Éljen soká Regina!

Publikálás dátuma
2017.05.11 07:49
Jelenet az „Éljen soká Regina!” című darab egri bemutatójáról FOTÓK: BERÁN DÁNIEL
Fotó: /
Nyolc - húsz és hatvan közötti - roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. Szomolyai és sályi asszonyok játsszák el saját történeteiket a színpadon.

– Erika, ne igyál már annyi pálinkát, mert megfúlsz!

– Egyszer ötvenéves a Regina! Nem mindegyik cigány éri meg az ötvenet…

– Ott van például az én kisfiam. Hat és fél hónapra született, inkubátorba tették, minden áldott nap látogattam, áthordtam neki a tejet. A kilencedik nap, mikor megyek, a gyerek sehol. Kérdem, hol a gyerek? Mire a nővérke: hát maga? Maga meg minek jött? Nem kapta meg az értesítést? Már nem kell hordania a tejet. Nem ért magyarul? Meghalt a gyereke, nem olvasta el a táviratot?

– Kilenc gyerekem született, abból öt él. A kilencedik után úgy döntöttem, elköttetem magam. Az orvos kiabált velem, hogy ehhez nincs jogom. Én meg mondtam neki, hogy harminchat éves vagyok, nekem már nem kell több gyerek.

– Császározva született mind a három. A harmadik után ott volt a zárójelentésben, hogy elkötötték a petevezetéket. Sírtam. A kórházban azt mondták, három császár után ezt kell tenniük. De senki sem kérdezett meg, hogy én mit akarok.

– Ott álltam az orvos előtt, arról beszélt, hogy fel kell vágni a hasamat, másképp nem tudom megszülni a gyerekeket. Azt válaszoltam, hogy én tisztában vagyok a saját testemmel, hagyja, hogy ez a gyerek rendesen jöjjön a világra. Többször visszakérdezett, hogy értem-e, megértettem-e, amiről beszélt. Néztem rá nagy szemekkel, hogy hát doktor úr, miért ne érteném, hisz én is magyarul beszélek, meg maga is... Aztán persze másnap megszültem a mezőkövesdi kórházban, természetes úton.

Szomolyai és sályi cigány asszonyok mesélték el történeteiket, abból állt össze előbb egy pszichodrámai folyam, majd az a színházi produkció, amelyből a fenti jelenetet is idéztük. Előbb a Borsod megyei Szomolyán, április végén Egerben az egyetemen, majd Budapesten a Trafóban mutatták be az „Éljen soká, Regina!” című darabot, amelyben a szereplők hús-vér alakok, a történetek előadói pedig maguk az érintettek.

„Húsz és hatvan év közötti nők, zömmel a közmunkás brigád tagjai. Feleségek, egyedülállók, elváltak, anyák, nagyanyák. Egymás közelebbi és távolabbi rokonai. Nyolc roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. A helyi rossz minőségű iskolákból, illetve azok speciális tagozatairól hamar kipotyogtak. Fiatalon felnőtté váltak, és azóta keményen megküzdenek a mindennapokkal, hogy felnevelhessék a gyerekeiket. Egyéni harcokat vívnak egy feudalisztikus, ellenséges világ náluk több hatalommal és erőforrással bíró képviselőivel, akiktől függenek, akiknek sokszor kiszolgáltatottak. Napról-napra be kell bizonyítaniuk a külvilágnak, sőt maguknak is, hogy érnek valamit. Az előadás roma nők és az intézmények találkozásán keresztül azt a kérdést vizsgálja, hogy mivel jár gyereket vállalni és felnevelni ma Magyarországon. Vagyis a nagy szavakon és a személyes érzéseken túl: mi is az anyaság”? - olvasható a darab szinopszisában.

Báder Renáta, Horváth Róbertné, Horváth Zsanett, Kállai Gergőné, Lakatos Rudolfné, Orgon Ilona, Suha Judit, valamint Sárosdi Lilla - az egyetlen profi színész a csapatban - szemüvegén keresztül látjuk, hogyan bánnak a terhes cigány asszonyokkal a kórházban, milyen az, amikor a védőnő kioktató fejhangon kéri számon a különféle vitaminok hiányát, vagy azt, hogy nem vettek bérbe mérleget a csecsemő súlyának ellenőrzésére. Az egri előadáson láthattuk, milyen, amikor egy roma nő nem kap ágyat, hogy ott lehessen a beteg gyereke mellett, miközben nem roma anyatársainak természetes módon jár ez a szolgáltatás ott, ahol adottak a feltételek. S persze megmutatják azt is, milyen módon válaszolnak a kirekesztésre ők maguk. Van, hogy elintézik „okosba” - kenőpénzt adnak, hogy jusson szoba -, de a nincstelenség más megoldásokat szül:

- Kint van az uram, majd bejön, oszt jól szétb...a a szádat! Lehívod a főnöködet, és megmondod neki hogy nem biztosítottál helyet nekem! Itt mondtam szépen, elmondtam háromszor, könyörögtem. Nem külön szoba kell, csak egy kurva ágy, mert megígértem a gyereknek, hogy ott leszek mellette, amikor felébred! – fakadt ki meglehetősen életszerűen az anyát játszó asszony, s nekünk persze eszünkbe jut jó pár addig olvasott, előítéletes tudósítás a kórházi folyosókon „hangoskodó” családokról, „kezelhetetlen” nagymamákról. Mindazokról, akik nem tudnak „okosba” elintézni semmit, hisz már ahhoz is erőn felül vállalnak terheket, hogy az „egyszerötvenéves” Reginának megfőzzenek egy jó tyúklevest, s rendeljenek neki egy szép tortát.

