Horthy belovagolt a Fideszbe

Nincs jó véleményem Horthyról, de ezt még ő sem érdemelte. Beléptették a Fideszbe. Nem tudni, hogy ismét fehér lovon lovagolt-e a bűnös Budapest irányába, mindenesetre Hidegkútnál leszállították a magas lóról, azért ne képzelje, hogy nincs nála nagyobb főnök. Mert van. Aki is váratlan ideológiai kanyarral a nevére vette Horthyt, a hidegkúti Klebelsberg-kastély avatásán „kivételes államférfiúnak” kiáltotta ki. Majdnem olyannak, mint ő maga. Nemzetmentésben, országépítésben mindenesetre kollégák. A miniszterelnök szónoklata szerint Horthyék mutatták meg, hogy „fel lehet állni a padlóról, fel lehet építeni egy erős országot.” Külön kiemelésre került, hogy Horthy idején tornatermek épültek. Ma inkább lőterek és stadionok, de nemzetmentésre ezek is beválnak. Bár Horthyt azért nehéz szotyolát köpködve elképzelni a lelátón Bethlennel.

Nagy kár, hogy a nemzetmentés végül nem sikerült annyira jól. Mármint Horthynak, a miniszterelnökét még nem tudjuk. Arra ő is utalt, hogy a kormányzó esetében történt egy-két malőr. A Don-kanyart, a holokausztot, a rommá lett országot ugyan nem említette, nem akarta elvenni az ünneplő közönség kedvét, hiszen felismerte bennük a sajátjait. „Polgári körös nehéztüzérség gyűlt össze, úgy látom”- kezdte. A nehéztüzérek érzékeny lelkét pedig nem volna szép holmi történelmi tragédiákkal felzaklatni. Ezért csak annyit mondott, hogy volt egy kis árnyék az amúgy verőfényes idillben, mégpedig a „második világháborús gyászos szerepvállalásunk”, de ez sem „árnyékolja be” a kormányzó kivételes teljesítményét, azt, hogy „mégsem temetett minket maga alá a történelem”.

Ami azt illeti, nem is a temetéssel volt baj. Hanem a temetetlen halottakkal. Ki füstté vált Auschwitzban, ki odaveszett a Don-kanyarban, ki munkaszolgálatosként a levegőbe repült az aknamezőn. Még azt sem vonom kétségbe, hogy Horthy maga sem ezt a véget akarta, hanem a trianoni tragédiát követő revíziós vágy görcse hajtotta (ami azért semmilyen mentséget nem ad Európa első zsidótörvényeire és a hárommillió koldusra).

Hogy Horthy mit tett és mit mulasztott el megtenni, azt tudjuk. De mit tesz Orbán? És főleg miért? Hiszen ez már majdnem politikai hajtűkanyar. Még másfél éve is azt mondta, nem támogatja a Horthy-szobrokat, és senkiét, aki „kollaborált Magyarország elnyomóival”. Még előbb, 2012-ben a Horthy-korszak pártjai közül az ellenzéki kisgazdapártot nevezte meg, mint amelyik a „legközelebbi rokonságban” van a Fidesszel. Persze volt egy kis ez-az, Nyírő-hamvak csempészése, Szabadság téri emlékmű, de „kivételes államférfiúzás” azért nem. Az első Fidesz-kormány még Széchenyiről nevezett el mindent, a mostani Wass Albertről, és lám, könnyen eljuthatunk Horthyig. Azzal már nem is illik előjönni, hogy Bayer Zsolt 1994-ben „Horthy embertelen és tisztára moshatatlan rendszeréről” írt. Figyelmeztette az újratemetés közönségét (pedig az Antall-kormány pár tagja ott hangsúlyozottan csak „magánemberként” szerepelt, nem úgy, mint most a miniszterelnök): „Ezt nem lehetett beadni hajdan hárommillió zsellérnek, cselédnek, s az ő utódaiknak”. Ja, hogy azt még népszabadságosként írta. Ja, hogy az még a Fidesz ifjúkora. Az élet mostanában csupa „ja, hogy…” Mit bambulsz, vedd csak szépen tudomásul.

