Már nem tekinthető csupán freudi elszólásnak az a kijelentés, amelyre Orbán Viktor ragadtatta magát a Kossuth rádióban a minap. A kormányfő tudniillik az európai néppárti frakcióvezetőnek a magyar kabinetet elítélő EP-határozat elfogadása után elhangzott szavait kommentálva kijelentette: Kínában ilyet sosem mondanak. Egyfajta politikai skizofrénia tüneteként diagnosztizálható, hogy a belpolitikai színtéren ellenfeleit permanens módon komcsizó miniszterelnök számára most nagy hirtelen a Kínai Népköztársaság jelenti az etalont. Már az előtt is tanácstalanul állhattunk persze, hogy az önmagát a kommunizmus ádáz ellenfeleként aposztrofáló Orbán nemrégiben lobogó vörös zászlók alatt koszorúzott a Mennyei Béke terén, ahol jó negyedszázada a keményvonalas Li Peng utasítására a kínai hadsereg fojtotta vérbe az önkényuralom ellen tiltakozó diákok megmozdulását. Eredendően opportunista kabinetvezetőnk kitartóan szövetségeseket keres, és mivel a jelek szerint immáron európai pártcsaládja sem tolerálja részéről az antidemokratikus intézkedéseket, ő kénytelen a távol-keleti kommunista rezsim támogatására fanyalodni, vállalva az arcvesztés veszélyét is.
A pálfordulásokban olyannyira gyakorlott Orbán Viktornak nem esik ugyan nehezére az újabb száznyolcvan fokos fordulat, kérdés azonban, vajon miképpen kommunikálja azt a Fidesz hazai szimpatizánsai felé, akik már hozzászoktak az évtizedek alatt beléjük sulykolt, harcias antikommunista ideológiához. Nem lehetetlen feladat persze elfogadtatni velük az új direktívát, Orbán elvakult híveinek esetében ugyanis nem puszta pártszimpátiáról van szó, hanem bizony tételes vallásról, dogmákkal és szertartásokkal. Ez a sajátos személyi kultusz magyarázza, hogy az ominózus szavazótábor felhördülés nélkül tudomásul vette egy volt kommunista államminiszter bevonását az Alaptörvény kidolgozásába, sőt: mítosz született arról, hogy az illető csupán belülről akarta úgymond szétbomlasztani a pártállamot annak idején. Várhatóan hasonló legendák fognak megjelenni a honi közbeszédben hamarosan az új keletű pekingi kapcsolatot megindokolandó, s elterjesztésükben a 2018-as törvényhozási választások előtt paradox módon a trón és oltár szövetségének bűvöletében élő történelmi egyházak kommunizmustól sokat szenvedett klérusa oroszlánrészt vállal majd.
Mégis kockázatos lépésnek ítélem Orbán Viktor részéről a kínai szövetség nyílt felvállalását, mely mintegy a kontinentális értékközösségből való kihátrálást vetíti előre. A magyar társadalom relatíve kicsiny szeletét alkotják a fentebb említett fanatikusok, akik bármit elnéznek bálványuknak. A józan többség tisztában van vele, mit jelent számunkra Európa: nyitott határokat, az autokratikus törekvések kontrollját, sőt a jóléthez vezető egyetlen utat. Mivel a Keletre sodródás mindezt veszélybe sodorná, jövőre a politikailag egyébként passzívak is az urnákhoz járulhatnak, hogy egy demokratikus akaratképző mechanizmus révén akadályozzák meg a miniszterelnök destruktív törekvéseinek megvalósulását.
