Pillantás a kilencedikről - Fáradtak és fáradhatatlanok

Lassan újra kifut a tüntetési szezon, a nyár a pihenésé, az emberek szabadságra mennek, figyelmük lankad, és egyébként is: meglehetősen elegük van a folyamatos feszültségből. Az okos politikus, vagy az, aki annak hiszi magát, pihenőt rendel el, erőt gyűjt és gyűjtet az őszi nagy meneteléshez, ami ugye egész áprilisig tart majd, hogy aztán folytatódjon a következő évi önkormányzati választásokig. Merthogy, ami Magyarországon történik, az lényegében folyamatos kampányolás, másként: folyamatos izgalomban tartása a választó polgároknak.

Ennek vezető ereje, kár lenne tagadni, maga a kormány, vagy a kormányzó párt, ám egyszerűbb, ha egyenesen Orbán Viktorral kötjük össze, hisz éppen ő az, aki állandó harci kedvvel küldi csatába az övéit. Lássuk be: meglehetős eredményességgel teszi, hisz bármennyit pletykálkodnak is belső, Fideszen és kormányon belüli feszültségekről, ezek a feszültségek végül sosem vezetnek töréshez; ellenkezőleg, újra és újra Orbán Viktor megingathatatlan tekintélyét és egyeduralmát mutatják fel. És még akkor is így van, ha az ötletek már nem egészen újak, vissza-visszanyúlnak régi, általuk beváltnak vélt sémákhoz, mondjuk például a nemzeti konzultációnak nevezett valamihez, vagy a Brüsszel ellen folytatott nemzeti háborúhoz, vagy éppen Soros György kiátkozásához. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy lényegében nincsenek már új ötletek, és talán a régiek már nem is olyan jók vagy működőképesek, ám Orbán zaklató hívása változatlanul elég ahhoz, hogy mozgásban tartson mindenkit. Fáradhatatlanul.

Az ellenzék - vagy amit annak nevezünk - persze látja és tudja, hogy az emberek jelentős részének már elege van az állandó háborúból, és igyekszik is erre a hangulatra rátelepedni, de a végén ez sose sikerül. Újabb és újabb aktivisták bukkannak fel, nehezen, vagy éppen fordítva, túl könnyen besorolható szervezetek, a vége valahogy mindig ugyanaz: fáradtság, enerváltság, fogyó tömeg, fogyó lelkesedés és főként fogyó hit. Pedig itt kevésbé jellemző az ötlettelenség, új szervezők, új szereplők és innovatív elképzelések jelennek meg, mégis, valahogy elfogy a lendület. Hiába olvashatunk egyes közvélemény-kutató cégeknél Orbán népszerűség-vesztéséről, valahogy ez a mindennapokban, a tiltakozások, akciók intenzitásában nem igazolódik vissza. Mintha csak valami mágikus erő visszatartaná az elégedetlenkedőket, a változást akarókat, egy fal emelkedik eléjük, amely fal megmászhatatlannak bizonyul számukra. És miközben Orbán öregedő tábornokként is képes fáradhatatlanul fújni a harci kürtöt, addig ellenfelei - gondolnám egyébként, hogy a többség - rendre megtorpannak a fal előtt és fáradtan, megcsappant hívőtáborral, visszavonulót fújnak. De legalábbis az „Előre, roham” úgy hangzik, mintha visszavonulást vezényeltek volna.

Persze most kellene ide valami biztató végszó, valami olyasmi, ami előre mutat, kijelöli a helyes irányt, lebontja a falat és fáradhatatlanná teszi az elfáradót is. Csakhogy nincs ilyen végszó, legfeljebb az olcsó hit: ez úgyse mehet így a vétlenségig. Na de hol van a végtelenség vége? És ki vezet el oda bennünket? Mert ugyan igaz, hogy fáradtak vagyunk, de türelmetlenek is. De nagyon.

Szerző
Németh Péter

Botka ereje

„Az MSZP kilóra megvehető” - jelentette ki Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője szerda reggel arra, hogy a szocialisták Botka László kormányfő-jelölt keddi tiltakozására visszakoztak a plakáttörvény-egyezségtől. Kósa nyilván szakértője annak, hogyan vesznek meg itt pártokat kilóra, látott már ilyet pont eleget. Ettől függetlenül, Botka tényleg ráébredhetett: a szavak után a valóságban is el kell kerülnie még a látszatát is annak, hogy akár a Jobbik köztéri kitagadása árán, de együttműködik a Fidesszel. A kormánypárt adminisztratív úton akart rálépni a Jobbik nyakára, elkerülendő a vitát a plakátok tartalmáról. Ez a szocialisták számára szintén „kényelmes” megoldás azonban jól látható pofont helyezett volna el Botka politikai arcán.

Botka az utóbbi hetekben többször hibázott. Azzal, hogy a Bajnai Gordon elleni fölösleges és érdemtelen kiszólással elhomályosította saját brüsszeli tárgyalásait, azzal, ahogyan félszemmel a kormánypropaganda hatása alatt lévőkre pillantva, félreérthetően hozta szóba a határkerítést. Nem csoda, hogy most egyetlen kézbe került a párt teljes kommunikációja.

