A gyülekező vihar

Publikálás dátuma
2017.05.13 09:30
Népszava fptó/Tóth Gergő
Fotó: /

Napjaink talán legaktuálisabb kérdése, milyen politikus az, aki nem lát túl egy adott ország határain, s döntéseinek meghozatalánál nem mozgatja más, mint a szavazatok maximálására való törekvés? A legenyhébb válasz erre a kérdésre: rövidlátó. Az igazsághoz viszont az áll közelebb: ostoba. Lehetséges, hogy a világot általában a rövidlátó ostobák irányítják? A kérdésnek és a válasznak attól az időszaktól kezdve van értelme, amikortól a hatalom isteni eredete megszűnt, s helyébe a választói akarat lépett. A kérdés viszont ebben az esetben úgy is feltehető: milyen választók azok, akik rövidlátó, ostoba politikusokra szavaznak? Erre a kérdésre sokkal nehezebb két szóban megadni a választ. Nehezebb, hiszen joggal kérdezné bárki, elvárható-e a választótól, hogy tisztában legyen azzal, melyik politikus tart a helyes irányba? Igen válasz esetén meg kell állapítani a német és az olasz választók felelősségét a második világháborúért. Nem válasz esetén jöhet az újabb kérdés: jó-e az általános választójog, vagy azoknak van igazuk, akik a választójogot műveltségi cenzushoz kötik, mint például tették ezt Magyarországon a múlt század első felében? Minden a régmúltba vezethető vissza. Volt-e kellő idő a nép felnőtté válásához, az ügyek intézésének átvételéhez. A tradíciók a meghatározóak? Valójában semmi nem biztos.

A múlt ígérete?

Ezt igazolja Anglia. Erős polgárság, régi és széleskörű hatalommegosztás, jó oktatás, létező sajtószabadság. Mégis, a népszavazáson részt vevők többsége az Európai Unióból való kilépésre szavazott. Miért? Döntő szerepe lehetett a brit felsőbbrendűség hagyományának? Nem tudtak túllépni saját árnyékukon? A félelem a jövőtől, az elszegényedéstől volt a mozgatórugó? A következmények oldaláról nézve, a miért közömbös. Anglia soviniszta döntést hozott. Cserbenhagyta Európát. Politikusaikat mérlegre téve: felelősségük nagy. Kiérdemli a fenti jelzőket, aki az eredmény megszületésében közrejátszott, aktívan támogatta. Kiérdemli az is, aki nem lépett fel ellene szívvel-lélekkel. Hova tartoznak a túlbuzgó végrehajtók? A baljós eredmény hozzáadódik a szétesett gyarmatbirodalom világbékét veszélyeztető hagyatékához, például az India-Pakisztán, a Palesztina-Izrael ellentétekhez. Megváltozik Törökország. Törökország, ahol a választók egyetlen ember kezébe adták az ország irányítását. Ugyanúgy, mint 1934-ben a németek, népszavazáson járultak hozzá az elnöki és a miniszterelnöki hatáskörök egyesítéséhez. A török elnök jogköréből semmi nem hiányzik ahhoz, hogy kiváló Führer legyen. A múlt sérelmei, a jelen félelmei határozták meg a jövőt? Az 1923-ban - az I. világháborút lezárásaként - Törökországra kényszerített lausanne-i szerződés az alapja a vezér iránti vágynak? Ez a megállapodás - mint ahogy a többi ekkor, ezen okból kötött "békediktátum" - a mai napig mérgezi a világ levegőjét. A lausanne-i szerződés alapján - a nagyhatalmak korábbi ígéretei ellenére - Törökország megtarthatta a kurdok által lakott területeket, így e nemzet nem alapíthatott államot. Erről azonban mind a mai napig nem mondott le. A szerződés alapján létrejött Szíria és Ciprus napjainkban háborús tűzfészkek. Törökországban a demokratikus hagyományok nem jelentettek akadályt az elnöki tejhatalom bevezetéséhez vezető úton. Megváltozik-e az Egyesült Államok? Annyi bizonyos, elnöke nem tiszteli az USA alkotmányát, a hatalommegosztás alkotmányos rendjét, a szabad sajtót. Azt hirdeti, az Egyesült Államok érdekei fontosabbak, mint a világéi.

