Nagyapám (II)

Azzal fejeztem be az első részt, hogy Várkonyi Titusz, Zoltán apja nagyapám, dr. Aczél Endre tanítványa volt. Vélhetően, nem az egyetlen, mert az Öreg annyi lapnál megfordult, hogy módja volt akár nemzedékeket is nevelni.

Mosolyognom kell. Szinte követhetetlen, hogy a Borsszem Jankó Mucsa rovatának megalkotója és állandó szerzője hogyan „ugrált” aztán - a századforduló jó, liberális levegőjében lapról lapra, műfajról műfajra -, csak egyvalami maradt benne állandó: a szatirikus énje. Írt tömegével cikket, tárcát, krokit, sőt vicces regényeket, operett-librettót is. De a Mucsán nem volt képes túllépni. Gondolom, ugyanannyi minden érdekelte – talán a napi politikát leszámítva -, mint engem; tőle örököltem volna önnön vonzódásaimat ezernyi téma és műfaj iránt? Tőle, hogy ami ő lett Mucsával, az én lettem az 1989 karácsonyi romániai tévéközvetítéssel? Hogy kvázi ez a rokoníthatatlan kettő, ami megmaradt az emlékezetben mindkettőnkről?

Az Öreg szatirikus énje a Borsszemm Jankót jócskán megelőző Üstökös című élclapban támadt fel

Pedig igyekeztünk nagyon. Nagypapa alighanem szerfelett jó viszonyban lehetett a fővárossal (ott vajon kivel?), mert „ugrálás” közben nem kevesebb mint három, Budapest tulajdonában levő lapnál (is) dolgozott. 1893-tól szerkesztette a Honvéd című napilapot, amely egy évig élt; 1894-től a Fővárosi Lapok főmunkatársa volt, 1896-tól felelős szerkesztője a Rendőri Lapoknak, 1901-02-ben a Közélelmezés(!) című lap szerkesztőjeként is dolgozott. Nem tudok egy mosolyt elfojtani.

Ebből az időből való irományainak nyoma nem maradt, mi több, az említett lapoknak se. Sokkal jobbat nem tudok mondani az Öreg bulvárfordulatáról se. 1901-ben (36 évesen) a Pesti Újság, később pedig az Új Hírek című bulvárlap szerkesztő-tulajdonosaként működött 1918-ig. Szatirikus énje a Borsszem Jankót jócskán megelőző Üstökös című - Jókai Mór alapította és sokáig szerkesztette - élclapban támadt fel, ahol először munkatárs volt, majd Jókai utóda, Szabó Endre szerkesztőtársa. (Ez érdekes. Szabó antiszemita humorával tette magát ismertté. Hogyan fértek meg egymással ezek ketten? Csak a kortársak tudhatják.) Ja, és hogy el ne feledjem, nagyapám még egy lapnak, az Életnek is társszerkesztője volt (Lenkei Henrikkel), mintha az addigiak nem lettek volna elegendőek.

Versenyben voltam vele. Rádió- és tévéműsoraim voltak, főszerkesztője voltam a Tenisz Magazinnak, a Telenor elődje üzemi lapjának, sokat írtam sportlapokba, gasztronómiát és gasztronómiával elegy celeb-portrékat a Playboynak; írtam továbbá rockzenész (Sting) és jazz-újdonság portrékat, egy csomó szöveget a nagyszerű fotóművész, Szebeni András albumaihoz, és a fene tudja, mi mindent még. A háromnegyedére magam sem emlékszem (csak - szerkesztőként - arra, hogy Havas Henrik írta a mobiltelefonokról a legjobb humoros dolgozatot, messze jobbat mint az összes ismert humorista, akit felkértem, hogy írjanak a Pannon GSM lapjába). Gyanítom, „remekműveim” épp úgy elsüllyedtek mint az Öreg által szerkesztett lapok és a bennük írói álnév alatt (Sanyaró Vendel, alterego, Szekant, ae) megjelent írások. Csak Mucsa örök. Ezt irigylem.

Azt viszont nem, hogy „két humoros regénye is megjelent”, állítólag nagy sikerrel. A Wikipédia nem is említi a címeket. Viszont ott van a Potifárné c. operett librettója, amelyet ő írt, s amelyhez a zenét egy elfeledett ember Major J. Gyula szerzette. Annyit tudni róla, hogy bemutatták a Népszínházban, oszt' jónapot!

Négy évvel halála előtt nagyapám már csak bálványával, a tiszaeszlári per világszerte ismertté vált védőjével, Eötvös Károllyal foglalkozott. Volt egy rovata a Budapesti Hírlapban „A nagy kerekasztal mellől”, afféle szellemidézés, ahol két-háromhetenként „tetemre hívta”, felélesztette Eötvöst, szatírával bélelve. (Hőse ekkor már 15 éve halott volt.) Ezek a tárcák ma is megérdemelnék a nyilvánosságot, tekintettel a lopakodó antiszemitizmusra.

Nagyapám remek családi életet élt Widder Hedviggel (akinek, mint már egyszer megírtam, 1944-ben a másik - sváb - nagyanyám, Scharf Bözsi vitte nap mint nap az élelmet a gettóba), három gyermekük született. Azonban sok örömük nem volt a gyerekeikből. Pista (Stephen Steele, a smucigság szobra), a legidősebb a 20-as évek elején kiment Amerikába, soha többé nem látták. Gazdag ember lett, mint agysebész. Lányuk, Magda Makóra ment férjhez, ő is eltűnt, addig legalábbis, amíg nagypapa élt. Talán apámat, Gyurit látták a legtöbbet - ő jelentette be az elöljáróságon 1935-ben apja halálát. Se Pista, se Gyuri nem zsidó lánnyal házasodott. Nagypapa apjáról, Sámuelról és nejéről, Rózáról semmit se tudok, csak azt, hogy mélyen vallásos zsidók voltak Ungváron. A nagypapa neje a szomszédos Zemplénből való volt, egy gazdag földbirtokos-orvos lánya. Nem újságíró férjet néztek ki neki.

A család legismertebb tagja az Öreg húga, Cs. Aczél Ilona, a Nemzeti Színház örökös tagja lett, kora kiemelkedő – jobbára epizodista – színésznője. Őt Csathó Kálmán, a Nemzeti főrendezője vette nőül – innen a Cs. a neve előtt. Róla még fényképem sincs. Áldott szerencséje, hogy addig játszhatott (+1940), amíg a zsidókat leparancsolták a színpadról.

És volt még egy báty is, gazdag vaskereskedő a Baross téren. Villa a Kiscelli út közelében, autó (míg el nem vették), komoly vagyon. Amiből nekünk egy db. gyűrű, egy db. porszívó (használhatatlan) jutott hagyatékként. Nejem és én lógó orral távoztunk a villából, ennél kicsit többre számítottunk. De a gyermektelen dr. Steele se hagyott ránk semmit. (Vége)