Boldogtalanok

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:35
Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

Egyedül nem megy, de együtt se nagyon, már erről regélt a Hajdu Szabolcs darabja, a szereplők közös emlékei alapján írt Ernelláék Farkaséknál, ami aztán filmes változatban szintén kiugró sikert aratott, a Karlovy Vary-i fesztiválon fődíjat kapott. A Kálmán nap, amit csaknem ugyanaz a csapat jegyez, lényegében az előző tematika folytatása. Egy házaspár látogatóba megy egy másikhoz, és kiderül, hogy mindannyian csak látszólag sikeresek: a vendéglátók is nyűglődnek, elégedetlenek egymással, a baráti házaspár tagjai pedig aztán pláne. Hazugság, megcsalás, általános őszintétlenség bújik meg a háttérben, és ezen a névnapot ünneplő estén, mind több pálinka vedelése közben, egyre inkább felfakadnak a sebek, felszínre kerülnek elhallgatott dolgok, egymásnak ugranak a jelenlévők.

A Látókép Ensemble szereplői a B32 Galéria és Kultúrtér kis helyiségében, hozzánk roppant közel játszanak. Egy szobában vagyunk velük, körbeüljük őket, nem kell felnagyítaniuk a gesztusaikat, cseppet sem kell megemelni a hangjukat, tényleg olyan, mintha belecsöppennénk a magánéletükbe, és kihallgatnánk, meglesnénk őket. Először két barátnő telefonbeszélgetésére figyelünk, a színészgárdában újnak számító, de tökéletesen beilleszkedő Földeáki Nóra barátnőként fád arccal, csaknem levegővétel nélkül, normál á hangon, rutinosan sorolja mindennapi ügyeit, a legapróbb-cseprőbb dolgokat is, de közben azért csak kiböki, hogy szeretnének bejelentkezni a baráti házaspárhoz, mert az ő körzetük iskolájába akarják járatni a gyereküket. Erre azért csak akadozva, hosszú csendet követően érkezik a válasz, nyilvánvaló, hogy ez konfliktusforrás lesz. A komoly gondok, a szóra sem érdemes ügyek, a mindennapi, megszokott tevékenységek keverednek egymással. Hajduéknak képességük van arra, hogy az egészen bagatell, piszlicsáré, de a mindennapjainkhoz menthetetlenül hozzátartozó ügyeket is drámaiakká tegyék.

Az unalmat, a tengéslengést, a szótlanságot, a megfelelő kommunikációra való képtelenséget, a semmitmondást, a közhelyességet érdekesen tudják ábrázolni. Sőt mi több, humorral. Nem cikizős, vitriolosan gunyoros humorral, inkább beleérző iróniával, hogy hát ilyenek vagyunk, ilyen pitiánerek meg teszetoszák, temérdek dolog nem jön össze nekünk. Nagyon vágyunk a boldogságra, de nemigen sikerül elérnünk, inkább csak jó pillanataink vannak, és, ha sikeresnek tűnünk is, elég egy kicsit megkaparni a dolgokat, és kiderül, hogy mennyi minden nem stimmel, mennyi dolgot igyekeztünk a szőnyeg alá söpörni, amik aztán legnagyobb rémületünkre csak nem maradnak ott.

A színészek tényleg úgy játszanak, mintha nem játszanának, hanem csak léteznének, ami valószínűleg rettenetesen nehéz, pokoli őszinteséget igényel, önvallomásszerű kitárulkozást, bármilyen hamisság azon nyomban lelepleződik. Hajdu a sikeres férj, aki azonban nem tud figyelni a feleségére, és ezt meg is kapja tőle szemrehányásként vastagon. Plusz feszültséget kölcsönöz a produkciónak, hogy felesége bőrébe a valódi felesége, Török-Illyés Orsolya bújik, aki leginkább próbálja megoldani a konfliktusokat, de ez a szerepe szerint kevéssé sikerül. Szabó Domokos a kellő házasélet híján rendszeresen félrelépő, és azt egy évig eltitkoló férj, hogy aztán Kálmán napon kitudódjon, amit elhallgatott, de ettől még sok tekintetben ő húzza a rövidebbet. Persze mindenki azt húzza, mert ebben a felállásban nincs igazán nyertes. Gelányi Imre a lakásban bármit megbuheráló fusizó szaki, némiképp azt a szerepkört tölti be, mint polgári drámákban a házibarát. A Kálmán nap a házunk tájáról regél, a mikroklímát veszi górcső alá. És ugyanúgy alig talál rendben valamit, mintha az országos viszonyokat vizsgálná. De a sok bajról úgy tud beszélni, hogy közben meglehetősen jól szórakozunk.

