Az otthon meghatározása

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:45
FOTÓ: PÁLFI BALÁZS/FORTEPAN
(Részlet Lengyel László, Markó Béla: Engedd hazámat értenem című beszélgetőkönyvéből, melynek bemutatója 2017. május 30-án lesz a RAM Colosseumban. )

"gyerekkorból és kamaszkorból való az otthon

napokból hónapokból s évekből

való az otthon és levelekből

tintától feketéllő papirosokból

madárlátta kérdésekből és feleletekből

való az otthon…”

Markó Béla: Az otthon meghatározása (1976)

Lengyel László: 2016. november közepén kezdtünk a beszélgetéseinkbe Marosvásárhelyen, és 2017. március végén fejeztük be ugyanitt. Az idő, amely 2015 ősze óta mintha rohanni kezdett volna a menekültek hullámával, a brit kiválási népszavazással, majd az amerikai elnökválasztással, csak tovább gyorsult beszélgetéseink alatt, nemcsak Magyarországon és Romániában, de Európában és a világszerte is. Te reménykedtél abban, hogy a romániai parlamenti választások végre erős választói felhatalmazású kormányt hoznak, amely képes lesz konszolidálni a parlamenti demokráciát és a jogállamot, a titkosszolgálatok és a korrupció-ellenes ügyészség, a Rendszer ellenőrizetlen önkényével szemben. Én bíztam abban, hogy a sikertelen migráns-népszavazás figyelmeztetően hat az autokrata irányba menetelő magyar kormányra, de tartottam attól, hogy a Brexit-népszavazás és Donald Trump megválasztása nemzetközileg megerősíti a tekintélyelvű, nacionalista-populista áramlatokat a világban. Végül egyikünk várakozásai sem igazolódtak. A román választások ugyan egyértelmű eredményt hoztak, és a szociáldemokrata-liberális koalíció nyugodt többséggel állhatott fel, de első intézkedései százezreket vittek az utcára Bukarestben, Kolozsváron és Románia más városaiban. E tömegek nem a parlamenti demokrácia helyreállítása és a politikai elitet válogatás nélkül kiiktatni akaró Rendszer ellen, hanem a mellett vonultak ki. Bizonyosan nagy csalódás volt számodra.

Markó Béla: Szó sincs arról, hogy azt gondoltam volna, itt van már a Kánaán. Nincs is igazán nagy különbség sem morálisan, sem ideológiailag a mostani kormányoldal és ellenzék között. Azt szoktam mondani, hogy egy társadalom nem úgy rothad, mint az alma, hogy egyik oldalán már barna, a másikon pedig ép és egészséges, tehát nem kell mást csinálni, mint kivágni a rothadt részt, majd jóízűen elrágcsálni a többit. A társadalom romlása sokkal bonyolultabb folyamat, és helyrehozni is bonyolultabb. Inkább az okozott nagy csalódást számomra, hogy miközben ennek a mostani korszaknak az alfája és ómegája a kommunikáció, mert sokszor egy kormány vagy egy parlamenti többség sorsa azon múlik, hogyan kommunikálnak a politikusok a saját választóikkal, illetve általában a közvéleménnyel, a választásokon többségbe került koalíció képtelen volt megmagyarázni, mit hogyan akar módosítani például a büntető törvénykönyvben. Nem gondoltam, hogy egy csapásra helyreáll a hatalmi ágak közti egyensúly, ennyire naiv nem lehettem, de abban bíztam persze, hogy egy egyértelmű választási győzelem után a győztes oldal nekilát helyreállítani a parlament és a kormány tekintélyét. Erre minden lehetősége megvolt, és nem is az a fontos, hogy ki nyert, melyik oldal, hanem hogy világos parlamenti erőviszonyok alakultak ki. Nos, úgy néz ki, hogy fából vaskarikát szerettem volna én is, felkészületlen és megfélemlített politikusoktól hiába várja az ember, hogy a sarkukra álljanak. Megfélemlíteni pedig azokat lehet a legkönnyebben, akik nem azért vállalkoztak a politikára, mert szeretnének egy bizonyos jövőképet érvényesíteni, hanem mert egyszerűen politikusként képzelik el az életüket, és semmitől nem tartanak jobban, mint a bukástól. Fontos tanulsága ez annak, ami mostanában történt Bukarestben. Bűvös körben vagyunk, nem lehet kitörni belőle mindaddig, amíg nem lesznek ismét koherens elképzelések arról, hogy merre is kellene vinni Romániát, Európát, az egész világot. Egyébként látszólag generációs harc is ez az egész, de nagyon furcsán zajlik: az idősebb generáció továbbra is manipulálja saját fiait, lányait. Azok is, akik egykori demokráciaeszményüket akarják továbbörökíteni, mint például én is, és azok is, akik egy autoriter, emberi jogokat kevésbé, biztonságot inkább ígérő rendszert szeretnének az ifjú nemzedék torkán legyűrni. Siránkozunk, hogy ők már másképpen gondolkoznak, és nem értenek meg minket, miközben mi sem hagyjuk, és a velünk szembenállók sem, hogy ezek a fiatalok a saját fejüket használják.

