A gyülekező vihar

Publikálás dátuma
2017.05.13 09:30
Népszava fptó/Tóth Gergő
Fotó: /

Napjaink talán legaktuálisabb kérdése, milyen politikus az, aki nem lát túl egy adott ország határain, s döntéseinek meghozatalánál nem mozgatja más, mint a szavazatok maximálására való törekvés? A legenyhébb válasz erre a kérdésre: rövidlátó. Az igazsághoz viszont az áll közelebb: ostoba. Lehetséges, hogy a világot általában a rövidlátó ostobák irányítják? A kérdésnek és a válasznak attól az időszaktól kezdve van értelme, amikortól a hatalom isteni eredete megszűnt, s helyébe a választói akarat lépett. A kérdés viszont ebben az esetben úgy is feltehető: milyen választók azok, akik rövidlátó, ostoba politikusokra szavaznak? Erre a kérdésre sokkal nehezebb két szóban megadni a választ. Nehezebb, hiszen joggal kérdezné bárki, elvárható-e a választótól, hogy tisztában legyen azzal, melyik politikus tart a helyes irányba? Igen válasz esetén meg kell állapítani a német és az olasz választók felelősségét a második világháborúért. Nem válasz esetén jöhet az újabb kérdés: jó-e az általános választójog, vagy azoknak van igazuk, akik a választójogot műveltségi cenzushoz kötik, mint például tették ezt Magyarországon a múlt század első felében? Minden a régmúltba vezethető vissza. Volt-e kellő idő a nép felnőtté válásához, az ügyek intézésének átvételéhez. A tradíciók a meghatározóak? Valójában semmi nem biztos.

A múlt ígérete?

Ezt igazolja Anglia. Erős polgárság, régi és széleskörű hatalommegosztás, jó oktatás, létező sajtószabadság. Mégis, a népszavazáson részt vevők többsége az Európai Unióból való kilépésre szavazott. Miért? Döntő szerepe lehetett a brit felsőbbrendűség hagyományának? Nem tudtak túllépni saját árnyékukon? A félelem a jövőtől, az elszegényedéstől volt a mozgatórugó? A következmények oldaláról nézve, a miért közömbös. Anglia soviniszta döntést hozott. Cserbenhagyta Európát. Politikusaikat mérlegre téve: felelősségük nagy. Kiérdemli a fenti jelzőket, aki az eredmény megszületésében közrejátszott, aktívan támogatta. Kiérdemli az is, aki nem lépett fel ellene szívvel-lélekkel. Hova tartoznak a túlbuzgó végrehajtók? A baljós eredmény hozzáadódik a szétesett gyarmatbirodalom világbékét veszélyeztető hagyatékához, például az India-Pakisztán, a Palesztina-Izrael ellentétekhez. Megváltozik Törökország. Törökország, ahol a választók egyetlen ember kezébe adták az ország irányítását. Ugyanúgy, mint 1934-ben a németek, népszavazáson járultak hozzá az elnöki és a miniszterelnöki hatáskörök egyesítéséhez. A török elnök jogköréből semmi nem hiányzik ahhoz, hogy kiváló Führer legyen. A múlt sérelmei, a jelen félelmei határozták meg a jövőt? Az 1923-ban - az I. világháborút lezárásaként - Törökországra kényszerített lausanne-i szerződés az alapja a vezér iránti vágynak? Ez a megállapodás - mint ahogy a többi ekkor, ezen okból kötött "békediktátum" - a mai napig mérgezi a világ levegőjét. A lausanne-i szerződés alapján - a nagyhatalmak korábbi ígéretei ellenére - Törökország megtarthatta a kurdok által lakott területeket, így e nemzet nem alapíthatott államot. Erről azonban mind a mai napig nem mondott le. A szerződés alapján létrejött Szíria és Ciprus napjainkban háborús tűzfészkek. Törökországban a demokratikus hagyományok nem jelentettek akadályt az elnöki tejhatalom bevezetéséhez vezető úton. Megváltozik-e az Egyesült Államok? Annyi bizonyos, elnöke nem tiszteli az USA alkotmányát, a hatalommegosztás alkotmányos rendjét, a szabad sajtót. Azt hirdeti, az Egyesült Államok érdekei fontosabbak, mint a világéi.

