Anyám élete ’45 után (II.)

Publikálás dátuma
2017.06.10 09:10
Fotó: Ebner-Fortepan
Fotó: /

Dr. S. Gyula, akiről volt szerencsém megírni, hogy a szex és a foci érdekelte, a második tartós kapcsolat volt (’56 előtt) anyám életében. Csak a hétvégéket vagy annak egy töredékét tudták eltölteni együtt, mert Gyula revizor volt, és hétfőnként elutazott vidékre, és pénteken este tudott hazatérni budapesti legénylakásába. Addig is azonban: leveleket írt. Ez a „kifogástalan úriember” hátrahagyott néhányat belőlük, s én sok év után meglepetve olvastam, hogy anyámat magázta, „Aczélkám”-nak szólította és gyöngéden egybekapcsolta a meccsjegy-vásárlásra vonatkozó kéréseit a szex utáni sóvárgásával. Ekképpen: Aczélkám, jönnek az osztrákok valamilyen húsvéti tornára (valóban jöttek, akkor az még rituális esemény volt), kérem, szerezzen két jó jegyet, hiszen Maga „mindenben olyan ügyes”. Mindenben. Hm. Aztán, hogy érthetőbb legyen (mármint egy évtizeddel később, nekem): „Pénteken este nagy dolgokat fogunk művelni, ugyebár?” És a vége: Öleli barátja, S.

Ezeken a finom fogalmazásokon soha nem lépett túl az akkor ötvenes éveiben járó revizor. Jancsi és apám levelei tele voltak szerelmes szavakkal, dorombolásokkal, belőle az „öleli”-n kívül egy se jött ki. Gondolom azért a szex mindkettejüknek valódi élvezet volt. Anyámnak a foci kevésbé, sőt egyáltalán nem, ezért Gyula olykor engem cipelt magával. Éppen tízéves voltam, amikor Magyarország főiskolai világbajnokságot rendezett, s arra bejelentkezett egy uruguayi válogatott is – közvetlenül a svájci vébé után, ahol csak hosszabbításban tudtunk (Kocsis fejeseivel) nyerni a nagy hírű „uruk” ellen. Óriási izgalommal mentünk ki Gyulával a Népstadionba, hogy lássunk végre dél-amerikai klasszisokat – erre megjelent a pályán 11 valódi főiskolás magas szárú tornacipőben. Velük szemben pedig a magyar „B” válogatott, kifogástalan szerelésben. Nem meccs volt, hanem bohózat, 12-0 a vége. Látni kellett volna anyám barátjának a pofáját! Még előttem is szégyellte magát.

Ők ketten 1-2 évnél tovább is maradhattak volna együtt, ha a revizor urat - mondjuk akkor, amikor az állam pénzét védte egy haszonleső párttaggal szemben - főnökei védelmükbe veszik, de épp ellenkezőleg. Szabályosan az őrületbe kergették. Állandóan belekötöttek „kispolgári” szokásaiba, a végén ki is rúgták. A részleteket nem ismerem, csak annyit hallottam anyámtól, hogy dr. S. „megbolondult”. Magára maradt, talán egy nővére gondozta, bele is halt.

Ami anyám barátait, szeretőit illeti, nem szeretnék olyan benyomást kelteni, hogy neki bármelyikük is előbbre való lett volna mint én. Az esték java részét otthon töltötte, ritkán „maradozott ki”. Úgy 6 és 10 éves korom között állandó programunk volt, hogy vacsora után együtt bújtunk ágyba (az övébe) és rádiót hallgattunk. Vagy rádiójátékot vagy színházi közvetítést. Ilyenekből akkortájt sok volt. Nagyon igényeltem, hogy anyám esténként velem legyen, s ha 9-10 óra tájban még nem érkezett haza, de az egész család aludt már, kiszöktem az előszobába, s a körfolyosóra nyíló ablakon át leskelődtem a lépcsőház felé, mikor jön már? Amíg csak a nagymamám rajtam nem ütött. Először is jól felpofozott - abban a vidéki proli közegből, ahol ő felnőtt, ez volt a nevelési módszer - aztán visszarugdosott az ágyamba (néha a szó szoros értelmében). Így aztán ott vártam meg, hogy megérkezzék, szégyen, nem szégyen, ma sem tudom megmondani, őt vártam-e jobban, vagy a tortákat, süteményeket, amiket a barátaival küldetett nekem. Amit hozott, azonmód befaltam és boldogan aludtam el.

Fotó: Ebner-Fortepan

Fotó: Ebner-Fortepan

Anyámnak az általános iskolában soha nem volt velem gondja. Nem volt szülői értekezlet, ahonnan pironkodva kellett volna hazaérkeznie. Eldöntötte, hogy „benevez” a jó tanuló-jó sportoló versenybe, s evégett protekciót keresett (mint életében mindig) a kor legismertebb úszóedzőjéhez, Sárosi Imréhez. Ezúttal is sikere volt. Iskolatársammal és barátommal, Száll Antallal levitt a Sportuszodába, a Szigetre, és Sárosi befogadott bennünket (1953). Reggel 6-ra kellett edzésre mennünk, és jellemző anyámra, hogy engem gyalog elkísért minden áldott nap a szigeti lejáróhoz, vigyázott rá, hogy ne „blicceljek” el egyetlen edzést se. Sokra nem ment vele, mert Tóniból később remek bajnok lett, belőlem meg semmi. Kellő tehetség híján, amit Sárosi gyorsan felfedezett. Még úgy is, hogy beadott sztárjai, Gyenge Vali és Novák Ilonka keze alá. Aztán elküldött, de különböző egyesületekben még 7 éven át úsztam, majdnem érettségiig.

A budai Anna templom szomszédságában levő Markovits Iván utcai trafikban, ahol anyám ’55-től dolgozott, jól összebarátkozott az atyákkal és beadott engem ministránsnak. Ebben is volt valami pragmatizmus. Tudniillik a Medve utcai általános végén dr. Ádám Istvánné, közismerten hívő katolikus osztályfőnököm talán ha két olyan tanítványt mondhatott magáénak, akik ministránskodtak (a másik Petri György barátom, a későbbi nagy költő volt), s nekik minden késésért bocsánat járt. Reggel is, délután is (akkortájt két „műszakban” tanultunk). Ádámnénak, még poraiban is Isten éltesse, ennél sokkal több köszönettel tartozom. Történt ugyanis, hogy a nyolcadik elemi végén (kitűnő bizonyítvánnyal) dönteni kellett, hová jelentkezzen a gyerek továbbtanulásra. Anyámban megmozdultak az ösztönei. Megint protekciót keresett és talált egy „hasznos” helyre - a XIII. kerületi vendéglátóipari szakközépiskolára. Közölte Ádámnéval, aki ugyancsak a szomszédságban lakott (Iskola utca), hogy hová írat be. Asszonyom, mondta neki erre osztályfőnököm, „ezt a gyereket végzetes tévedés nem gimnáziumba küldeni”. Anyám hitt neki, így kerültem a Toldy Ferenc Gimnáziumba, baj nélkül. Egyébként nem volt rá jellemző, hogy el lehetett a céljaitól téríteni. Csak később jött rá, hogy Ádámné mennyire okos tanácsot adott neki. Nekem különben beleszólásom nem volt. Már 1958-at írtunk, amikor a Toldyba kerültem, válogatott társaságba. De legközelebb visszatérek még 1956-ra és a Gitta+Kálmán duettre. Az utolsóra a „szép Gitta” életében. Anyám megérdemli. (Folytatjuk)

2017.06.10 09:10

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36