Kormányváltó szép üzenet

Az újabb mérések tükrében a Fidesz támogatása apad, de az ellenzék támogatottsága sem kifejezetten árad… Még mindig túl sok a bizonytalan szavazó, aki arra vár, hogy megszólítsák. Jórészt épp ettől függ, lesz-e 2018-ban kormányváltás. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy végre termőre forduljon a politikai párbeszéd a demokratikus ellenzék pártjai között.

A utóbbi napok fejleményei nem túl reményt keltőek. Botka színre lépett, de máris nyilvánosan elutasította Gyurcsány tárgyalási ajánlatát. Eközben Karácsony Gergely is bejelentkezett, partvonalról megüzenve: le tudná váltani Orbán Viktort, bár nem hiszi, hogy egyedül ő lenne erre képes. A demokratikus közvélemény eközben nem is igen érti (noha szeretné megfejteni) az ellenzéki pártok mi végre nem tudnak szorosabban együttműködni?

Megkockáztatom: talán, mert az igazi releváns kérdés nem is annyira a „HOGYAN?”, mint inkább a „MIKOR?” A versengő többpártrendszer feltételei között ugyanis verseny nélküli többpártrendszert színlelni merő hiábavalóság! Nem jelenti ez, hogy ne kellene időben felírni a siker receptjét - majd 2018-ban közösen „kiváltani”. Mindazonáltal fölösleges ál-összefogást „erőltetni”. Hiszen az ellenzéki pártok (egy Fidesz által megszállt, nehéz terepen) ma még javában erőt gyűjtenek és saját testsúly-indexük alakulásával vannak elfoglalva.

Másrészt viszont késedelemben a veszély. Az ellenzéki pártoknak mindenek előtt fel kell ismerniük, mit diktál a hatályos választási törvény belső logikája - ez egy feltűnően aránytalan, nem egészen tisztességes, egyfordulós rendszer. Majd pedig mindent el kell követniük azért, hogy az ország legtávolabbi falvába is eljusson a kormányváltó „elbocsátó szép üzenet”.

Fotó: Népszava/Tóth Gergő

Fotó: Népszava/Tóth Gergő

Bár a nyilvános kommunikáció olykor elfedi a lényeget, úgy gondolom, merőben más politikai olvasószemüvegen kellene tekinteni a listás szavazásra és az egyéni választókerületekre. Mert amíg a listás eredmény szavazatarányos, addig a 106 egyéni körzetben a relatív többség dönt; érvényesül a győztes mindent visz elve. Arról persze a tömeglélektan rejtett dimenzióiba bonyolódva lehet vitatkozni, hogy ki, kit vegyen föl az országos listára, hogy a kampány-finisben mely „húzó neveket” milyen sorrendben nyomtassák a szavazólapokra. Lehet „lelkizni” hosszan azon, ki-kivel, s ha igen, akkor miért nem…. Ki hoz, és ki visz inkább szavazatokat. De valójában a pártlisták jól megférnek egymás mellett is. Nem veszhetnek el szavazatok - amennyiben a lista megüti a parlamenti küszöböt. A leszálló ágba kerülő Fidesz sem nyerhet több mandátumot tényleges súlyánál. Pillanatnyi támogatottságát alapul véve: a 93 listás mandátum negyedét, egyharmadát.

Merőben eltér ettől a 106 egyéni választókerület közjogi fekvése. Itt egy mandátumhoz a relatív többség is elég.

A demokratikus oldal számára természetesen az volna ideális „felállás”, ha valamennyi egyéni választókerületben egy-egy ellenzéki állna szemben a kormányzópárt jelöltjével . Ám ismert okokból és a versengő többpártrendszer logikája folytán, reálisan nem számolhatunk ezzel. A jelöltek közötti különbség ettől fennmarad. Ami nem kifejezett hátrány a jelenlegi háromosztatú politikai rendszerben. Különösen, ha a (szélső)jobboldalon ma két „hasonszőrű” párt, a Fidesz és a Jobbik egymást marva verseng.

Igaz, a demokratikus oldalon sem minden fenékig tejfel. A közös pártlista-állítás egyenesen illúzió - a koordinált jelöltállítás úgyszólván lehetetlen. Mégis bizonyára sokat fogunk hallani még mindkettőről.

De, visszatérve a realitások talajára, szerintem nem az a perdöntő, hogy egy-egy választókörzetben hány jelöltet indít az ellenzék. Sokkal inkább az, hogy a végső pillanatban (de még a szavazás napja előtt) létrejön-e a minden egyéni választókerületre érvényes demokratikus közmegegyezés. Legkésőbb ugyanis a szavazás napján valamennyi „biztos szavazónak” tudnia kellene, hogy az induló jelöltek közül kire érdemes (sőt, egyenesen tanácsos) voksolnia.

Akik ma tényleg kormányváltást akarnak, félszavakból is megértik egymást. Pontosan tudják, de legalábbis érzik: csakis e választási logika mentén tudják biztosan leváltani a hivatalban lévő kormányt. Ehhez nem elég a pártvezetők pusztába kiáltott szava. Hiteles jelöltekre is szükség van, legalább 106-ra. Ami azért nem lehetetlen „produkció”. Különösen nem egy olyan országban, ahol a Fidesz nyolc év kormányzás után aligha talál majd 106 olyan képviselőjelöltet, akinek a kezéhez közpénz ne tapadna.

Köztudomású, a Fidesz önérdekből törölte a törvényből a második fordulót. Ennél fogva ma már az első forduló eredményének ismeretében lehetetlen tömegesen „visszaléptetni” képviselőjelölteket. De, ha nincs is az eredeti értelemben vett második forduló, attól még „csinálhatnánk” egyet. Mondjuk, a józan ész parancsát követve. Borítékolható: egy ilyen virtuális előre hozott második fordulóban a józan ész hangja, az ellenzék szavazata dönthet. Akár a politikai papírformát is fölborítva. Feltéve, ha a választók széles tömegéhez még dologidőben eljut a kormányváltó „elbocsátó szép üzenet”.

2017.06.06 08:05

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04