"Az arisztokrácia bukásával (...) a politikában (...) megjelent a szabad verseny, és bárki harcba szállhatott a világ leghatalmasabb pozícióiért (...) Mi lett ennek a következménye? (...) Azok kerültek hatalomra, akik alkalmasak voltak arra, hogy nyerjenek a versenyben. (...) Van két különleges embertípus: az egyik a pszichopata, a másik a szociopata. (...) Egy bármilyen versenyben (...) ez a két embertípus óriási előnyben van mindenki mással szemben. (...) Úgy tűnik tehát, az emberi faj arra kárhoztatott, hogy őrültek uralkodjanak felette."
(Duncan Shelley: A hatalom igaz természete)

Gyenge immunitású ország

Vajon változtat-e a politikus megítélésén, ha látja, vagy látnia kellene, hogy amit tesz, az káros? Erre a kérdésre lehetetlen nemmel válaszolni. Világ- vagy országrontó szándékkal csak ott lehet hatalomra jutni, ahol nem tartanak tisztességes választásokat. Ezért, nem ritkán, a tisztességes választások szabályait kihasználva jutnak hatalomra olyanok, akikről később kiderül, hogy átverték a választókat, s céljaik, cselekedeteik alapján valójában bűnözők. Ők azok, akik rossz irányba akarják fordítani az eseményeket. Ők a diktátorok. A török elnöknek is jó esélye van arra, hogy helyet kapjon ebben a díszes társaságban. A diktátor meg van győződve arról, tudja mi a jó, mi a helyes, mitől, kitől kell megvédeni országát, Európát, a világot. A diktátor meg van győződve arról, tudja, mitől lesznek boldogok, akik arra érdemesek, s tudja azt is, kik azok, akiknek boldognak kell lenniük. A diktátor meg van győződve arról, rendeltetése, hogy boldogságot teremtsen. A diktátor meg van győződve arról, hogy aki nem osztja véleményét, az ellenség. Nincs helye ezen a földön.

Magyarország diktatúrával szembeni immunitása gyenge. Történelme során politikusai ritkán hoztak jó döntéseket. Történelme során politikusai ritkán lépték át saját árnyékukat. Történelme során politikusai ritkán tartoztak a bölcs, előrelátó politikusok közé. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése óta eltelt alig több mint száz esztendő nem kedvezett a modernizációnak.

Orbán cselekvési programja

Orbán Viktor politikai zsenialitása abban rejlik, hogy felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem szüntette meg a Horthy-korszak kárvallottjai leszármazottainak sértődöttségét, revánsvágyát, revizionizmusát, irredentizmusát. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem szüntette meg a szegénységet, s ami gyakran jár együtt ezzel az állapottal, a kiszolgáltatottságot, a rossz érdekérvényesítési hajlamot és képességet, a politikai közömbösséget. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve a ki nem beszélt és meghamisított történelem, az elfojtott társadalmi ellentétek időszaka volt, amelyben nem szűnt meg az ellenérzés a zsidókkal, a cigányokkal, a sorból kilógókkal szemben. Nem szűnt meg a parancsra várás, a bűnbak-keresés, a kéz-kezet mos gyakorlata, a félelem az új megoldásoktól. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem erősítette, hanem gyengítette a "másképp gondolkodók", a demokráciának elkötelezettek táborát, amely tábor - nem mellesleg - ideológiailag megosztott, széttöredezett, összefogásra képtelen. Felismerte, sokan, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltás első húsz évében. E felismerésekből cselekvési program kerekedett a hatalom megragadására, monopolizálására, legalább húsz éven keresztüli megtartására,