És jó szórakozunk Csikós Attila Díszítők című darabján is, amiben szintén nem boldogok az emberek, és ugyancsak a B32 Galériában és Kultúrtérben mutatták be. Ebben is egy zárt térben látjuk a szereplőket, csak ezúttal nem lakásról, hanem egy színház alagsoráról van szó, ahol a díszletmunkások öltöznek. És közvetlenül az előadás előtt, miután bejön egy fiatal öltöztetőnő, kinyithatatlanul beragad az ajtó. A szituáció némiképp hasonló, mint Örkény István Kulcskeresők című darabjában, amiben szintén megmakacsolja magát egy ajtó, és így halaszthatatlannak tűnő ügyek válnak elintézhetetlenné. Hogy aztán csodák csodája, az a fránya zár csak megadja magát, és újra mehessenek dolgukra az ideiglenesen fogollyá váltak, de addigra már a nagy összezártságban sok minden kiderült róluk, amit nem biztos, hogy világgá akartak kürtölni.

Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila

A Kálmán nappal ellentétben ezúttal a színészek szándékoltan harsányan színpadiasak, Dolmány Attila rendezése hangsúlyozza a színház a színházban jelleget, ami együtt jár egyfajta természetellenes megjátszottsággal is. Hiszen kiderül, hogy a díszítőkön is maszk van, a kapkodó munka közben ők sem voltak őszinték egymáshoz, nem a valódi arcukat mutatták. A kényszeres összezártság viszont kihozza az igazi énjüket, aminek már részévé vált egyfajta megjátszottság is. Csikós Attila, aki több darab szerzője, sokfelé dolgozott dramaturgként, fordítóként, ismeri a színházi világot. Nem ás nagyon mélyre, de hatásos, jól játszható, a színészek által érezhetően szeretett szerepeket ír, és ezekben mindegyiküknek sikere lehet. Erdélyi Tímea, Tarján Péter, Szentirmai Zsolt, Gerner Csaba, Karácsonyi Zoltán, Fehér Tibor egyaránt bedobnak apait-anyait, jókora kedvvel vesznek részt a játékban. A darab szerint végül még tragédia is történik, meghal valaki. Nem állítom, hogy megrendülök, de azt igen, hogy jól szórakozom, pedig ezúttal is alapvetően boldogtalan emberekről van szó.

Szerző

Örökséghamisítók

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:30
Fotó: Profimédia
„Múltunk fejezetei közül csak a dicsőségeseket vállaljuk, ennek érdekében akár a hamisításra is kész a kormányzat. A szakmai szempontok nem számítanak a műemlékvédelem területén” – mondja Lővei Pál. A művészettörténész a Budai Vár rekonstrukciójáról, pótolhatatlan dokumentumokról és citrom-díjas felújításról is beszél.

História. „Az európai műemlékvédelem története a XIX. század közepén kezdődött, ekkor az ókori és középkori, nem sokkal később már a reneszánsz emlékeket is műemléknek tekintették” – mondja Lővei Pál, amikor arról érdeklődünk, hány évesnek kell lennie egy épületnek ahhoz, hogy műemlék lehessen. „A XIX. század legvégén tágult a kör a barokk korig, amely Magyarországon a trianoni döntés után kapott nagyobb műemléki szerepet, miután az ország területének kétharmadával középkori műemlékei jelentős részét is elveszítette. A klasszicizmus a 30-as évektől vált elfogadottá, a historizmus és a szecessziós kor műemléki elismerése csak a '80-as évekre következett el. 1976-77-ben műemlékké nyilvánították az 1948-ban épült Erzsébet téri buszpályaudvart, 1991-ben pedig a MOM Kultúrházat, amely egy időre a legfiatalabb magyarországi műemlék trónját is elfoglalta" - foglalja össze a műemlékvédelem hazai történetét Lővei.

