Göbölyös N. László írása a Népszavának;
játék;fidget spinner;
2017-06-07 07:41:00
Mindegy, csak felnőtt-bosszantó legyen
Mindig akadtak olyan játékok és egyéb eszközök, amelyekkel a fiatalok képesek voltak őrületbe kergetni a felnőtteket. Még a digitális korszakra is jutott egy ilyen agyrém, a „fidget spinner” műanyag-pörgettyű.
A legújabb bolondéria, a „fidget spinner” Amerikából indult ki, és néhány hónap alatt meghódította a világot. Mint azt Joel Best, a Delaware állami egyetem szociológia professzora a CNN.com oldalon megírta, a szülők többnyire csak akkor szembesültek a legújabb „járvánnyal”, amikor gyermekeik beállítottak vele. Pedig a műanyag-pörgettyű és annak leágazásai, mint például fidget cubes, jelenleg minden játék-toplistán tarolnak és elárasztották a legnagyobb internetes áruházakat az E-bay-tól az Amazonig. És ha az „ősök” szembesültek vele, akkor is megmaradt számukra a játék értelmének, uram bocsá’ hasznának talánya. Hogy mennyire „kortünetről” van szó, mutatja, hogy Best főiskolai tanítványai közül mindössze ketten hallottak róla.
A mindenféle színekben kapható, egy központi körhöz kapcsolódó három „kanálból” álló műanyag játék előnye, hogy rendkívül olcsó – alig 3-4 dollárba kerül az Egyesült Államokban, és kényelmesen belefér egy gyerekzsebbe is. Elterjedésének mértékét jelzi, hogy a tengerentúlon már sok iskolában betiltották, mint „figyelemelterelőt”, ezzel szemben vannak olyanok is, akik szerint nyugtatólag hat a „különleges bánásmódot” igénylő diákokra. A többség azonban úgy véli, nem több, mint egy újabb divathóbort, amire a gyerekek ráharaptak.
A fidget spinner általában egy háromágú műanyagdarab csapágyas görgőkkel. Az ember a két ujja közé fogja, megpörgeti, aztán lehet vele trükközni, egy ujjon egyensúlyozni, vagy csak bámulni, ahogy pörög.
Volt már ilyen nem is egyszer az elmúlt évtizedekben. Az egyik leghíresebb ilyen őrület a hula-hopp karika volt, amely 1958-ban robbant. A derék és a csípő mozgatásával pörgetett karika ősét indián, illetve hawaii rituális táncokban vélték meglelni. Abban az évben Amerikában mintegy 25 milliót adtak el belőle, vagyis gyakorlatilag minden 5 és 11 év közötti amerikai gyereknek volt egy. Aztán a divat lecsengett, de az alakformáló, fogyókúrás tornákon azóta is használják a hölgyek.
A 60-as évek egyik legnépszerűbb játéka volt a Troll baba, amely úgy született meg Thomas Dam dán halász és fafaragó agyában, hogy szegénységében ezzel az egyszerű karácsonyi ajándékkal lepte meg a lányát. A kis csúfságos baba hírét először a kislány barátai vitték tovább, majd elterjedt egész Dániában. Dam hamarosan céget alapított e babákra, amelyek természetes gumiból készültek, és fűrészporral voltak kitömve. Ma már egy eredeti Troll egy vagyonba kerül.
A jojó, amellyel állítólag már az ókorban is játszottak, hosszú, rugalmas zsinórján leengedhető, majd visszaugrasztható orsójával több virágkort is megért, a 30-as, a 60-as években, sőt az új évezred elején újra. Ekkor azonban felkerült a legveszélyesebb gyerekjátékok listájára, mivel több mint 400 olyan esetet regisztráltak csak Amerikában, amikor a gyerekek kis híján megfulladtak a levegőben forgatás közben nyakukra tekeredő zsinórtól. Ugyanezen a listán szerepel a 70-es évek „átka” a tiki-taki. Nem csupán a madzagon lógó kemény golyók egyre gyorsabb összeütköztetésének zaja volt embert próbáló, hanem a játék számos kézsérülést is okozott a „becsapódások” révén az ínhüvelygyulladástól a csuklótörésig.
A 90-es években Japánból terjedt el a tamagocsi-láz, amely vélhetően azért volt olyan sikeres, mert az apró szerkentyűben „élő” virtuális állatka pótolhatta a sok gyerek által vágyott házi kedvencet. Ezt ugyanúgy kellett gondozni, mint egy valódi kutyát, macskát, aranyhörcsögöt, stb. És jó esetben, mivel gondatlanság esetén a tamagocsi „meghalt”, némi felelősség-érzetet is táplált a gyerekekbe egy másik lény iránt, ha a játékot „komolyan” vették.
Joel Best szerint túldramatizálják a játékdivatok jelentőségét, azoknak sem ad igazat, akik azt vallják, hogy a katonás, a szexuális, vagy okkult töltésű játékok károsan hatnak a gyerekek fejlődésére. (Bár megemlíti, hogy jó néhány radikális feminista Barbie babát kapott gyerekkorában). A szociológus professzor inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy ezeknek a játékoknak a gyermek önálló személyiségének kialakulásában, a családtól való fokozatos elszakadásában van szerepük, ugyanúgy, mint ahogyan a középiskolás korúak más zenét kezdenek hallgatni, mint a szüleik. Közben pedig e játékoknak ilyen-olyan módon közösségépítő erejük is van („ha neked is van, közénk tartozol”) – amíg le nem csillapodik a hullám, és fel nem tör egy másik, jól eltalált, piacképes divat.