Orbán Viktor tudatosan vezeti rossz irányba az országot. Orbán Viktor tudatosan törekszik az európai integráció meggyengítésére. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor az ellentétek mesterséges szításával gyűlöletet kelt egyes csoportok tagjaival szemben. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor gátolja az információkhoz való szabad hozzáférést. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor korlátozza a tanítás szabadságát, a tanuláshoz való jogot. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor tudatosan félretájékoztatja az országot az Európai Unió döntéseiről, az ország szuverenitásának csorbításáról. Orbán Viktor mindig talál megoldandó problémát, s mindig talál rá egyszerű, közérthető, világos megoldást. Ezzel a módszerrel le is köti ellenfelei és a sajtó minden energiáját. Orbán Viktor nem tiszteli a magántulajdont, és magánosítja a közpénzt. Orbán Viktor nem bízik a piacgazdaságban: az állam szerepét erősíti a gazdaságban, a szolgáltatások területén. Orbán Viktor gyűlöli a szuverén gondolkodókat, ezért államosította az oktatást, s az állam egyre jobban rátelepszik a társadalomra. Orbán Viktor nem megjavította, hanem felszámolta az ország első modernizációs kísérletének eredményeit: a jogállamot, az önkormányzatiságot, az öngondoskodásra épülő nyugdíjrendszert, a jogszerű lobbizás lehetőségét.

Vihar előtt?

A második világháborút megelőző időszak hasonló szimptómákat produkált, mint a jelen: gazdasági válságot követő elbizonytalanodás, bűnbak-keresés, leegyszerűsített megoldási javaslatok, az állami szerepvállalás erősödése. Ezt nevezik a gyülekező felhők időszakának. Orbán Viktor nem a felhőt oszlató politikusok gárdáját erősíti. A történeti alkotmány vívmányaiból az következne, hogy az orbáni cselekvési program az utolsó betűig megvalósuljon.

Nemcsak az Egyesült Államok polgárai. Nemcsak a francia, a német politikusok és választók, hanem a magyar politikusok és választók is felelősek azért, hogy ne törjön ki a vihar. Ennek megakadályozása után lehet megkezdeni Magyarország második modernizációs kísérletét, megcáfolva a hatalom természetéről kialakult véleményt.

2017.05.13 09:30

Anyanyelvelés – Brut (is, meg) ál is

Publikálás dátuma
2018.09.23 16:06
Állatiasan durva – Ezt jelenti a brutális a magyar nyelv értelmező szótára szerint
Fotó: Marvel/
Szokás szerint (mert már bevált) a mai anyanyelvelési táncórán induljunk el a kályhától, esetünkben ez A magyar nyelv értelmező szótára, amely azt mondja, hogy a brutális = állatiasan durva, és hogy latin eredetű szó a magyarban. Akkor most lapozzuk fel a már ugyancsak bevált akadémiai latin-magyar szótár megfelelő szócikkét. Itt azt találjuk, hogy a szó töve a "brutus" melléknév, amelynek első jelentése: nehéz, súlyos; átvitt értelemben pedig a következő jelentéseket hordozza: nehézkes, bárgyú, érzéketlen, oktalan.