„A műemlékvédelem definíciója a történetiségre helyezi a hangsúlyt” – válaszolja a kérdésre, hogy az esztétikai vagy történeti szempont a fontosabb. „A műemlék nem egyenlő a művészeti emlékkel. Ezt bizonyítja egy sor ipari építmény, várromok, falmaradványok, amelyeket nem lehet esztétikai szempontból megítélni. Öt éve nagyjából 12-13 ezer műemlék volt Magyarországon, ez az arány a négymilliósra becsült épületállományhoz képest nagyon alacsony. És nemcsak Angliához, Franciaországhoz vagy Olaszországhoz, a szomszéd országokhoz képest is. Nem igaz tehát, hogy túl sok a hazai műemlék. Ezt azok állítják, akik szerint a műemlékvédelem akadályozza a gazdasági fejlődést” - teszi hozzá.

Fotó: Molnár Ádám

Fotó: Molnár Ádám

Ellenérdekeltek. „Egy felújítandó épület esetében többletköltséget jelent, ha az egy sor olyan tartozékot, díszeket, stukkót, falképeket, ajtót, ablakot tartalmaz, amelyek restaurálása nagyon drága” - tisztázza az ellenérdekeltség problémáját Lővei Pál, aki megoldást is kínál: „Az volna reális, ha a műemléki többletköltségeket az állam biztosítaná. Így az állam minőségi feltételeket szabhatna, a befektető pedig nem akarná megúszni a színvonalas helyreállítást. Évtizedekig harcoltunk azért, hogy a műemléki felújítások esetén adókedvezményeket lehessen igénybe venni.” A közbevetésre, miszerint január 1. óta megvan erre a lehetőség, a művészettörténész arra hívja fel a figyelmet, hogy „a meghatározott műemlékek között a legmagasabb árkategóriában lévő épületek, jellemzően kastélyok szerepelnek. Nem tudni, milyen minőségi követelményeket kell teljesíteni és nem vagyok meggyőződve az erős kontrollról sem. Sokkal fontosabb lenne, hogy ilyen visszatérítési lehetőséget kaphassanak egy Ybl Miklós tervezte társasház tulajdonosai a Múzeum körúton, vagy akár egy plébánia, vallási közösség, amely felújítja templomát.”

A befektetők érdekében könnyítettek a feltételeken „az újabb szabályozás szerint, ha egy beruházást nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek nyilvánítanak, akkor lényegében semmilyen műemlékvédelmi korlátozás nem érinti. A régészeti feltárások idejét és költségeit is korlátozták. Ma az is lehetséges, hogy egy leletet egyszerűen feltárás nélkül elfedjenek.”. Ami a kormány műemlékvédelemhez való viszonyulását illeti, "míg 2001-ben egy óriásira duzzasztott intézmény, az Örökségvédelmi Hivatal, később - valamennyire - a Forster Központ ügyelt az épített örökségi értékekre, január 1. óta a műtárgyfelügyelet és a műemléki nyilvántartás mellett a maradék műemlékvédelem a Miniszterelnökség máig meghatározatlan hatáskörű részlegének feladata” - írja le a változást Lővei.

