- Szállj már le a szemfedőről - sziszegte felém félig röhögve, félig dühösen Janó. De már késő volt, nem maradt más választásunk, oldalra vetettük magunkat, s repült velünk a koporsó is, szemfedőstől. Szerencsére Szolnoki Tibor, a szépreményű ifjú színész már nem volt a ládában. Szerepe szerint addigra kikászálódott belőle.
A nagykörúti színház Paulay Ede utcai kamarájában a színpad mögötti büfében előadás előtt le-le csúszott néhány lámpalázcsökkentő kerítésszaggató feles. Azon az estén talán eggyel több gurult le a torkunkon.
Mint fizikailag erre legalkalmasabbaknak, Janóval nekünk jutott a feladat, hogy a Friedrich Dürrenmatt A baleset című elbeszéléséből készült darabban a forgószínpadról - miután az említett ifjú színész onnan „feltámadt” - összehangolt mozdulatokkal leemeljük a koporsót. Csakhogy azon az estén az említett okok miatt nem vettem észre, hogy teljes súlyommal a koporsóból kilógó szemfedőn állok. Akkor még Széles Gábor, sajna nem találta fel az antigravitációt, így képtelen voltam felemelni magam.
Azóta is azzal vigasztalódom, hogy nem mi voltunk az okai az akkor még elsősorban prózai darabokat játszó teátrum talán legnagyobb bukásának. A darab mindössze 25 előadást ért meg és még a színház honlapján, az archívumban sem találtam nyomát. Pedig zseniális színészek és persze mi játszottunk a világot jelentő deszkákon.
Igaz, már az első próbákon gyülekeztek a baljós előjelek. A színház neves rendezője egy délelőtti órán egyszer csak döbbenten kiáltott fel: de hát maguk bábosok, nem pantomimesek! És igaza volt. Az egyik legismertebb bábcsoport tagjai vállalták a darabban az „élő bútor” és "rózsabokor" szerepeket. Ha tudta volna, hogy én még csak tag sem voltam, baráti alapon kerültem a produkcióba. Látva kétségbeesését nem siettem felvilágosítani. Végül beletörődött a dologba, mert nem volt idő egy másik csapattal elölről kezdeni a betanítást. Közeledett a bemutató napja. De addig!
Testhez simuló fekete vállpántos nadrágban, fekete szűk pulóverben, arcunkat fedő, naná, hogy fekete maszkban, de könyékig érő fehér kesztyűben izzadtunk a próbák alatt Thália szekerét hol tolva, hol akadályozva. A sors iróniája, hogy én, az outsider maradtam, Sziszit, aki profi volt - és generációk kedvencének, Süsü sárkánynak a fejét mozgatta a tévéprodukcióban - épp a szűk jelmez miatt tette ki a rendező, mert nőies idomai szerinte elvonták a nézők figyelmét a műélvezetről.
Szerepünk szerint hol padtámla, hol rózsabokor, hinta, vagy éppen ruhafogas voltunk. Hamarosan pozícióharcok indultak közöttünk a padtámlaságért, hogy ott állhassunk az ifjú, szép és jó illatú Sunyovszky Szilvia színművésznő mögött, aki szerepe szerint könnyedén nekünk dőlt. Végül rotációban mindenkire sor került. Jómagam nyilván a tehetség, az elhivatottság okán talán a legemlékezetesebb ruhafogasként vonultam be a magyar színház-történetbe. Bár egy előadás alkalmával sajnálatos baki történt.
Haumann Péter szerepe szerint, mint annyiszor, laza mozdulattal a fogasra, vagyis a kinyújtott kezem végén kampóként meredező ujjamra dobta zakóját. A ruhadarab azonban fáradt pillangóként landolt a színpad deszkáin. Ilyen bárkivel előfordulhat. Az már ritkábban, hogy a zakó tulajdonosa és a fogas ösztönösen egyszerre hajol le érte. Kis híján lefejeltük egymást. Attól kezdve a művész szinte tövestül törte le az ujjam, olyan erővel húzta rá a zakó akasztóját.
Ha a közönség nem is, mi annál inkább élveztük az estéket. A színpadot egy háló választotta ketté, így ha leeresztette a műszak, mi, akik háttal álltunk a nézőtérnek, láttuk a színpad háló mögötti részét is, ahol Márkus László, a színészzseni és Körmendi János, a kiváló nevettető magánszámot adtak elő ironikus testbeszéddel és grimaszokkal. Mi pedig remegő vállal próbáltuk visszafojtani a röhögésünket.
Egy alkalommal a háló miatt kerültem bajba. Amikor az előadás egy pontján felhúzták a zsinórpadlásra, a cipőm sarka beleakadt és a bokám már nagyjából a vállam magasságában azon tanakodott, hogy eltörjön vagy csak kificamodjon.
Márkus László ugyan nem köszönt vissza, szóra sem méltatott minket, de neki megbocsátottuk, mert mi is tudtuk, hogy zseni. Haumann Péter viszont előadás előtt kegyes csevegőként vadásztörténeteivel szórakoztatott bennünket. Nem legenda, Márkusnak tényleg az élete volt a színház. És ezért néha bizony kibírhatatlanul hisztérikusan viselkedett.
Egyszer a súgót akarta kirúgatni – végül megenyhült -, mert a szerencsétlen valamit hibázott. Máskor felháborodva vonta felelősségre színésztársát: „Az ifjú kolléga hogy mer bejönni próbára úgy, hogy még nem tudja a szerepét!". Márkus már az első próbára úgy érkezett, hogy valamennyi szereplő szövegét, végszavait is tudta.
Ha nem is írtuk be magunkat a magyar színjátszás aranykönyvébe, legalább előadásonként 200-250 forint ütötte a markunkat, attól függően, hogy két, vagy három felvonásban szerepeltünk. A magas művészet ugyan kivetett magából, az éjszaka, a varieté csillogó világa - ha átmenetileg is – befogadott.
De ez már egy másik történet.