Ennél sokkal többet a TESZ sem tud (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára), legfeljebb annyit tesz hozzá (ezt most kisbetűvel), hogy a szó első írásos előfordulása 1790-ből való. Ami elég furcsa, ha azt nézzük, hogy az írott magyar történelem mennyire telis-tele volt brutalitással már az államalapítástól kezdve. Elég, ha a királyi családokat és közvetlen rokonságukat vesszük, legalábbis krónikáink leírásai szerint: felnégyelés, szemkiszúrás, csonkítás, herélés – és ezt mi magunk tettük a sajátjainkkal.
Mint köztudott, a "brutus" melléknév személynévként is használatos volt, A Julius Caesart meggyilkoló összeesküvők egyike, Caesar kedveltje, Marcus Iunius Brutus viselte, akinek ugyancsak Brutus nevű őse részt vett az utolsó római király évszázadokkal korábbi elűzésében. Nos, királyűző előd, diktátorgyilkos utód, nyilván nem annyira nehézkes, bárgyú és oktalan, mint inkább súlyos. Mármint egyéniség.
És ha már egyéniségnél tartunk, itt van a magyar úszósport egyik nagy, jelenkori alakja, akiről a következőket lehetett olvasni: "Brutális képet tett közzé magáról Hosszú Katinka…" A mellékelt képen Hosszú Katinka edzőtermi öltözetben két, kb. tízkilós súlyzót emel fejmagasságban maga elé. Természetesen sem Katinka, sem a fotó nem brutális, (mármint a "nehéz", vagy "súlyos" értelemben), merthogy az efféle tevékenység nemcsak egy olimpiai- és világbajnok számára mindennapi program, hanem mindenkinek, aki valamit sportol, vagy csak szórakozásból, esetleg erőnléte megőrzésének céljából lejár a konditerembe.
Itt talán inkább arról a nyelvi szokásról (vagy általános divatról?) van szó, hogy amikor valamit nagyon szeretnénk hangsúlyozni és úgy véljük, hogy már nincs megfelelő nyelvi eszközünk a hatás fokozására, akkor az ellentétet használjuk a fokozásra. Ez más, európai nyelvekben is így van. A "szörny" szó például nem a kellemes érzelmek felidézésére szolgál. Mégis szoktuk mondani: "Szörnyen szeretlek" – ami persze nem azt jelenti, hogy annyira aberrált vagyok, amennyire csak egy szörnyet szerető ember lehet, és akinek mondom, nyilván szintén nem hiszi, hogy szörnynek gondolom (legfeljebb, ha megromlik a kapcsolatunk).
Máskülönben hogy is lehetne ilyen és efféle mondatokkal találkozni, mint ez: "Brutális, egyúttal gyönyörű…". Vagy: "Brutálisan szexi…" – ezeket nem én találom ki most, írás közben. Tessenek beírni a keresőbe, majd kidobja, hogy ki mondta kinek és kiről. Ami pedig a fokozást illeti, a nemrégiben lezajlott teljes holdfogyatkozást követően közölt fotók egyik összefoglaló anyaga a következő címet kapta: "Holdfogyatkozás: brutálisan látványos képek". Természetesen semmiféle brutalitás nem volt a ritka égi jelenségben (ha jól olvastam, ebben az évszázadban nem lesz több ilyen – legalábbis tőlünk megfigyelhetően). Szép volt, érdekes volt, látványos is volt, valóban. De brutális? Ha csak nem arra gondolunk, hogy a Föld árnyéka felfalta hűséges kísérőnket. Aztán persze visszaadta.
2018.09.23 16:06
Frissítve: 2018.09.23 16:06