L. L.: Az elmúlt hónapokban lélegzet-visszafojtva figyeltük, hogyan dől el országok, sőt földrészek sorsa egyik vagy másik irányba. Egy-egy választás, népszavazás, tömegmozgalom egy adott országot lelökhet évtizedes pályájáról, hosszú időre megváltoztathatja sorsát, jövőjét. Nem tudjuk, mi lesz a világhatalom Amerikával új, populista elnöke alatt, de nemigen tudnánk megjósolni az Európai Unió jövőjét sem a britek távozása, a nacionalista-populista mozgalmak felerősödése, az orosz fenyegetés, a migránshullámok kihívása közepette. Mintha az 1989-1991-es történelmi időkben élnénk, amikor világrendszerek kerültek válságba, nemzetek váltak előre nem látható módon függetlenné és szabaddá, és ebben a Történelmi Időben a kettőnk élete is radikálisan megváltozott. Könnyen lehet, hogy az a korszak, a rendszerváltás kora, amelyről a legtöbbet beszélünk ebben a könyvben, éppen most zárul le. S benne a mi életünk és működésünk kora.

M. B.: Abban tökéletesen igazad van, hogy míg 1989 után legalább két évtizeden át nagyjából jósolni lehetett előre, legalábbis Európában, és nem egy-két hónapra, hanem hosszú évekre, addig ma ez szinte lehetetlen. Hiszen mi magunk is jó ráérősen elterveztünk egy néhány hónap alatt összehozható beszélgetéssorozatot, aztán kiderült, hogy amit az ősszel gondoltunk, az tavasszal már nem érvényes. De valóban nem érvényes? Szerintem azok az értékek – egyéni szabadság, közösségi jogok stb. -, amelyeket egy emberöltővel ezelőtt fontosnak tartottunk, máig értékek maradtak, legfeljebb más eszközökkel lehet érvényesíteni őket, mint ahogy annak idején gondoltuk. Ugyanis végül mi történt? Bebizonyosodott, hogy a demokráciából ma is, akárcsak a két világháború során Németországban vagy másutt, pillanatok alatt valamilyen autoriter rendszert lehet csinálni, vagy legalábbis el lehet indulni arrafelé, ha akad egy erre alkalmas vezér. De ezért ki a hibás? Trump? Aki legalább őszintén, meggyőződésem szerint saját magától adott elő bődületes és veszedelmes ideákat, szemben egy minden szavában csinált és megcsinált demokrata jelölttel? Ezen is el kellene gondolkozni. Vagy soroljam még a neveket? Nem, számomra a legfőbb következtetés, hogy amit ilyen gyorsan el lehet rontani, az rosszul van összerakva, és ezen kellene törnünk a fejünket. Természetesen nem a mi nemzedékünk fogja ezt korrigálni, és abban is csak reménykedhetünk, hogy nem kell valami szörnyű világégés az újabb kijózanodáshoz. De mindenek ellenére én tudni vélem, hogy amit az ember életében megcsinált, azt el lehet felejteni, szemétbe lehet hajítani, megsemmisíteni mégsem lehet. Ami volt, az megvolt, és éppen azért nem lehet megváltoztatni, mert már nincsen. Furcsa filozófia, a politikai cselekvésről lemondó, értelmiségivé visszavedlő ember maga nyugtatása, elismerem, de nekem segít abban, hogy nap mint nap ne morogjak azokra, akik tovább politizálnak, és akiket végső soron én hagytam faképnél, nem ők engem. A lényeg az, hogy a politikai cselekvést igen, a közállapotainkról való gondolkodást viszont úgysem tudom abbahagyni.