"Az arisztokrácia bukásával (...) a politikában (...) megjelent a szabad verseny, és bárki harcba szállhatott a világ leghatalmasabb pozícióiért (...) Mi lett ennek a következménye? (...) Azok kerültek hatalomra, akik alkalmasak voltak arra, hogy nyerjenek a versenyben. (...) Van két különleges embertípus: az egyik a pszichopata, a másik a szociopata. (...) Egy bármilyen versenyben (...) ez a két embertípus óriási előnyben van mindenki mással szemben. (...) Úgy tűnik tehát, az emberi faj arra kárhoztatott, hogy őrültek uralkodjanak felette."
(Duncan Shelley: A hatalom igaz természete)

Gyenge immunitású ország

Vajon változtat-e a politikus megítélésén, ha látja, vagy látnia kellene, hogy amit tesz, az káros? Erre a kérdésre lehetetlen nemmel válaszolni. Világ- vagy országrontó szándékkal csak ott lehet hatalomra jutni, ahol nem tartanak tisztességes választásokat. Ezért, nem ritkán, a tisztességes választások szabályait kihasználva jutnak hatalomra olyanok, akikről később kiderül, hogy átverték a választókat, s céljaik, cselekedeteik alapján valójában bűnözők. Ők azok, akik rossz irányba akarják fordítani az eseményeket. Ők a diktátorok. A török elnöknek is jó esélye van arra, hogy helyet kapjon ebben a díszes társaságban. A diktátor meg van győződve arról, tudja mi a jó, mi a helyes, mitől, kitől kell megvédeni országát, Európát, a világot. A diktátor meg van győződve arról, tudja, mitől lesznek boldogok, akik arra érdemesek, s tudja azt is, kik azok, akiknek boldognak kell lenniük. A diktátor meg van győződve arról, rendeltetése, hogy boldogságot teremtsen. A diktátor meg van győződve arról, hogy aki nem osztja véleményét, az ellenség. Nincs helye ezen a földön.

Magyarország diktatúrával szembeni immunitása gyenge. Történelme során politikusai ritkán hoztak jó döntéseket. Történelme során politikusai ritkán lépték át saját árnyékukat. Történelme során politikusai ritkán tartoztak a bölcs, előrelátó politikusok közé. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése óta eltelt alig több mint száz esztendő nem kedvezett a modernizációnak.

Orbán cselekvési programja

Orbán Viktor politikai zsenialitása abban rejlik, hogy felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem szüntette meg a Horthy-korszak kárvallottjai leszármazottainak sértődöttségét, revánsvágyát, revizionizmusát, irredentizmusát. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem szüntette meg a szegénységet, s ami gyakran jár együtt ezzel az állapottal, a kiszolgáltatottságot, a rossz érdekérvényesítési hajlamot és képességet, a politikai közömbösséget. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve a ki nem beszélt és meghamisított történelem, az elfojtott társadalmi ellentétek időszaka volt, amelyben nem szűnt meg az ellenérzés a zsidókkal, a cigányokkal, a sorból kilógókkal szemben. Nem szűnt meg a parancsra várás, a bűnbak-keresés, a kéz-kezet mos gyakorlata, a félelem az új megoldásoktól. Felismerte, a szocializmus negyvenöt éve nem erősítette, hanem gyengítette a "másképp gondolkodók", a demokráciának elkötelezettek táborát, amely tábor - nem mellesleg - ideológiailag megosztott, széttöredezett, összefogásra képtelen. Felismerte, sokan, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltás első húsz évében. E felismerésekből cselekvési program kerekedett a hatalom megragadására, monopolizálására, legalább húsz éven keresztüli megtartására,