Néztünk mint a moziban

Publikálás dátuma
2018.09.23 15:06
A Filmmúzeum is bezárt, a helyén ma a Belvárosi Színház működik
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
Perecet tessék! Tessék a sós perec! – kántálta az idős asszony a mozi üléssorai között le-föl sétálva. Nyakában egy tálca lógott, s ha jól emlékszem, 1 forintért lehetett a többnyire száraz csemegéhez jutni. Szinte minden mozgóképszínházban volt pereces néni, talán csak az előkelő premiermozikban nem kínálták portékájukat. A ’60-as, de még a ’70-es években is a nagy film előtt végig kellett szenvedni a filmhíradót, amelyből egyebek mellett tájékozódhattunk a szovjet tudósok legújabb világraszóló eredményeiről, megtudhattuk, hogyan szorgoskodnak a munkásokkal szövetséges parasztok a földeken és milyen találmányokkal segítik az esedékes ötéves terv sikereit a haladó értelmiség tagjai. No és persze nem hiányozhattak a kedves, kis színes filmriportok sem. A nagyfilm előtti szünetben ismét feltűnt a pereces néni és a késve érkező nézők is elfoglalták helyüket. A filmhíradó után gyakran még egy rövidfilm, vagy rajzfilm következett. Én például a mai napig emlékszem a Mindent tudni akarok című, szovjet ismeretterjesztő rajzfilm írás kialakulásáról szóló epizódjának kezdő képsoraira.
A srácokkal a Bocskai úti házból törzsvendégek voltunk a Bartók Béla úti Bartók moziban, ami a Móricz Zsigmond körtér tőszomszédságában üzemelt. Igazi, a régi világból ránk maradt polgári miliőt sugárzó premiermozi volt, az előcsarnokban büfével. Beszereztük a kellő mennyiségű Dunakavicsot avagy Zizit. A csengetés után pedig a bársonyüléseken elterpeszkedve, a csörgős-zörgő celofán tasakból csipegetve drukkoltuk és röhögtük végig Piedone kalandjait. Véget nem érő vitákat folytatva arról, hogy Pidonénak, vagy Piedonénak kell ejteni a mackós, kedves, de kemény öklű hős nevét. Kilépve az utcára pedig egymás szavába vágva éltük újra a legjobb jelenteket, ahogy Piedone fagyasztott hallal tanítja móresre a rossz fiúkat és az egyik delikvens, elkerülendő a nevelő célzatú ütleget, inkább saját maga mért csapást a jeges tekintetű hallal önnön fejére.
Néha azonban elcsángáltunk egészen a Bartók Béla út végére, a Haladás moziba. Oda már nem az úri közönség, inkább a kevésbé tehetősek jártak. Mivel nem dúskáltunk a zsebpénzben, az ilyen kalandozások során többnyire 1-2 forintos jegyeket vettünk, amelyek az első két sorba szóltak. Az sem zavart minket különösebben, hogy a széksorok alul egy deszkával is össze voltak kötve a nagyobb biztonság kedvéért. Így amikor valaki lehajolt a padlóról felszedni a leejtett bélást (2 forint) az egész sor nyikorogva kicsit előredőlt.
A Haladás úgynevezett utánjátszó mozi volt, vagyis amikor a frissen a premiermozikba kerülő filmek lecsengőben voltak, akkor vitték az oldalkocsis motoros futárok a kópiákat az efféle, kissé már lerobbant mozikba. Az agyonjátszott filmszalagok olykor megadták magukat a sorsnak és elszakadtak. Ilyenkor a közönség hangos füttyszóval és kiabálással serkentette gyors újratöltésre a mozigépészt.
Kinőve a kamaszkorból már sokat portyáztunk a város mozijai között. Kedvenceink voltak a Toldiban a Bergman-filmek, a Filmmúzeumban Antonioni Nagyítása és a Zabriskie Point, a Puskinban a Stuart Hagmann rendezte Eper és vér. A Tinódiban a doboz fogságából kiszabadult kultikus Bacsó-filmet, a Tanút röhögtük végig. Mivel az 50-es években még csecsemők voltunk, Pelikán elvtárs és Virág elvtárs panoptikumfigurája nekünk már nem félelmetesen, hanem nevetségesen hatott. Hozzá fogható csak Keleti Márton A tizedes meg a többiek című örökzöldje volt. Nehéz megmondani, melyik film szellemes kiszólásaiból ment át több a köznyelvbe.
A Vörös Csillag mozi árkádjai alatt több moziba is lehetett jegyet venni és a pénztártól némi távolságra jegyüzérek árulták zsebből a kurrens filmekre a jegyeket csillagászati áron, 80-100 forintért darabját.
Az élet és a nyári diákmunka úgy hozta, hogy Gyuri bátyámmal kicsit a színfalak, vagyis a vetítővászon mögé pillanthattunk. Már nem emlékszem, hogy éppen melyik gimnázium járt belém (©Karinthy Frigyes), amikor - talán ’71 nyarán - a Fővárosi Mozgókép Vállalat - ha jól emlékszem a nevére – Dob utcai szervizében kaptam diákmunkát. A szakikkal jártam a mozikat és büszkén vittem a szerszámos táskát. Akkor jártam először és máig utoljára a mozik gépházában. Megcsodáltam az akkor már korszerűnek számító xenonlámpás vetítőgépeket. Döbbenten láttam, hogy két gép van minden moziban és egy-egy tekercs film alig 10-20 perces, a mozigépész pedig ördögi ügyességgel vált át az egyik gépről a másikra. A nézők szeme, agya fel sem fogta a cserét.
Gyuri bátyám viszont ’72. februárjában fél évig munkakönyves alkalmazottja, sőt, a pesterzsébeti Kossuth mozinak üzemvezetője is volt. Fregoliként, vagyis helyettesítőként pedig az előkelő, belvárosi Puskin moziban is eltöltött némi időt. Bizalmi feladati közé tartozott egyebek mellett, hogy a főnök három foxiját sétáltassa.
De ez szanatórium volt az erzsébeti lerobbant külvárosi műintézményhez képest. Az iroda ugyanis a filmvászon mögött nyílt, így ahányszor ki-, vagy bement a bratyó, a negyedosztályú westernek tükörképét kellett mindannyiszor elszenvednie. Gojko Mitić-csel a népszerű jugoszláv indiánnal senki nem nézett annyiszor farkasszemet, mint ő.
Azóta sok mozira kiírhatták volna a Vége, a Konyec vagy a The End feliratot,  néhánynak pedig már a hűlt helye sincs meg. De a mozi örök, nem tűnt el, csak átalakult.
2018.09.23 15:06