L. L.: Amikor arra kértelek, hogy készítsünk beszélgetőkönyvet kettőnk világáról, két életről két hazában, akkor nemcsak az járt a fejemben, hogy egykorúak vagyunk, hasonló nemzedéki és történelmi élményekkel, hogy politikai elemzőként izgattak a romániai és a magyarországi rendszerváltozások hasonló és eltérő folyamatai, egy magyar politikus negyedszázados kalandjai a román politikában, hanem a közös gyökerek is. Annak ellenére, hogy én már Budapesten születtem, mindkét szülőm erdélyi, és családom múltja, akár a gyerek- és ifjúkorom, mélyen gyökerezik az erdélyi világba. Az egyik gyökér éppen oda ágazik, ahol te is otthon voltál, a háromszéki Erdővidékre, a Székelyföld egyik legeldugottabb, legszegényebb vidékére. Apám Kisbaconban született, dédapám Benedek Elek házában. És mi szinte minden nyáron, ötéves korom óta, éltünk ebben a házban, bejártuk Erdővidék szűkebb és tágabb világát. Nagyanyám, Benedek Elek lánya, Aranyvirága, igazi fölnevelőm mindig úgy mondta: hazajövök Baconba. Itthon vagyok. És így: hazamegyek Pestre. Otthon vagyok. Az ő hangján hallom máig is a meséket, amiket aztán én meséltem. Hangsúlyaival A csudafát, a Honszerző Árpádot és az Édes anyaföldemet. Gyerekkoromban kicsi székely voltam, nem győztek Erdély visszafoglalójaként csitítani. Kamaszként a kisbaconi hegyoldalon, az Éva erdeje alatt a világszabadságra és a világköztársaságra esküdtem, hittem a magyar-román megbékélésben, a minden ember testvér elvében. Aztán anyai városom, Kolozsvár kezdte elfedni előlem Erdővidéket. De ha nagyanyámmal álmodok, akkor legalább annyiszor látom őt a kisbaconi Mária úton elgondolkodva sétálni, mint a budai Riadó utcában. Apai ágon te olasztelki, anyai ágon sepsikőröspataki vagy. A Barót melletti Olaszteleken többször átmentem így-úgy, alig különbözik szememben a Kisbacon környéki Hermánytól és Bibarcfalvától, magától Kisbacontól.

M. B.: Igen, a családom múltja Háromszéket, vagyis Erdővidéket, illetve Alsó-Háromszéket jelenti. Az őseim mindkét ágon székely földművesek voltak, nagyszüleim is gazdálkodtak. Egy-két papról meg tanítóról tudok csak a közeli rokonságból. Egyébként Erdővidék nagyon szegény volt a gyerekkoromban, és szegény máig is. Rossz, sovány földdel, ínséges élettel. Az emberek innen Amerikába vagy a Regátba mentek dolgozni. Az én családomban is több „amerikás” akadt.

