Múlt vasárnap este együtt izgultam végig a francia elnökválasztás eredményét egy kedves, olvasott, kulturált és igen jóízlésű, középosztálybeli francia asszonnyal, aki sajnálkozott, hogy nem tartózkodik odahaza, mert ha most otthon volna Franciaországban – jegyezte meg két korty között -, akkor eggyel több szavazat jutott volna Marine Le Pennek. Pizzát ettünk egy budai étteremben, könnyű borokat ittunk hozzá, nagyon kellemes hangulatban telt az este, mert mind a ketten igyekeztünk igen visszafogottan viselkedni, mármint a politikai megnyilatkozásainkat illetően. Alighanem túlzásba is vittük az udvariaskodást, mert olyan széles mosolyok közepette vitatkoztunk, hogy azoknak a széles mosolyoknak az őszinteségében lassan kételkedni kezdtem.
Én ugyanis Macronnak szurkoltam, ő pedig Madame Le Pennek. S merő udvariasságból mind a ketten úgy tettünk, mintha preferenciáink fölcserélhetők volnának. Ő készséggel elismerte, hogy a jóképű Macron, sármos megjelenésével képes volt félrevezetni francia nők millióit, akiknek a szívét egészen bizonyosan megmelengeti, hogy új bálványuk nem holmi huszonéves szőke bombázóval az oldalán szokott megjelenni, hanem egy nála huszonöt évvel idősebb feleséggel; én pedig azon vettem észre magamat, hogy azt magyarázom: nem szabad az FN-t valamiféle társadalmon kívüli képződményként kezelni, elvégre Marine édesapja 1972-ben alapította a pártot Marseille-ben, s az elmúlt negyvenöt évben az FN éppen úgy beágyazódott a társadalomba, mint annak idején a konzervatívok vagy a szocialisták.
Mondom, kíméltük egymást.
Amikor szélesen mosolyogva előhozakodtam vele, hogy Marine Le Pen sok-sok milliós hitelért cserébe lepaktált Putyinnal, a francia asszony szélesen mosolyogva vágott vissza azzal, hogy Marine ezt kénytelen volt megtenni, Európában ugyanis senki nem adott kölcsön a pártjának egy centet sem. S hát ez micsoda skandalum, hogy egy régi és nagy támogatottsággal rendelkező, törvényesen működő francia párt nem kap kölcsön az Európai Unióban senkitől. Szélesen mosolyogva válaszoltam erre, hogy miért is adjon pénzt az Európai Unióból bárki egy olyan pártelnöknek, aki szét akarja verni az EU-t. Mire vacsora- és vitapartnerem szélesen mosolyogva szögezte le: az EU-nak tudomásul kellene vennie, hogy Marine Le Pen igazi francia patrióta, s ebbéli minőségében igazi európai, mert Európa jelentős részben maga Franciaország: Európa sehol nem lenne a francia köztársasági eszmények nélkül.
Gondoltam, témát váltok, s azt kezdtem boncolgatni, hogy Macron győzelme jót tenne Magyarországnak is, mert kiderülne végre, hogy a beteg Európa igenis képes kiizzadni magából az őt megbetegítő illiberális vírust, hiszen sorra utasítja vissza azokat a politikai kuruzslókat, akik csodatévő gyógymódnak hazudott kezeléssel próbálkoznak. Ki nem ejtettem a számon Monsieur Orbán nevét, de az asszony tudta, hogy kire gondolok, s azt válaszolta szélesen mosolyogva, hogy egy Monsieur Orbán milyen jót tenne Franciaországnak és Európának, mert Franciaországnak és Európának egy erőskezű vezetőre van szüksége, aki végre rendet csinál, és kizsuppolja innen azokat, akik nem idevalók.
A beszélgetésnek ezen a pontján úgy döntöttem, hogy befogom a pofámat.
Úgysincs semmi értelme az értelmes beszédnek. Időről-időre megszülettek a történelemben azok az erőskezű kuruzslók, akik ki akarták zsuppolni Európából a militáns hatalom által nem idevalónak minősített örményeket, zsidókat, szerbeket, cigányokat, magyarokat, horvátokat, bosnyákokat, albánokat, s ennek eddig még mindig tömegmészárlás lett a vége. A nem odavalókat az elmúlt százhúsz évben tömegével ölték Oroszországban, Németországban, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, Törökországban és Jugoszláviában, hát kinek hiányzik, hogy ezután ártatlan arab nőket és gyerekeket gyilkoljanak ezrével olyan félőrült, fanatikus, eszement gyilkos muszlim férfiak miatt, akik még az arab társadalmakban is a kisebbség kisebbségét teszik ki, nemhogy minálunk?
Itt tartottunk, amikor az asszonynak megszólalt a telefonja, s felhangzott a csengőhangnak beállított szépséges és diadalmas francia Himnusz, a La Marseillaise. Francia patrióta vagyok, mondta a nő szélesen mosolyogva, én pedig bólogattam, megértem, válaszoltam, meg tudom érteni. Egy barátja hívta Párizsból a választás eredménye miatt, s ha jól vettem ki, mindketten roppant mód sajnálkoztak Le Pen veresége miatt. Én nem sajnálkoztam roppant mód, sőt, nagyon örültem Macron győzelmének, de nem akartam udvariatlan lenni, igyekeztem visszafogni magam.
Alig fejezte be a beszélgetést, megszólalt az én telefonom is, s felhangzott a csengőhangnak beállított szépséges és diadalmas európai Himnusz, az Örömóda, méghozzá Dés László előadásában. Néztünk egymásra, néztünk a francia nővel szótlanul.
Majd a pizza után desszertnek mindketten egy kis márványsajtot kértünk, s amikor elénk tették, rám nézett őszinte mosollyal: van remény, ezt üzente a szeme. Ó, igen! A sajt! Ez az egyetlen életbevágóan fontos dolog köztünk, amiben egyetértünk végre.
Thinkstock illusztráció