Orbán Viktor tudatosan vezeti rossz irányba az országot. Orbán Viktor tudatosan törekszik az európai integráció meggyengítésére. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor az ellentétek mesterséges szításával gyűlöletet kelt egyes csoportok tagjaival szemben. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor gátolja az információkhoz való szabad hozzáférést. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor korlátozza a tanítás szabadságát, a tanuláshoz való jogot. Orbán Viktor a tűzzel játszik, amikor tudatosan félretájékoztatja az országot az Európai Unió döntéseiről, az ország szuverenitásának csorbításáról. Orbán Viktor mindig talál megoldandó problémát, s mindig talál rá egyszerű, közérthető, világos megoldást. Ezzel a módszerrel le is köti ellenfelei és a sajtó minden energiáját. Orbán Viktor nem tiszteli a magántulajdont, és magánosítja a közpénzt. Orbán Viktor nem bízik a piacgazdaságban: az állam szerepét erősíti a gazdaságban, a szolgáltatások területén. Orbán Viktor gyűlöli a szuverén gondolkodókat, ezért államosította az oktatást, s az állam egyre jobban rátelepszik a társadalomra. Orbán Viktor nem megjavította, hanem felszámolta az ország első modernizációs kísérletének eredményeit: a jogállamot, az önkormányzatiságot, az öngondoskodásra épülő nyugdíjrendszert, a jogszerű lobbizás lehetőségét.

Vihar előtt?

A második világháborút megelőző időszak hasonló szimptómákat produkált, mint a jelen: gazdasági válságot követő elbizonytalanodás, bűnbak-keresés, leegyszerűsített megoldási javaslatok, az állami szerepvállalás erősödése. Ezt nevezik a gyülekező felhők időszakának. Orbán Viktor nem a felhőt oszlató politikusok gárdáját erősíti. A történeti alkotmány vívmányaiból az következne, hogy az orbáni cselekvési program az utolsó betűig megvalósuljon.

Nemcsak az Egyesült Államok polgárai. Nemcsak a francia, a német politikusok és választók, hanem a magyar politikusok és választók is felelősek azért, hogy ne törjön ki a vihar. Ennek megakadályozása után lehet megkezdeni Magyarország második modernizációs kísérletét, megcáfolva a hatalom természetéről kialakult véleményt.