L. L.: Látod, ebben különbözünk, mert nekem az ükapámig, az 1800-as évek közepéig kell visszamenni, hogy földművest találjak. Ükapám, Benedek Huszár János a „falu Habsburgja” volt, a falu földjeinek többségén ő gazdálkodott. Gyermekeit kitaníttatta, így az 1870-es évektől apai ágon már mindenki nadrágos ember. Anyai ágon még messzebb kellene menni, mert az 1800-as években már senki nem művelt földet. De az is igaz, hogy a családunkban, miközben mindenki szellemi munkából élt, Benedek Elek elvei alapján a fizikai munkának, a földművelésnek vagy egyszerűbben a parasztoknak nagyobb becsülete volt.

M. B.: Egy korábbi könyvedről szóló írásomban említem is, hogy mennyire fontos lenne Benedek Elektől megtanulni a másik ember megértését, az empátiát. „Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy »szép pár ember«, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán továbbmegy: - Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? - kérdeztem otthon. - Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt. - Vajon kik lehettek? - ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember. - Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán. (…) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád? Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta: - Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (…) - A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám. - Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége. - Nem, fiam, nem - erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott. Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok. Vannak-e még ilyen emberek?" Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapámükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a XIX. század 60-as éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, s amit én is megkérdezek újra meg újra: "Vannak-e még ilyen emberek?"

Szerző

Boldogtalanok

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:35
Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

Egyedül nem megy, de együtt se nagyon, már erről regélt a Hajdu Szabolcs darabja, a szereplők közös emlékei alapján írt Ernelláék Farkaséknál, ami aztán filmes változatban szintén kiugró sikert aratott, a Karlovy Vary-i fesztiválon fődíjat kapott. A Kálmán nap, amit csaknem ugyanaz a csapat jegyez, lényegében az előző tematika folytatása. Egy házaspár látogatóba megy egy másikhoz, és kiderül, hogy mindannyian csak látszólag sikeresek: a vendéglátók is nyűglődnek, elégedetlenek egymással, a baráti házaspár tagjai pedig aztán pláne. Hazugság, megcsalás, általános őszintétlenség bújik meg a háttérben, és ezen a névnapot ünneplő estén, mind több pálinka vedelése közben, egyre inkább felfakadnak a sebek, felszínre kerülnek elhallgatott dolgok, egymásnak ugranak a jelenlévők.

A Látókép Ensemble szereplői a B32 Galéria és Kultúrtér kis helyiségében, hozzánk roppant közel játszanak. Egy szobában vagyunk velük, körbeüljük őket, nem kell felnagyítaniuk a gesztusaikat, cseppet sem kell megemelni a hangjukat, tényleg olyan, mintha belecsöppennénk a magánéletükbe, és kihallgatnánk, meglesnénk őket. Először két barátnő telefonbeszélgetésére figyelünk, a színészgárdában újnak számító, de tökéletesen beilleszkedő Földeáki Nóra barátnőként fád arccal, csaknem levegővétel nélkül, normál á hangon, rutinosan sorolja mindennapi ügyeit, a legapróbb-cseprőbb dolgokat is, de közben azért csak kiböki, hogy szeretnének bejelentkezni a baráti házaspárhoz, mert az ő körzetük iskolájába akarják járatni a gyereküket. Erre azért csak akadozva, hosszú csendet követően érkezik a válasz, nyilvánvaló, hogy ez konfliktusforrás lesz. A komoly gondok, a szóra sem érdemes ügyek, a mindennapi, megszokott tevékenységek keverednek egymással. Hajduéknak képességük van arra, hogy az egészen bagatell, piszlicsáré, de a mindennapjainkhoz menthetetlenül hozzátartozó ügyeket is drámaiakká tegyék.

Az unalmat, a tengéslengést, a szótlanságot, a megfelelő kommunikációra való képtelenséget, a semmitmondást, a közhelyességet érdekesen tudják ábrázolni. Sőt mi több, humorral. Nem cikizős, vitriolosan gunyoros humorral, inkább beleérző iróniával, hogy hát ilyenek vagyunk, ilyen pitiánerek meg teszetoszák, temérdek dolog nem jön össze nekünk. Nagyon vágyunk a boldogságra, de nemigen sikerül elérnünk, inkább csak jó pillanataink vannak, és, ha sikeresnek tűnünk is, elég egy kicsit megkaparni a dolgokat, és kiderül, hogy mennyi minden nem stimmel, mennyi dolgot igyekeztünk a szőnyeg alá söpörni, amik aztán legnagyobb rémületünkre csak nem maradnak ott.