Hamisítás. „A mai várpalota nagyon erősen különbözik az egykoritól” - hívja fel a figyelmet Lővei a Budai Vár rekonstrukciójának alapproblémájára. „A középkori királyi palota maradványai fölé építették a barokk palotát a XVIII. században, változtattak rajta a XIX. század közepén, majd Ferenc József uralkodásának idején Hauszmann Alajos tervei alapján építették ki a Budai Várat nagyjából abban a méretben, ahogy most áll. A II. világháborúban Budapest ostroma erősen lerombolta, ami megmaradt, azt leegyszerűsítve, átalakítva, önálló építészeti alkotásként újították fel. Ez az, ami pillanatnyilag rendelkezésünkre áll. És ez az, amin nagyon sok mindent kellene és lehetne felújítani, javításra szorul a tető, átalakítást kíván az ablakok szerkezete is, ez a kettő önmagában milliárdos tétel” - ecseteli Lővei, hogy szerinte hogyan kerülhetnének jó helyre a Budai Várnegyedre szánt milliárdok. „A visszaépítésnek semmi értelme. Sosem tudnánk úgy megcsinálni, amilyen az eredeti volt. Jól példázza ezt a Stöckl-lépcső rekonstrukciója, egyetlen eredeti kődarab, egyetlen tégla sem volt már belőle. Ennek semmi köze nincs a műemlékvédelemhez” - világít rá a felújítás abszurditására a szakember. A felvetésre, hogy jelenleg egy külföldi turistának nem tudunk királyi palotát, tróntermet mutatni, Lővei Pál úgy reagált: „Valóban, L. Simon László folyamatosan azt nyilatkozta, hogy végre visszaáll a hauszmanni teremsor a díszítésekkel, és valóban lesz benne egy trónterem. Miután minden, ami most régi fotók és tervek alapján készül, csak utánérzés, hamisítás, vagy egyszerűbben: hazugság lehet. Akad hasonló példa, Visegrádon tudomásom szerint egy Raffaello kép pápaábrázolásán látható széket másoltak le nagyjából, hogy trónszéket tudjanak bemutatni. Nem gondolom, hogy ez bárkinek szellemi pluszt jelentene. A külföldi turistáknak meg kell mondani, hogy itt minden elpusztult." Szerinte ugyanabból a korból Budapesten ötezer historizáló épület áll, és ez páratlan érték. „Némelyik nagyon rossz állapotban van, részben igazi minőségi enteriőrökkel, nagypolgári lakások dísztermeivel, stukkókkal, és mindez még igazi. Ezt a rengeteg pénzt fel lehetne használni a meglévő értékek műemléki többletköltségeire” - állítja a művészettörténész.

Veszélyben a világörökség. „1987-ben került az UNESCO Világörökségi Listájára Budapest dunai látképe és a Budai Vár. A palota nagyon erős bontása, átépítése azzal a kockázattal járhat, hogy törlik a listáról. Ez eddig kétszer fordult elő az intézmény 1972-es létrejötte óta, egy Ománban lévő nemzeti park védett területének tizedére csökkenése járt ilyen következménnyel, illetve a Drezda melletti Elba-völgy esete, ahol autópályát vezettek át hídon, alagút helyett”- részletezi a szakember.

Elázott dokumentumok. „Két-háromszáz dokumentáció teljesen elpusztult az ezres nagyságrendű károsodott anyagból, amikor a Nemzetgazdasági Minisztérium tervezett Várba kerülése miatt kiköltöztették a Forster Központ munkatársait, ám miután a műemléki gyűjtemények számára kijelölt új épületrész nem készült még el, dobozba csomagolták a dokumentumokat. Januárban egy csőtörés után a pincében őrzött iratok bokamagasságig 60 fokos vízben álltak. Azóta Lázár János bejelentette, hogy a Nemzeti Hauszmann Terv megvalósítása késik, csak a lovarda, a Szent István terem és a Karmelita kolostor készül el a Miniszterelnökség számára, a minisztériumok költözése a következő ciklusra várható. Teljesen felesleges volt a nagy sietség” - világít rá Lővei. „A bezárt gyűjteményekben őrzött iratok, rajzok, fényképek segítségével kellene a műemléki helyreállításokat tervezni az országban, így ma a beruházókat olyan feladat elé állítja a törvény, amit nem kérhet számon a hatóság. A kormány olyan helyzetbe kormányozta a társadalmat, hogy fel kell rúgnia a jogszabályokat” - mutat rá a műemlékvédelem és a társadalom működésének jelenlegi logikájára.