MTI Fotó Kiss Dániel

MTI Fotó Kiss Dániel

Például: ja, hogy a Fidesz itt-ott szavazócserére kényszerül. A civil törvény, a CEU ügye, a Farkas Flóriánéhoz hasonló kínos korrupciók kezdik elriasztani a konzervatív értelmiség egy részét. Sok tartalék már nincs: de a cukisodást játszó Jobbik túlsó szélén vagy még arrébb vannak szavazók, akiknek már kevés a Jobbik is. Sokallják rajta a púdert, szokatlan rajta a parfüm. Elbizonytalanodtak: ez csak taktika, vagy tényleg „zsúrpubik” lettek, mint Orbán csúfolódik. Vannak annyian, hogy érdemes értük jobbról előzni a Jobbikot. A horthysta szövegek nekik szólnak. Hosszú évekig a „legbelevalóbb” jobbikosok ápolták a kormányzó kultuszát. Ők vonultak évről évre november 16-án a mai Bartók Béla úton az 1919-es fehér lovas bevonulás évfordulóját ünnepelve. Még lovat is vezettek kantárszáron. Novák Előd Horthy-lovasszobrot követelt a Szent Gellért térre, az egyenruhában feszítő Új Magyar Gárda és Nemzeti Őrsereg lelkesen tapsolt az irredenta jelszavaknál. Istenem, de szép is volt! És milyen szép lesz, ha majd a Fidesz vezeti a menetüket! Jobbikos képviselő sürgetett a fővárosi közgyűlésben öt éve Horthy utcát. Rá egy évre Hegedűs Loránt állíttatta fel temploma előterében az első új Horthy-szobrot, ő ment volna az Új Magyar Gárda főkapitányával együtt Perkátára is szobrot avatni. A legutóbbi Csillaghegyen kapott helyet, egyelőre magánterületen. Ha egy kicsit várnak, talán már a miniszterelnöknek sem derogált volna a dolog, de elsiették, így csak Patrubány volt a díszvendég.

Velük lehet lecserélni az egyre kritikusabb jobboldali értelmiséget. Végül is darab-darab. Lényeg, hogy a szavazatszám meglegyen. Kár, hogy a nyílt szavazást nem lehet visszaállítani. Vagy legalább a botbüntetésről szóló törvényt. Miért is ne? Ha Horthyéknak jó volt…

Pillantás a kilencedikről - Fáradtak és fáradhatatlanok

Lassan újra kifut a tüntetési szezon, a nyár a pihenésé, az emberek szabadságra mennek, figyelmük lankad, és egyébként is: meglehetősen elegük van a folyamatos feszültségből. Az okos politikus, vagy az, aki annak hiszi magát, pihenőt rendel el, erőt gyűjt és gyűjtet az őszi nagy meneteléshez, ami ugye egész áprilisig tart majd, hogy aztán folytatódjon a következő évi önkormányzati választásokig. Merthogy, ami Magyarországon történik, az lényegében folyamatos kampányolás, másként: folyamatos izgalomban tartása a választó polgároknak.

Ennek vezető ereje, kár lenne tagadni, maga a kormány, vagy a kormányzó párt, ám egyszerűbb, ha egyenesen Orbán Viktorral kötjük össze, hisz éppen ő az, aki állandó harci kedvvel küldi csatába az övéit. Lássuk be: meglehetős eredményességgel teszi, hisz bármennyit pletykálkodnak is belső, Fideszen és kormányon belüli feszültségekről, ezek a feszültségek végül sosem vezetnek töréshez; ellenkezőleg, újra és újra Orbán Viktor megingathatatlan tekintélyét és egyeduralmát mutatják fel. És még akkor is így van, ha az ötletek már nem egészen újak, vissza-visszanyúlnak régi, általuk beváltnak vélt sémákhoz, mondjuk például a nemzeti konzultációnak nevezett valamihez, vagy a Brüsszel ellen folytatott nemzeti háborúhoz, vagy éppen Soros György kiátkozásához. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy lényegében nincsenek már új ötletek, és talán a régiek már nem is olyan jók vagy működőképesek, ám Orbán zaklató hívása változatlanul elég ahhoz, hogy mozgásban tartson mindenkit. Fáradhatatlanul.

Az ellenzék - vagy amit annak nevezünk - persze látja és tudja, hogy az emberek jelentős részének már elege van az állandó háborúból, és igyekszik is erre a hangulatra rátelepedni, de a végén ez sose sikerül. Újabb és újabb aktivisták bukkannak fel, nehezen, vagy éppen fordítva, túl könnyen besorolható szervezetek, a vége valahogy mindig ugyanaz: fáradtság, enerváltság, fogyó tömeg, fogyó lelkesedés és főként fogyó hit. Pedig itt kevésbé jellemző az ötlettelenség, új szervezők, új szereplők és innovatív elképzelések jelennek meg, mégis, valahogy elfogy a lendület. Hiába olvashatunk egyes közvélemény-kutató cégeknél Orbán népszerűség-vesztéséről, valahogy ez a mindennapokban, a tiltakozások, akciók intenzitásában nem igazolódik vissza. Mintha csak valami mágikus erő visszatartaná az elégedetlenkedőket, a változást akarókat, egy fal emelkedik eléjük, amely fal megmászhatatlannak bizonyul számukra. És miközben Orbán öregedő tábornokként is képes fáradhatatlanul fújni a harci kürtöt, addig ellenfelei - gondolnám egyébként, hogy a többség - rendre megtorpannak a fal előtt és fáradtan, megcsappant hívőtáborral, visszavonulót fújnak. De legalábbis az „Előre, roham” úgy hangzik, mintha visszavonulást vezényeltek volna.