A színészek tényleg úgy játszanak, mintha nem játszanának, hanem csak léteznének, ami valószínűleg rettenetesen nehéz, pokoli őszinteséget igényel, önvallomásszerű kitárulkozást, bármilyen hamisság azon nyomban lelepleződik. Hajdu a sikeres férj, aki azonban nem tud figyelni a feleségére, és ezt meg is kapja tőle szemrehányásként vastagon. Plusz feszültséget kölcsönöz a produkciónak, hogy felesége bőrébe a valódi felesége, Török-Illyés Orsolya bújik, aki leginkább próbálja megoldani a konfliktusokat, de ez a szerepe szerint kevéssé sikerül. Szabó Domokos a kellő házasélet híján rendszeresen félrelépő, és azt egy évig eltitkoló férj, hogy aztán Kálmán napon kitudódjon, amit elhallgatott, de ettől még sok tekintetben ő húzza a rövidebbet. Persze mindenki azt húzza, mert ebben a felállásban nincs igazán nyertes. Gelányi Imre a lakásban bármit megbuheráló fusizó szaki, némiképp azt a szerepkört tölti be, mint polgári drámákban a házibarát. A Kálmán nap a házunk tájáról regél, a mikroklímát veszi górcső alá. És ugyanúgy alig talál rendben valamit, mintha az országos viszonyokat vizsgálná. De a sok bajról úgy tud beszélni, hogy közben meglehetősen jól szórakozunk.

És jó szórakozunk Csikós Attila Díszítők című darabján is, amiben szintén nem boldogok az emberek, és ugyancsak a B32 Galériában és Kultúrtérben mutatták be. Ebben is egy zárt térben látjuk a szereplőket, csak ezúttal nem lakásról, hanem egy színház alagsoráról van szó, ahol a díszletmunkások öltöznek. És közvetlenül az előadás előtt, miután bejön egy fiatal öltöztetőnő, kinyithatatlanul beragad az ajtó. A szituáció némiképp hasonló, mint Örkény István Kulcskeresők című darabjában, amiben szintén megmakacsolja magát egy ajtó, és így halaszthatatlannak tűnő ügyek válnak elintézhetetlenné. Hogy aztán csodák csodája, az a fránya zár csak megadja magát, és újra mehessenek dolgukra az ideiglenesen fogollyá váltak, de addigra már a nagy összezártságban sok minden kiderült róluk, amit nem biztos, hogy világgá akartak kürtölni.

Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

A Kálmán nappal ellentétben ezúttal a színészek szándékoltan harsányan színpadiasak, Dolmány Attila rendezése hangsúlyozza a színház a színházban jelleget, ami együtt jár egyfajta természetellenes megjátszottsággal is. Hiszen kiderül, hogy a díszítőkön is maszk van, a kapkodó munka közben ők sem voltak őszinték egymáshoz, nem a valódi arcukat mutatták. A kényszeres összezártság viszont kihozza az igazi énjüket, aminek már részévé vált egyfajta megjátszottság is. Csikós Attila, aki több darab szerzője, sokfelé dolgozott dramaturgként, fordítóként, ismeri a színházi világot. Nem ás nagyon mélyre, de hatásos, jól játszható, a színészek által érezhetően szeretett szerepeket ír, és ezekben mindegyiküknek sikere lehet. Erdélyi Tímea, Tarján Péter, Szentirmai Zsolt, Gerner Csaba, Karácsonyi Zoltán, Fehér Tibor egyaránt bedobnak apait-anyait, jókora kedvvel vesznek részt a játékban. A darab szerint végül még tragédia is történik, meghal valaki. Nem állítom, hogy megrendülök, de azt igen, hogy jól szórakozom, pedig ezúttal is alapvetően boldogtalan emberekről van szó.

