Az osztályfőnök már az első héten háromfelé osztotta az osztályt. A csöndes, jó gyerekeket előre ültette, a beszédeseket hátra, a legbeszédesebbeket a szamárpadba. A szamárpad a tanári asztal és a padsorok közötti térbe volt beállítva, közszemlére téve az ott ülő gyereket, aki csak akkor térhetett vissza a helyére, ha az egész osztály előtt bocsánatot kért. Nagy szégyen volt oda kerülni, és meglehetősen ijesztő is egy hatéves gyerek számára, akinek már attól sírásra görbült a szája, ha meglátta a katedrán a tanítónőt ceruzával a kezében, és a szörnyűséges naplóval az asztalán.
1960. szeptembere volt. Nem voltam én egy enfant terrible, dehogyis akartam pokollá tenni a tanáraim életét, csak szerettem beszélgetni. Osztályfőnökünk, akinek harmincnyolc Ratkó-gyereket kellett fegyelmeznie naponta, ezért gyakran beültetett a szamárpadba. Sokáig ücsörögtem ott magányosan, a fülem hegyezve, hogy halljam, mit sugdolóznak mások, míg Vali néni végül megkérdezte, volna-e valami mondanivalóm számára. Akkor szemérmetesen lesütött szemmel azt feleltem, hogy köszönöm, nincs, mert elképzelni sem tudtam, miről diskurálhatnánk mi ketten, ráadásul az egész osztály füle hallatára. Persze, hogy a sarokba állított. Álltam háttal az osztálynak, szemben az üres fallal, és akkor már lett volna mondandóm, mert az embernek ilyen helyzetben csak eszébe jut egy és más, de hallgattam és szégyenkezve lehajtottam a fejemet.
„Közös magányunk sodort egymáshoz minket egy rövid gyerekbarátság erejéig”
Egy napon Vali néni nem bírta tovább az osztályban uralkodó csarnoki ricsajt, nagyot koppantott a ceruzavéggel, és odaszólított a tanári asztalhoz. Kivett egy ollót és egy guriga széles, barna ragasztószalagot az asztalfiókból, levágott úgy tíz centit a szalag végéből, és legnagyobb döbbenetemre leragasztotta vele a számat. Na, mehetsz vissza beszélgetni, mondta megkönnyebbülten, mint aki végre rátalált egy sokáig reménytelennek tűnő helyzet megoldására. Visszasomfordáltam a helyemre. Ültem a barna ragasztópapírral elcsúfított arcommal, olyan mélyre bújtam a padban, hogy csak a fejem búbja látszódott ki, meredten bámultam az indigókék füzetemet, és vártam a megváltó kicsengetést.
Úgy belesüppedt a lelkembe ez a megaláztatás, mint sziklatömb a homokba. Napokra megkukultam, s ha ezután felelnem kellett, félelmemben még azt is elfelejtettem, amit eredetileg tudtam. Rohamosan romlottak a jegyeim, pedig nem voltak nagy elvárások, ráadásul sok mindent vittem magammal otthonról. Hatévesen már olvastam, később verseket fabrikáltam, zongoráztam és szolfézsre jártam áldott emlékű Hoppe Zsuzsához, aki szépséges hetven kilójával úgy ült a zongora mögött, mint a Kodály-módszer koronázatlan királynője. Énekeltem, szolmizáltam, igyekeztem, hú, de igyekeztem teljesíteni mindent, amit kért, mert biztatott, és nevetett, rengeteget nevetett. Azt, hogy tizenöt évesen egy Szőnyi Erzsébet gyerekopera főszerepét majd színpadon eléneklem, jó részt neki köszönhetem.
Csak a legszegényebb, legrosszabb sorsú osztálytársaimmal barátkoztam, ezért automatikusan besoroltak engem is a „rossz minőségű nyócker gyerekek” közé. Akkoriban zajlott a cigány családok betelepítése Józsefvárosba, illetve Ferencvárosba. Eleinte jóindulatúan figyelmeztetett egyik-másik tanító, hogy ne barátkozzak ezzel, vagy azzal, mert én mégiscsak a mérnök úr lánya vagyok, ő meg mégiscsak egy cigánygyerek, de nem hallgattam rájuk. Nem mintha bátor lettem volna, dehogy. Csak untam az „illem-barátságokat”, és inkább Emmát választottam, a nagyszájú, évismétlő cigánylányt, akivel véd és dacszövetséget kötöttünk. Közös magányunk sodort egymáshoz minket egy rövid gyerekbarátság erejéig, ám egy szép napon Emmának végleg elege lett az iskolából, kilépett a földszintes ablakon át az utcára, és elment virágot árulni az anyja üzletébe.
Akkor végképp magamra maradtam.
Egyik délután gyanútlanul lépek ki az iskola kapuján, amikor elém terem egy fiú, és se szó, se beszéd, úgy állon vág, hogy háromszor is megpördül szemem előtt a Bakáts téri templom tornya. Mai napig nem tudom, miért kaptam a jobbegyenest, de attól kezdve a rettegés helye lett nekem az a tér. Legtöbbször fogalmam sem volt róla, miért gáncsolnak el, vágnak hátba, dobnak gumilabdát az arcomba, kiabálnak trágárságokat felém, megfejthetetlen világ volt az nekem. Amikor szüleim hatodikban végre átvittek az ország egyik legerősebb iskolájába, a Trefortba, láss csodát, világ! Attól kezdve jeles tanuló voltam.
Ha mostanában a Bakáts tér felé sétálok, csak egy romantikus kis teret látok az Assisi Szent Ferenc templommal, egy cukrászdával, és egy halványsárga, takaros iskolaépülettel. Ez a kép igazán kedvemre való ennyi év távlatából. Régóta nincs bennem harag hajdani tanáraim iránt, akik még vonalzóval, ragasztószalaggal, szamárpaddal fegyelmeztek, és hiábavalóan hadakoztak az óriásira duzzasztott osztályok „betörhetetlen diákjaival”. Visszapörgetve életem Bakáts téri filmjét, ma inkább azt látom, hogy egy regény fejezetét írom az akkori fájdalmaimból, de már felsejlik előttem azoknak az éveknek a szépsége, ereje is.