Persze most kellene ide valami biztató végszó, valami olyasmi, ami előre mutat, kijelöli a helyes irányt, lebontja a falat és fáradhatatlanná teszi az elfáradót is. Csakhogy nincs ilyen végszó, legfeljebb az olcsó hit: ez úgyse mehet így a vétlenségig. Na de hol van a végtelenség vége? És ki vezet el oda bennünket? Mert ugyan igaz, hogy fáradtak vagyunk, de türelmetlenek is. De nagyon.

Szerző
Németh Péter

Botka ereje

„Az MSZP kilóra megvehető” - jelentette ki Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője szerda reggel arra, hogy a szocialisták Botka László kormányfő-jelölt keddi tiltakozására visszakoztak a plakáttörvény-egyezségtől. Kósa nyilván szakértője annak, hogyan vesznek meg itt pártokat kilóra, látott már ilyet pont eleget. Ettől függetlenül, Botka tényleg ráébredhetett: a szavak után a valóságban is el kell kerülnie még a látszatát is annak, hogy akár a Jobbik köztéri kitagadása árán, de együttműködik a Fidesszel. A kormánypárt adminisztratív úton akart rálépni a Jobbik nyakára, elkerülendő a vitát a plakátok tartalmáról. Ez a szocialisták számára szintén „kényelmes” megoldás azonban jól látható pofont helyezett volna el Botka politikai arcán.

Botka az utóbbi hetekben többször hibázott. Azzal, hogy a Bajnai Gordon elleni fölösleges és érdemtelen kiszólással elhomályosította saját brüsszeli tárgyalásait, azzal, ahogyan félszemmel a kormánypropaganda hatása alatt lévőkre pillantva, félreérthetően hozta szóba a határkerítést. Nem csoda, hogy most egyetlen kézbe került a párt teljes kommunikációja.

Kósa Lajos mondata, minden túlzása ellenére, jól fejezi ki a helyzetet: az pedig a kollaboráció látszata. Márpedig a látszat a politikában ma csaknem minden. Ha a szocialisták eddig nem tanulták volna meg, Kósa szavaiból megérthetik: a Fidesszel nem köthető semmilyen alku. Ez a párt egyre növekvő étvággyal falja fel, vagy vásárolja meg szövetségeseit, versenytársait és ha lehet, ellenfeleit. Botkát lehet szeretni vagy nem szeretni, de ígérete, amit színre lépésétől hangoztat, amivel pártjának kongresszusa kormányfő-jelöltnek fogadta el, s amit oly sokszor kíméletlen emócióval érvényesített eddig kifelé, majdnem bizonyosan az egyetlen járható út a szocialisták számára. Egy új baloldali politika jegyében a pártnak meg kell szabadulnia a múlt még most, annyi év után is rávetülő árnyaitól.

Akadályokkal teli út ez, ha komolyan gondolja, mert a párt saját árnyairól is szó van. Botkának ezekkel kell szembeszállnia. Kedden alighanem ennek első lépése történt meg. Akkor is, ha ez csak annyiban érzékelhető, kikkel nem akar, és kikkel akar együtt dolgozni. A kormányfő-jelölt újabb frontot nyitott. Lehet találgatni, tudta-e, mi történik mögötte, vagy figyelmeztették, netán később horgadt fel – ez csak annyiban nem mindegy, hogy a párt, hét ellenzéki év után, korántsem működik fegyelmezetten, többen pedig nem érzékelték, hogy kelepcébe sétálnak.

Botka kedden sokak szerint nem ért el mást, mint gyarapította párton belüli ellenségei számát. Valóban akadhatnak, akik már várják a pillanatot, amikor visszaüthetnek, mondjuk, ha még sokáig stagnál a párt népszerűsége. Egy azonban biztos: az emelkedést nem alkukkal lehet elérni. A kiváró túlélők még most sem értik, ha Botka feladja, vagy sarokba szorítják, azzal a párt agóniája folytatódik. A kormányfőjelölt kedden jókora veszélyt hárított el, s nem jelentéktelen belső konfliktust gerjesztett. Azt mondják, az MSZP-ben legalább három párt van. Botka 2018-ra talán megpróbál egyet csinálni belőle. Az erő most vele van, rajta és a párt józanságán, életösztönén múlik, hogy meddig.

Szerző