Hírhalál

A megboldogult Népszabadság kulturális rovatának legolvasottabb anyaga (az online verzióban, ahol a tartalomfogyasztás számszerűsíthető) Bujtor István halálhíre volt. Aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy tátongó piaci rést fedezett fel a médiában - alapítani kellene egy kiadványt, amelyik kizárólag gyászjelentéseket közöl – az talán téved (nem biztos), de az garantáltan tévút, ha mindent kizárólag a nézők/olvasók számával próbálunk mérni. Ennél csak egy nagyobb hiba lehet: ha a számok nem számítanak.

Anélkül, hogy más szennyesében turkálnánk – ezek a számok minden civilizált országban nyilvános adatnak minősülnének, nálunk viszont simán előfordulhat, hogy egy újság auditált példányszám nélkül indul el és nyer egy állami hirdetési tenderen –, Magyarországon napi gyakorlat, hogy 100 százalékos állami tulajdonú vállalatok olyan hirdetési kampányt indítanak, amely a print sajtóban a Magyar Időkre, a Magyar Hírlapra és a Demokratára épül. Azaz: léteznek olyan „szakemberek”, akiknek be lehet adni, hogy releváns hirdetési stratégia, ha egy atomerőművet vagy egy monopoljogú áram-nagykereskedőt kizárólag a kormányközleményekből tájékozódó, a jobboldaliságot mindig az aktuális orbáni világkép szerint értelmező tízezer embernek reklámoznak, és mindez megér a magyar államnak (végső soron az adófizetőknek) évi több milliárd forintot.

Aki annyira megrögzötten fideszes, hogy mindig a miniszterelnök kedvenc lapját olvassa, az nyilván sokkal gyakrabban vesz nukleáris reaktort (vagy áramot), mint a többi ember, nem is ez a dilemma tárgya. Még csak azt sem vitatnánk, hogy okos dolog-e a Magyar Villamos Művek részéről 500 millió forintot költeni annak a CÖF-nek a támogatására, amelyről két napi intenzív hírkeresés után sem lehet mást megállapítani, mint hogy időnként békemeneteket és plakátkampányokat szervez a kormány(párt) mellett. Vagyis politikai tevékenységet folytat, amit a civil törvény kategorikusan megtilt. (Itt egy hivatalból lefolytatott ügyészségi vizsgálatnak kellene következnie, de mint tudjuk, a magyar igazságszolgáltatást a civilek csak akkor érdeklik, ha Norvégia vagy Soros György pénzéből végeznek vitathatatlanul közhasznú tevékenységet, beleértve olykor akár Orbán Viktor jogvédelmét is.) Csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy a magyar alkotmány nem a kormányzat ideológiai háttértámogatását, hanem a tájékoztatás sokszínűségét nevezi meg védendő értékként, és ebből az alkotmányos alapvetésből nagyon nehéz levezetni azt a napi gyakorlatot, hogy Magyarországon mindenki szabadon, közpénzből és/vagy kiemelt állami támogatással elmondhatja a véleményét, aki egyetért a kormánnyal; minden más vélemény viszont kénytelen arra a piacra hagyatkozni, amelyet az említett kormány százféle eszközzel – legújabban például a reklámadóval – igyekszik felszámolni. Ha ezen az úton megyünk tovább, akkor tényleg egyre több lesz a halálhír a sajtóban – olyanok, mint tavaly októberben a Népszabadságé –, de arra talán a hasonló információknak felhőtlenül örülő honfitársainkat sem kell emlékeztetnünk, hogy az egyetlen pártközpontból irányított hírszolgáltatás még semmilyen rezsimet sem tett örök életűvé.