Fotó: H. Szabó Sándor

Fotó: H. Szabó Sándor

Citrom-díjasok. „Én tettem javaslatot arra, hogy az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága a Népstadion elbontásáért ítélje oda a műemlékvédelmi Citrom-díjat, azaz a leginkább elhibázott műemlék-helyreállításoknak járó »elismerést« - vállalja Lővei Pál. „A Népstadion volt talán az egyedüli, a XX. század második feléből származó épület ebben az országban, amelynek nemzeti jelentőségéről a lakosság körében konszenzus volt. Az Aranycsapat 7:1-re győzte itt le az angolokat, százezrek szurkoltak a Népstadionban, amely nagyon szépen és jól megtervezett és kivitelezett épület volt. A magyar államnak mindent el kellett volna követnie, hogy műemlékké nyilvánítsák, és műemlékjellegű felújítást kapjon” - teszi hozzá. „Ám egyik kormányzat sem akarta ezt vállalni. Talán a nagyon magas költségektől féltek, talán a műemlékvédelem korlátaitól. A tavalyi bontás helyett meg kellett volna tartani a Népstadion vázát és képének jellegét, megőrizni a pilonokat, a mozaikokat, a dísztribünt és annak bútorzatát, a sajtótudósítók telefonállomásait. A bontás indokaként az hangzott el, hogy nagyon magas lenne a megőrzés költsége. Ugyanakkor az építési programban leírt 8 funkcióból azóta 6-7 kikerült, szinte csak egy futballpálya marad, ám több mint kétszeresére emelkedett a büdzsé. Nem tudom elképzelni, hogy egy ekkora beruházásba ne férhetett volna bele ezek megőrzése” - indokolja Citrom-díj kezdeményezését Lővei. „A tavaly átadott füzéri vár Citrom-díjával is egyetértek. A középkori vár rekonstrukciója iskolapéldája az örökséghamisításnak, az új várpótlék elfedte az eredeti maradványokat, ezzel végleg elveszítve egy nagyon komoly magyarországi műemléket. Mindezt valamiféle nemzeti nagyság megmutatása érdekében."

Lővei Pál
Fotó: Tóth Gergő

Fotó: Tóth Gergő

1955-ben született. Az MTA doktora, művészettörténész, 1979-től 2013-ig az Országos Műemléki Felügyelőség és jogutódai, jelenleg az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársa. 2014-16 között a Budai Vár megújítására létrejött Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testülete, a „Hauszmann Bizottság” tagja volt, de miután több döntés is úgy született, hogy ki sem kérték véleményüket, kilépett a testületből.

Félutamból - Az ingázás dicsérete

Publikálás dátuma
2017.05.20. 09:25

Fotó: Molnár Ádám

Fotó: Molnár Ádám

Öt év törmelékét (felszisszenéseit) tartalmazza ez a nem kevés munkával összeállított háromszáz oldalas kötet, ami most, 2017 könyvfesztiváljára időzítve megjelent. A kócos kéziratot többször is átfésültem, de segítség (szerkesztőtárs) nélkül nem mertem volna útnak bocsátani.

Azután minden felgyorsult: Simor Adri és Zsille Gábor korrekcióival már egyenesen a tördelőhöz, Pánczél Andráshoz, tőle pedig nyomdába került a kézirat. Mindez alig egy héttel a fesztivál előtt.

A címet (Az ingázás dicséretét) még Gáborral találtuk ki, kutyafuttában, a „Palackposta”, az eredeti munkacím helyett. A fülszöveget azonban már szerkesztőtársam írta meg. Megbíztam benne, nála jobban ki ismerné „Lábjegyzeteknek” becézett klapanciáimat!

