lázár Irén, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület (SZOROMA), és a helyi roma ház vezetője vett rá arra, hogy jelentkezzenek a csoportba. Ő közelebbről ismeri az itteni nőket, többen közülük rokonai, barátai is. Jelenléte segített kezdetekben, hogy az egyébként zárkózott, lelki, s intim dolgaikról nehezen beszélő anyák végül őszintén megnyíljanak, vállalják, hogy történeteiket később színpadra viszik, ráadásul ők lesznek a darab főszereplői.

A lelki bajok kimondásában, az évek óta elhallgatott fájdalmak, sérelmek, megaláztatások felszínre törésében rengeteget segített Teszáry Judith, Svédországban élő pszichodráma-terapeuta is, aki az első hetekben-hónapokban sokat beszélgetett a részvevőkkel.

- Meghallgatott, láttam rajta, hogy együtt érez velem, sírtam, s ő is sírt. Az összes fájdalmam kiszakadt belőlem, sosem éreztem még ilyen megkönnyebbülést – mesélte az egyik asszony. Egy másik szerint a bizalom a legnagyobb dolog, amit a program tíz hónapja alatt kapott. Már nem úgy megy végig Szomolyán, mint korábban. Vannak társai, akik elfogadják, megértik, ismerik lelke titkait, s meg is őrzik.

Azért bánnak így velem, mert cigány vagyok?

Szomolyán, ebben az 1700 fős mereven hierarchikus faluban a lakosság körülbelül a 15 százaléka roma. E családok jó része évtizedek óta nagyon határozott igazodási stratégiákat követ egy olyan, egyre feudalisztikusabb módon működő környezetben, ahol a cigányság egyértelműen faji különbséget jelent - derült ki abból a tanulmányból, amelyet Horváth Kata kutatásvezető írt. Szerinte a régióban ez általánosnak mondható működés, amelynek az a következménye, hogy egy cigány családba született ember élettörténetének nincs olyan momentuma, amit ne határozna meg a roma származás. A kérdés, hogy vajon „azért történik-e mindez, azért viselkednek-e, azért bánnak-e így velem, mert cigány vagyok?” mindig jelen van, és egyénenként, illetve családonként különböző, változatos és változó stratégiák vannak ennek kezelésére. A szomolyai munka fókuszában az egészségügyi és szociális ellátórendszer intézményei álltak, amelyekkel legintenzívebben a gyerekszülés-, és nevelés kapcsán találkoznak a roma családok, s legközvetlenebbül a roma nők.

A faluban kialakult merev, rasszizált határvonal miatt Szomolyán egyelőre lehetetlennek tűnik egy olyan társulat létrehozása, amelyben a helyi roma és nem roma emberek közösen vesznek részt – állapította meg a kutatás. Ebben a különbségeket felnagyító, szegmentált társadalmi közegben annak is örülni kellett, hogy családi határvonalakat átívelően tudtak mozgósítani résztvevőket, és így sikerült társulatot építeni. Az egészségügyi és szociális intézményekkel - amelyek tematikus fókuszaik voltak - a gyerekek révén a nők állnak szorosabb kapcsolatban, ezért kezdeményezték egy női csoport és egy abból kinövő női színtársulat létrejöttét.

Fotóhang és a közösségi festés
A szomolyaival párhuzamosan Baranyában zajlott egy másik program, Siklósbodonyban, amely a siklósi és a selyei járás határán fekvő apró falu. A százötven fős közösség két éve úgy döntött, hogy leváltja a rendszerváltás óta regnáló, a hitélettel kapcsolatos teendőket is ellátó polgármesterét. Az új önkormányzat munkatársai ekkor hívtak először művészeket és művészetpedagógusokat a településre. Merre tovább Siklósbodony? – tették fel a kérdést a közösség tagjai. Milyen jövőt képzelnek maguknak és a falunak a helyi fiatalok? Erre a kérdésre épült fel a Fotóhang elnevezésű művészetalapú kutatási eljárás, amelyben a résztvevők a fotótémák kitalálása, a képek elkészítése, rendezése és kiállítása során az életüket meghatározó társadalmi kapcsolatokról gondolkodnak.
A közösségi falfestés hosszú pedagógiai és közösségfejlesztő folyamat volt, amelynek során a résztvevők fokozatosan tapasztalták meg a szabad alkotás örömét és vették birtokba a vizuális gondolkodás új formáit, hogy végül jövőképet alkossanak a településnek. A baranyai aprófalvak lakói a Fotóhang és a közösségi festés módszerével fél éven át vizsgálták saját kapcsolataikat és a falut, mint az életük környezetét. Arra voltak kíváncsiak, hogyan függ össze pusztítás, alkotás, cselekvés és fantázia az intézmények hiányával – válasz a fotóikon tükröződik.