2017.05.13 09:30

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00

Hosszú expozíció

Publikálás dátuma
2018.07.15 18:00
Fényképész szakmunkástanulók a műteremben (Képünk illusztráció)
Fotó: /
„A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat.”
Szilvuplé zsönöpá tuzsur kroasszán monami – szóltam franciás könnyedséggel Zizihez, kedvenc padtársamhoz. Ő hasonló eleganciával válaszolt. Ekkor ért oda K. tanár úr, a szakrajz tanár. Egyre vörösödő fejjel zúdította ránk haragját valami számunkra érthetetlen balkáni, vagy ázsiai nyelven, amelyben feltűnően sok volt az "e" hang. Zizivel meglepetten néztünk rá és némi lenéző hangsúllyal jegyeztük meg: "Ruzsönoár fetvozsö!" K. tanár úr félreérthetetlen mozdulatokkal a tanterem ajtaja felé mutogatott. Zizivel felcihelődtünk a padból és kiballagtunk a folyosóra.   Na végre, már majdnem elaludtam! – sóhajtottam fel már az egzotikus nyelven. Megegyeztünk abban, a szakrajz tök fölösleges a fotózáshoz és a büdös életben nem lesz rá szükségünk, ráadásul K. tanár úr dögunalmasan ad elő. A fotóssuli a legendás "nyóckerben" volt a Práter utcában. Itt néha összefutottam Gyuri bátyám volt gimis osztálytársával, A. Tibivel. Ő az utcában működő koporsókészítő kisipari szövetkezetben forrasztotta az ezüstös színű fémládákat. Elmondta, hogy néha reklamálnak, igaz, nem az elhunytak, hanem a rokonaik, ha a hibás forrasztás miatt a temetésen szagok és folyadékok szivárognak a koporsóból. Tibi egyszer a forrasztópákával megégette a kisujját és azt hitte, amputálni kell. Készített neki egy miniatűr koporsót, de végül szerencsére mégsem kellett megválnia e testrészétől. Megkönnyebbült, és apjának ajándékozta a kis műtárgyat. Hajnalonta, suliba menet mindig benéztem hozzá és örömmel nyugtáztam, hogy egyik kisipari termék sem nekem készült. A kora reggeli hűvöst is feledve, vidáman léptem be a rettenthetetlen cerberus, Mária néni őrizte kapun, hogy a többiekkel elszívjak egy staubot a gyakorlati órák előtt.   A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat. Szerintünk a tápláló, folyékony kenyér megfelelő kondícióban tartott minket.   Egészen jó kis csapattá váltunk, pedig sok helyről érkeztünk. Néhányan az MTI-től, mások a Főfotótól, de osztálytársam volt a nemzetközi hírű váci Forte gyár egyik vezetőjének fia is, aki a bemutatkozáskor erőteljesen kikérte magának, hogy bármi köze lenne a korszak bársonyos hangú táncdal-énekeséhez. De velünk járt egy ideig egy srác, aki flegma beletörődéssel így mutatkozott be, "anyám, docens, apám docens". Legendás párbeszéd zajlott osztályfőnökünk, Hefelle tanár úr és Szuszu barátunk között. Hefelle K. tanár úr szöges ellentéte volt. Színes egyéniségével és öltözködésével örökös beszédtémát adott elsősorban a lányoknak.    A tanár úr mindenkit megkérdezett, hol érettségizett. Az életvidám és a kor tanerőihez képest liberális és közkedvelt Hefelle tanár úr és a mackós külsejű, de aranyszívű hatvani születésű Szuszu barátunknak is feltette az obligát kérdést és Szuszu készségesen válaszolt: "Hatvanban!". Mire Hefelle tanár úr némi ingerültséggel rászólt: "Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem hogy hol?"   Az első évben az iskola szuterén helyiségeiben, tanműhelyében, laborjában és retusasztalainál sajátítottuk el a való életben többnyire hasznavehetetlen tudást.  J. Erzsi és B. Annamária voltak a gyakorlati oktatók. Erzsi szigorúbb, de alapjában véve jó fej volt. Annamária könnyen piruló, szégyenlős teremtésnek bizonyult, amivel persze visszaéltünk. Zizi belgiumi rokonlátogatóból hozott akkor népszerű marhaságokat, műanyag taknyot, egy kis kupac műszart, amit Annamária székére csempészett, majd a műtaknyot az orrába dugva sajnálkozott a "kis baleseten". Annamária azt sem tudta, hogy elsüllyedjen szégyenében, vagy dühöngjön, de végül ha pirulva is, de velünk nevetett.   R. Andris később érkezett az osztályba. A mai napig emlegetjük, hogy 48 órán keresztül úgy tudott folyamatosan vicceket mesélni, hogy egyetlen egyszer sem ismételt. De máig emlegetjük Zizi mártíromságát. Az egyik óraközi szünetben Sziszi uzsonnája eltűnt. Mikor feltette a kérdést, hogy ki ette meg, szegény Zizi felröhögött, amit Sziszi beismerésnek vélt és egy férfinak is becsületére váló tolópofonnal vett elégtételt, ugyanis a gimiben evezett. Szerencsére Zizi egyetlen fogát sem veszítette el és hallássérült sem lett. És persze a házibulik R. Andriséknál, a Szent István körúti lakásban, ahol három tojással mutatta be artista trükkjét. Vagy Sz. Pistiéknél a Thököly úti házban, ahol híres zenész és fotóriporter is megfordult olykor. És akkor még nem beszéltem a Rómain vagy a Csillaghegyi strandon eltöltött csodás nyár eleji napokról Zizivel, Ancival, Mariskával, amikor buzgón készültünk a szakmunkás vizsgára.   Majd vége lett a kétéves kalandnak. Szétszóródtunk, voltak akik Nyugat-Németországig, Olaszországig mentek. Talán ha fél tucatnyian maradtunk a pályán. Igaz, 35 éve pályaelhagyó lettem magam is. Néhányan évente egyszer-kétszer összejövünk, többnyire Olivérnél, és századszor is röhögünk Zizi történetein, és ezredszer is felidézzük a szép napokat. Csak akkor száll el a jókedv, amikor azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. És ez a névsor egyre hosszabb.  
2018.07.15 18:00
Frissítve: 2018.07.15 18:00