Tanulságos volt az asszonyokkal folytatott diskurzus az előadás végén, amit az egri városi televízió rögzített, s azok a beszélgetések is, amelyet mi magunk folytattunk a részvevőkkel. Horváth Kata kutatásvezető és Romankovics Edit rendező egészítette ki a színészcsapatot. Utóbbi arról beszélt: alig kellett külön „instruálni” az asszonyokat, mi több, tanulni lehetett tőlük, mennyire képmutatás nélkül élnek, beszélnek, egyenesek, őszinték, s nem csomagolják be udvariasra a mondandójukat.

Horváth Róbertné a kamerák előtt is kimondta kerek-perec: nem akart részt venni a „színjátszókörben”, s eleinte azt sem tudta, mit jelent. A gyerekei beszélték rá, hogy jelentkezzen, s egy másik világ nyílt meg előtte.  A saját családommal nem voltam képes megbeszélni azokat a lelki dolgokat, amiket ezekkel az asszonyokkal igen. Szeretek mindenkit – mondta tömör egyszerűséggel.

Sokakat Lázár Irén, a Szomolyai Magyar Roma Egyesület (SZOROMA), és a helyi roma ház vezetője vett rá arra, hogy jelentkezzenek a csoportba. Ő közelebbről ismeri az itteni nőket, többen közülük rokonai, barátai is. Jelenléte segített kezdetekben, hogy az egyébként zárkózott, lelki, s intim dolgaikról nehezen beszélő anyák végül őszintén megnyíljanak, vállalják, hogy történeteiket később színpadra viszik, ráadásul ők lesznek a darab főszereplői.

A lelki bajok kimondásában, az évek óta elhallgatott fájdalmak, sérelmek, megaláztatások felszínre törésében rengeteget segített Teszáry Judith, Svédországban élő pszichodráma-terapeuta is, aki az első hetekben-hónapokban sokat beszélgetett a részvevőkkel.

- Meghallgatott, láttam rajta, hogy együtt érez velem, sírtam, s ő is sírt. Az összes fájdalmam kiszakadt belőlem, sosem éreztem még ilyen megkönnyebbülést – mesélte az egyik asszony. Egy másik szerint a bizalom a legnagyobb dolog, amit a program tíz hónapja alatt kapott. Már nem úgy megy végig Szomolyán, mint korábban. Vannak társai, akik elfogadják, megértik, ismerik lelke titkait, s meg is őrzik.

Azért bánnak így velem, mert cigány vagyok?

Szomolyán, ebben az 1700 fős mereven hierarchikus faluban a lakosság körülbelül a 15 százaléka roma. E családok jó része évtizedek óta nagyon határozott igazodási stratégiákat követ egy olyan, egyre feudalisztikusabb módon működő környezetben, ahol a cigányság egyértelműen faji különbséget jelent - derült ki abból a tanulmányból, amelyet Horváth Kata kutatásvezető írt. Szerinte a régióban ez általánosnak mondható működés, amelynek az a következménye, hogy egy cigány családba született ember élettörténetének nincs olyan momentuma, amit ne határozna meg a roma származás. A kérdés, hogy vajon „azért történik-e mindez, azért viselkednek-e, azért bánnak-e így velem, mert cigány vagyok?” mindig jelen van, és egyénenként, illetve családonként különböző, változatos és változó stratégiák vannak ennek kezelésére. A szomolyai munka fókuszában az egészségügyi és szociális ellátórendszer intézményei álltak, amelyekkel legintenzívebben a gyerekszülés-, és nevelés kapcsán találkoznak a roma családok, s legközvetlenebbül a roma nők.

A faluban kialakult merev, rasszizált határvonal miatt Szomolyán egyelőre lehetetlennek tűnik egy olyan társulat létrehozása, amelyben a helyi roma és nem roma emberek közösen vesznek részt – állapította meg a kutatás. Ebben a különbségeket felnagyító, szegmentált társadalmi közegben annak is örülni kellett, hogy családi határvonalakat átívelően tudtak mozgósítani résztvevőket, és így sikerült társulatot építeni. Az egészségügyi és szociális intézményekkel - amelyek tematikus fókuszaik voltak - a gyerekek révén a nők állnak szorosabb kapcsolatban, ezért kezdeményezték egy női csoport és egy abból kinövő női színtársulat létrejöttét.

Fotóhang és a közösségi festés
A szomolyaival párhuzamosan Baranyában zajlott egy másik program, Siklósbodonyban, amely a siklósi és a selyei járás határán fekvő apró falu. A százötven fős közösség két éve úgy döntött, hogy leváltja a rendszerváltás óta regnáló, a hitélettel kapcsolatos teendőket is ellátó polgármesterét. Az új önkormányzat munkatársai ekkor hívtak először művészeket és művészetpedagógusokat a településre. Merre tovább Siklósbodony? – tették fel a kérdést a közösség tagjai. Milyen jövőt képzelnek maguknak és a falunak a helyi fiatalok? Erre a kérdésre épült fel a Fotóhang elnevezésű művészetalapú kutatási eljárás, amelyben a résztvevők a fotótémák kitalálása, a képek elkészítése, rendezése és kiállítása során az életüket meghatározó társadalmi kapcsolatokról gondolkodnak.
A közösségi falfestés hosszú pedagógiai és közösségfejlesztő folyamat volt, amelynek során a résztvevők fokozatosan tapasztalták meg a szabad alkotás örömét és vették birtokba a vizuális gondolkodás új formáit, hogy végül jövőképet alkossanak a településnek. A baranyai aprófalvak lakói a Fotóhang és a közösségi festés módszerével fél éven át vizsgálták saját kapcsolataikat és a falut, mint az életük környezetét. Arra voltak kíváncsiak, hogyan függ össze pusztítás, alkotás, cselekvés és fantázia az intézmények hiányával – válasz a fotóikon tükröződik.

2017.05.11 07:49

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00