Szerző

Örökséghamisítók

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:30
Fotó: Profimédia
„Múltunk fejezetei közül csak a dicsőségeseket vállaljuk, ennek érdekében akár a hamisításra is kész a kormányzat. A szakmai szempontok nem számítanak a műemlékvédelem területén” – mondja Lővei Pál. A művészettörténész a Budai Vár rekonstrukciójáról, pótolhatatlan dokumentumokról és citrom-díjas felújításról is beszél.

História. „Az európai műemlékvédelem története a XIX. század közepén kezdődött, ekkor az ókori és középkori, nem sokkal később már a reneszánsz emlékeket is műemléknek tekintették” – mondja Lővei Pál, amikor arról érdeklődünk, hány évesnek kell lennie egy épületnek ahhoz, hogy műemlék lehessen. „A XIX. század legvégén tágult a kör a barokk korig, amely Magyarországon a trianoni döntés után kapott nagyobb műemléki szerepet, miután az ország területének kétharmadával középkori műemlékei jelentős részét is elveszítette. A klasszicizmus a 30-as évektől vált elfogadottá, a historizmus és a szecessziós kor műemléki elismerése csak a '80-as évekre következett el. 1976-77-ben műemlékké nyilvánították az 1948-ban épült Erzsébet téri buszpályaudvart, 1991-ben pedig a MOM Kultúrházat, amely egy időre a legfiatalabb magyarországi műemlék trónját is elfoglalta" - foglalja össze a műemlékvédelem hazai történetét Lővei.

„A műemlékvédelem definíciója a történetiségre helyezi a hangsúlyt” – válaszolja a kérdésre, hogy az esztétikai vagy történeti szempont a fontosabb. „A műemlék nem egyenlő a művészeti emlékkel. Ezt bizonyítja egy sor ipari építmény, várromok, falmaradványok, amelyeket nem lehet esztétikai szempontból megítélni. Öt éve nagyjából 12-13 ezer műemlék volt Magyarországon, ez az arány a négymilliósra becsült épületállományhoz képest nagyon alacsony. És nemcsak Angliához, Franciaországhoz vagy Olaszországhoz, a szomszéd országokhoz képest is. Nem igaz tehát, hogy túl sok a hazai műemlék. Ezt azok állítják, akik szerint a műemlékvédelem akadályozza a gazdasági fejlődést” - teszi hozzá.

Fotó: Molnár Ádám

Fotó: Molnár Ádám

Ellenérdekeltek. „Egy felújítandó épület esetében többletköltséget jelent, ha az egy sor olyan tartozékot, díszeket, stukkót, falképeket, ajtót, ablakot tartalmaz, amelyek restaurálása nagyon drága” - tisztázza az ellenérdekeltség problémáját Lővei Pál, aki megoldást is kínál: „Az volna reális, ha a műemléki többletköltségeket az állam biztosítaná. Így az állam minőségi feltételeket szabhatna, a befektető pedig nem akarná megúszni a színvonalas helyreállítást. Évtizedekig harcoltunk azért, hogy a műemléki felújítások esetén adókedvezményeket lehessen igénybe venni.” A közbevetésre, miszerint január 1. óta megvan erre a lehetőség, a művészettörténész arra hívja fel a figyelmet, hogy „a meghatározott műemlékek között a legmagasabb árkategóriában lévő épületek, jellemzően kastélyok szerepelnek. Nem tudni, milyen minőségi követelményeket kell teljesíteni és nem vagyok meggyőződve az erős kontrollról sem. Sokkal fontosabb lenne, hogy ilyen visszatérítési lehetőséget kaphassanak egy Ybl Miklós tervezte társasház tulajdonosai a Múzeum körúton, vagy akár egy plébánia, vallási közösség, amely felújítja templomát.”