Már nyomdában volt a kézirat, amikor mégiscsak felhívtam Adrit, és megkértem, hogy – ha nem túl hosszú – olvassa be nekem ezt a prompt prezentációt. Megtette: profi munka volt, rövid – ahogy mondani szoktuk – kedvcsináló. Egyetlen hibája, hogy kalandos életutamról szólt, és nem arról, ami - én úgy képzeltem - a könyvben található másfél száz írás lényege.

De hát miről is van szó ezen a háromszáz sűrű oldalon? Szerintem arról, hogy milyen egy félévszázados emigrációból hazatérő író szemével az ország. Hogy egy nyugaton – Latin-Amerikában – szocializálódott magyar optikájában milyenek vagyunk, itthoniak. És főleg, hogy tízezer kilométerről milyen a mai magyar irodalom.

Persze lehet, hogy tévedek, és hogy mindezt csak én szerettem volna így elmondani. Ha nem sikerült, akkor nem marad csak a borítón szereplő kaland. Végül is ez a két világ között ingázó remigráns is én vagyok.

De legyünk konkrétabbak: nézzük a dolgot magát: sok szó esik lábjegyzeteimben arról, hogy mi az, amit irodalmunkból le kellene fordítanunk. Az elfeledettekről, akikről olyan mélyen hallgatunk. Aztán a fiatalokról, akiket felfedeztem magamnak, akiket lefordítottam és kiadtam „odaát”, a vadnyugaton.

Hangot adok ellenérzéseimnek is. Réz Pál szerint „rossz passzban van irodalmunk.” Dés Mihály úgy érzi, azért, mert „nincsen tétje”. Nem képes továbbítani azt, amit csak mi tudunk, közép-kelet-európaiak. Mindezt én is valahogyan így gondolom.

Írok persze társadalmunk nyavalyáiról is. A gyűlölködésről, ami előtt értetlenül áll a hazaszakadt. Mindez karcolatokkal, trópusi helyzetjelentésekkel fűszerezve, hogy ez az egész műfajtalankodás (ez a katyvasz) ha lehet, élvezetes olvasmány legyen. Most már csak az a kérdés: eljut-e az olvasóhoz? Vagy szerényebben: el fogja-e olvasni valaki?

(Deák Laci naplója…)

Most másodszor kerül a kezembe. Az első kiadást magával vitte trópusi fiam. El fogja olvasni - ígérte, de gyanítom, inkább csak Laci fényképe miatt. Most megvettem, másodszorra is, most végre én is elolvasom.

A rendszerváltás éveiről egyre többet tud az ember. Ezentúl azt is, amit – majdnem azt mondtam: alulnézetből – ír róla irodalmunk egyik szomorú napszámosa. Laci naplója elbeszélés és kordokumentum. Kemény, szókimondó. Tétova, bizonytalan. Elkerülhetetlen olvasmány. Történelem.

„A magyar értelmiség igazából elég hitvány banda” – olvasom példának okáért. „Eljátszotta népe bizalmát, történelmi hivatását, feladta tartását és erkölcsi fölényét.” Az, hogy irodalmunk rossz passzban van – ezt már én teszem hozzá – ebből következik.

„Azt gondolom, hogy érett embernek csak a művészettel érdemes foglalkoznia. A művészet eltávolít alkalmi ideológiáktól, dogmáktól, megfoszt az egyszerű megoldásokba vetett bornírt hittől és illúzióktól.”

Egy kicsit magamra gondolva jegyeztem fel azt, hogy „a legtöbb művész viszonylag rövid ideig képes maximális hőfokon, teljes intenzitással alkotni. Hamar beáll a hanyatlás, az önismétlés vagy a rutin korszaka (…), a csúcspont többé nem elérhető.”

Hogy mi még? Jó itt viszontlátni olyan elfeledett pályatársakat, mint Szepesi Attila, Thinsz Gézuka vagy Parancs.

„Egyetlen dolgot remélek… - ezek már az utolsó sorok - azt, hogy az élet egyre bensőségesebbé válik, otthon érezhetem magam saját hazámban, és a hasonló gondolkodású társak, barátok, szeretteim között.”

Botorság lenne? Mindnyájan valami ilyesmiben reménykedünk.