Kósa Lajos mondata, minden túlzása ellenére, jól fejezi ki a helyzetet: az pedig a kollaboráció látszata. Márpedig a látszat a politikában ma csaknem minden. Ha a szocialisták eddig nem tanulták volna meg, Kósa szavaiból megérthetik: a Fidesszel nem köthető semmilyen alku. Ez a párt egyre növekvő étvággyal falja fel, vagy vásárolja meg szövetségeseit, versenytársait és ha lehet, ellenfeleit. Botkát lehet szeretni vagy nem szeretni, de ígérete, amit színre lépésétől hangoztat, amivel pártjának kongresszusa kormányfő-jelöltnek fogadta el, s amit oly sokszor kíméletlen emócióval érvényesített eddig kifelé, majdnem bizonyosan az egyetlen járható út a szocialisták számára. Egy új baloldali politika jegyében a pártnak meg kell szabadulnia a múlt még most, annyi év után is rávetülő árnyaitól.

Akadályokkal teli út ez, ha komolyan gondolja, mert a párt saját árnyairól is szó van. Botkának ezekkel kell szembeszállnia. Kedden alighanem ennek első lépése történt meg. Akkor is, ha ez csak annyiban érzékelhető, kikkel nem akar, és kikkel akar együtt dolgozni. A kormányfő-jelölt újabb frontot nyitott. Lehet találgatni, tudta-e, mi történik mögötte, vagy figyelmeztették, netán később horgadt fel – ez csak annyiban nem mindegy, hogy a párt, hét ellenzéki év után, korántsem működik fegyelmezetten, többen pedig nem érzékelték, hogy kelepcébe sétálnak.

Botka kedden sokak szerint nem ért el mást, mint gyarapította párton belüli ellenségei számát. Valóban akadhatnak, akik már várják a pillanatot, amikor visszaüthetnek, mondjuk, ha még sokáig stagnál a párt népszerűsége. Egy azonban biztos: az emelkedést nem alkukkal lehet elérni. A kiváró túlélők még most sem értik, ha Botka feladja, vagy sarokba szorítják, azzal a párt agóniája folytatódik. A kormányfőjelölt kedden jókora veszélyt hárított el, s nem jelentéktelen belső konfliktust gerjesztett. Azt mondják, az MSZP-ben legalább három párt van. Botka 2018-ra talán megpróbál egyet csinálni belőle. Az erő most vele van, rajta és a párt józanságán, életösztönén múlik, hogy meddig.

Szerző

Ki a főnök?

Még ilyet: Botka László bekeményített. És kezébe vette az irányítást. Elsőnek a plakáttörvény ügyében - utána bizonyára még sokszor - egységet követel pártjától. Most ezen csámcsog a hatalom médiája és sajtója. Hiába van elnök, meg frakcióvezető, a miniszterelnök-jelölt dönt mindenről. Ez felháborító. Hol itt a demokrácia?

Az MSZP példát vehetne a Fideszről. Ahol rend van. Ha például a miniszterelnök elutazik valahova - konkrétan Brüsszelbe -, akkor majd a frakcióvezető megmondja neki, haza kell-e térnie egy kulcsfontosságú szavazásra (a plakáttörvényről). Legalábbis ezt közölte a kormányfő sajtófőnöke kedden. És azóta izgulhatott mindenki, mit mond majd Kósa Lajos. Csütörtökre kiderült. Azt javasolta, ne jöjjön vissza idő előtt, mert az ország érdekét képviseli Brüsszelben, s ez van olyan fontos, mint az itthoni voksolás. Igaz, volt egy kis ellentmondás a szavakban, mert Havasi Bertalan úgy fogalmazott, főnöke a frakcióvezető "utasításának" megfelelően jár majd el, míg Kósa ajánlatról beszélt.

De persze nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ezek szerint Orbán Viktor nem mindenható. Elnézve ugyanis pártja működését, az volt az érzésünk, minden úgy történik, ahogy a vezér akarja. Most meg azt mondták, mégsem. Vagy nem mindig. Tévedés volt azt hinni, hogy a Fidesz jelenlegi pozíciója csak a főnök erős kezének köszönhető. Nincs tehát katonás fegyelem, lehet kibeszélés, aki meg nem áll be a sorba, azt nem éri retorzió. Jó tudni.

Így az is nyilvánvaló, hogy Botka László rossz tanácsadókra hallgat, ha azt hiszi, ugyanazzal érhet el sikert, mint Orbán Viktor. Jobban teszi, ha nem követi Soros György vagy Simicska Lajos utasításait, amint az a lakájmédia leleplező anyagaiból kiderült. Bár igaz, az urakkal egykor Orbán is jóban volt (hatottak rá).

Nagy a zűrzavar. De ki a főnök?

Szerző