A befektetők érdekében könnyítettek a feltételeken „az újabb szabályozás szerint, ha egy beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek nyilvánítanak, akkor lényegében semmilyen műemlékvédelmi korlátozás nem érinti. A régészeti feltárások idejét és költségeit is korlátozták. Ma az is lehetséges, hogy egy leletet egyszerűen feltárás nélkül elfedjenek.”. Ami a kormány műemlékvédelemhez való viszonyulását illeti, "míg 2001-ben egy óriásira duzzasztott intézmény, az Örökségvédelmi Hivatal, később - valamennyire - a Forster Központ ügyelt az épített örökségi értékekre, január 1. óta a műtárgyfelügyelet és a műemléki nyilvántartás mellett a maradék műemlékvédelem a Miniszterelnökség máig meghatározatlan hatáskörű részlegének feladata” - írja le a változást Lővei.

Hamisítás. „A mai várpalota nagyon erősen különbözik az egykoritól” - hívja fel a figyelmet Lővei a Budai Vár rekonstrukciójának alapproblémájára. „A középkori királyi palota maradványai fölé építették a barokk palotát a XVIII. században, változtattak rajta a XIX. század közepén, majd Ferenc József uralkodásának idején Hauszmann Alajos tervei alapján építették ki a Budai Várat nagyjából abban a méretben, ahogy most áll. A II. világháborúban Budapest ostroma erősen lerombolta, ami megmaradt, azt leegyszerűsítve, átalakítva, önálló építészeti alkotásként újították fel. Ez az, ami pillanatnyilag rendelkezésünkre áll. És ez az, amin nagyon sok mindent kellene és lehetne felújítani, javításra szorul a tető, átalakítást kíván az ablakok szerkezete is, ez a kettő önmagában milliárdos tétel” - ecseteli Lővei, hogy szerinte hogyan kerülhetnének jó helyre a Budai Várnegyedre szánt milliárdok. „A visszaépítésnek semmi értelme. Sosem tudnánk úgy megcsinálni, amilyen az eredeti volt. Jól példázza ezt a Stöckl-lépcső rekonstrukciója, egyetlen eredeti kődarab, egyetlen tégla sem volt már belőle. Ennek semmi köze nincs a műemlékvédelemhez” - világít rá a felújítás abszurditására a szakember. A felvetésre, hogy jelenleg egy külföldi turistának nem tudunk királyi palotát, tróntermet mutatni, Lővei Pál úgy reagált: „Valóban, L. Simon László folyamatosan azt nyilatkozta, hogy végre visszaáll a hauszmanni teremsor a díszítésekkel, és valóban lesz benne egy trónterem. Miután minden, ami most régi fotók és tervek alapján készül, csak utánérzés, hamisítás, vagy egyszerűbben: hazugság lehet. Akad hasonló példa, Visegrádon tudomásom szerint egy Raffaello kép pápaábrázolásán látható széket másoltak le nagyjából, hogy trónszéket tudjanak bemutatni. Nem gondolom, hogy ez bárkinek szellemi pluszt jelentene. A külföldi turistáknak meg kell mondani, hogy itt minden elpusztult." Szerinte ugyanabból a korból Budapesten ötezer historizáló épület áll, és ez páratlan érték. „Némelyik nagyon rossz állapotban van, részben igazi minőségi enteriőrökkel, nagypolgári lakások dísztermeivel, stukkókkal, és mindez még igazi. Ezt a rengeteg pénzt fel lehetne használni a meglévő értékek műemléki többletköltségeire” - állítja a művészettörténész.

Veszélyben a világörökség. „1987-ben került az UNESCO Világörökségi Listájára Budapest dunai látképe és a Budai Vár. A palota nagyon erős bontása, átépítése azzal a kockázattal járhat, hogy törlik a listáról. Ez eddig kétszer fordult elő az intézmény 1972-es létrejötte óta, egy Ománban lévő nemzeti park védett területének tizedére csökkenése járt ilyen következménnyel, illetve a Drezda melletti Elba-völgy esete, ahol autópályát vezettek át hídon, alagút helyett”- részletezi a szakember.