Lebegő óriáshalak a Dunán

Publikálás dátuma
2017.05.11. 07:48

Júniustól három óriáshal lebeg majd a Dunán. Farkas Zsófia „Nagy halak emlékezete” című szoborkompozíciója Budapest Főváros Önkormányzata és a Pro Cultura Urbis Közalapítvány Duna-installáció pályázatának nyerteseként kerül a Műegyetem rakpart előtti vízfelületre.

Befellegzett a bolygónak

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2017.05.11. 07:48
FOTÓ: Molnár Ádám
A magyar származású David Szalay brit író új könyve, a Minden, ami férfi krízishelyzetben lévő alakokról szól.

 Minden, ami a férfi című új kötete kilenc novellát tartalmaz, ezek egytől-egyig férfiakról szólnak. Nem gondolja, hogy a férfiak túlreprezentáltak az irodalomban?

 A férfiak a kortárs irodalomban nagyon vastagon benne vannak, ugyanakkor szokatlan, amit én tettem, vagyis kifejezetten a férfiakról könyvet írni. Az érdekelt, hogy az időről, az öregedés folyamatáról, a magányról és átmenetekről írjak. Az utolsó történetet például egy öregembernek szenteltem, mert érdekelt, miképpen lehet nagyon finoman átcsúszni a fiatal évekből az öregségbe.

 Főszereplői „elbaszott alakok”, ahogy mondatja egyik szereplőjével.

 Különböző módon azok. Alapvetően hétköznapi emberek, leszámítva Alexandert, a milliárdost. Olyan pasasokra fókuszáltam, akik életük krízishelyzetében vannak.

 Mellékszereplőként női karakterek is felbukkannak a kötetben.

 Erős, határozott nőalakokat írtam. Szinte minden történetben van egy nő, aki nagyon fontos.

 Mennyi időbe telt megírni ezt a vaskos kötetet?

 2012 nyarán kezdtem hozzá, a kötetet pedig 2016 tavaszán jelentette meg Angliában a Random House leányvállalata, a Jonathan Cape kiadó. Nagyon lassan írok.

– Miért ír lassan?

 Sok időt akartam erre a munkámra hagyni. Az előző, Spring című könyvemre, amely magyarul nem jelent meg, nem fordítottam kellő időt. Az „íróságban” számomra az a legnehezebb, hogy nem mindig tudom megtenni azt, hogy ha befejezek valamit, akkor azt hat hónapra odébb tegyem, hogy aztán később meglássak benne csiszolatlan mondatokat.

 Miért kiemelten fontos a szöveg vizuális elhelyezése?

 Ritmust, lüktetést adok ezzel a szövegnek. Az elrendezés sokszor nagyon expresszív dolgokat képes kiváltani az olvasóból.

 Miért használ töménytelenül sok dialógust?

 Ez a filmek hatását tükrözi. Nem vagyok nagy moziba járó, de mindnyájan, akik az utóbbi ötven évben születtünk, a történetmesélésünkben a filmes kifejezésmódokból táplálkozunk.

 Örökkévalóság, érték, ezek a kulcsfogalmak foglalkoztatják. Rájött, mi örökkévaló a világban?

 Bárcsak úgy lett volna, akkor beleírtam volna a kötetbe! Szerintem semmi sem az. Ön mit gondol?

 Talán a tudás, az épületek.

 Na igen, de azok is csak valamilyen módon. Például az Astoria kávéház is csupán körülbelül kétszáz éves: idősebb, mint mi, de nem örökkévaló. Sőt, néhány millió éven belül a bolygónk számára is eljön a finis.

 Miért lakik Magyarországon, ha angol az anyanyelve és angolul ír?

 Az apám magyar, akinek Pécsett van lakása, amely sokáig üresen állt. Eleinte azért költöztem oda Londonból, ahol szinte az egész életemet töltöttem, mert nyugodt körülmények között szerettem volna írni. Aztán nem vágytam vissza a brit fővárosba, megszerettem Pécset. Egy idő után viszont nagyobb városba akartam költözni, ezért jöttem a magyar főváros hatodik kerületébe. Budapest nagyobb Pécsnél, de kisebb Londonnál, pont jó!

Névjegy
  • 1974-ben, Montréalban született, egy éves volt, amikor családjával az Egyesült Királyságba költözött
  • tanulmányait az Oxford Universityn végezte, eztán hangjátékokat kezdett írni a BBC számára
  • 2008-ban megjelent első regénye, a magyarul nem elérhető London and the South-East
  • Minden, ami férfi című művét az egyik legrangosabb irodalmi elismerés, a Man Booker-díj 2016-os szűkített listájára választották