Elázott dokumentumok. „Két-háromszáz dokumentáció teljesen elpusztult az ezres nagyságrendű károsodott anyagból, amikor a Nemzetgazdasági Minisztérium tervezett Várba kerülése miatt kiköltöztették a Forster Központ munkatársait, ám miután a műemléki gyűjtemények számára kijelölt új épületrész nem készült még el, dobozba csomagolták a dokumentumokat. Januárban egy csőtörés után a pincében őrzött iratok bokamagasságig 60 fokos vízben álltak. Azóta Lázár János bejelentette, hogy a Nemzeti Hauszmann Terv megvalósítása késik, csak a lovarda, a Szent István terem és a Karmelita kolostor készül el a Miniszterelnökség számára, a minisztériumok költözése a következő ciklusra várható. Teljesen felesleges volt a nagy sietség” - világít rá Lővei. „A bezárt gyűjteményekben őrzött iratok, rajzok, fényképek segítségével kellene a műemléki helyreállításokat tervezni az országban, így ma a beruházókat olyan feladat elé állítja a törvény, amit nem kérhet számon a hatóság. A kormány olyan helyzetbe kormányozta a társadalmat, hogy fel kell rúgnia a jogszabályokat” - mutat rá a műemlékvédelem és a társadalom működésének jelenlegi logikájára.

Fotó: H. Szabó Sándor

Fotó: H. Szabó Sándor

Citrom-díjasok. „Én tettem javaslatot arra, hogy az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága a Népstadion elbontásáért ítélje oda a műemlékvédelmi Citrom-díjat, azaz a leginkább elhibázott műemlék-helyreállításoknak járó »elismerést« - vállalja Lővei Pál. „A Népstadion volt talán az egyedüli, a XX. század második feléből származó épület ebben az országban, amelynek nemzeti jelentőségéről a lakosság körében konszenzus volt. Az Aranycsapat 7:1-re győzte itt le az angolokat, százezrek szurkoltak a Népstadionban, amely nagyon szépen és jól megtervezett és kivitelezett épület volt. A magyar államnak mindent el kellett volna követnie, hogy műemlékké nyilvánítsák, és műemlékjellegű felújítást kapjon” - teszi hozzá. „Ám egyik kormányzat sem akarta ezt vállalni. Talán a nagyon magas költségektől féltek, talán a műemlékvédelem korlátaitól. A tavalyi bontás helyett meg kellett volna tartani a Népstadion vázát és képének jellegét, megőrizni a pilonokat, a mozaikokat, a dísztribünt és annak bútorzatát, a sajtótudósítók telefonállomásait. A bontás indokaként az hangzott el, hogy nagyon magas lenne a megőrzés költsége. Ugyanakkor az építési programban leírt 8 funkcióból azóta 6-7 kikerült, szinte csak egy futballpálya marad, ám több mint kétszeresére emelkedett a büdzsé. Nem tudom elképzelni, hogy egy ekkora beruházásba ne férhetett volna bele ezek megőrzése” - indokolja Citrom-díj kezdeményezését Lővei. „A tavaly átadott füzéri vár Citrom-díjával is egyetértek. A középkori vár rekonstrukciója iskolapéldája az örökséghamisításnak, az új várpótlék elfedte az eredeti maradványokat, ezzel végleg elveszítve egy nagyon komoly magyarországi műemléket. Mindezt valamiféle nemzeti nagyság megmutatása érdekében."

Lővei Pál
Fotó: Tóth Gergő

Fotó: Tóth Gergő

1955-ben született. Az MTA doktora, művészettörténész, 1979-től 2013-ig az Országos Műemléki Felügyelőség és jogutódai, jelenleg az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársa. 2014-16 között a Budai Vár megújítására létrejött Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testülete, a „Hauszmann Bizottság” tagja volt, de miután több döntés is úgy született, hogy ki sem kérték véleményüket, kilépett a testületből.