Horthy;Orbán;

A múlt fogságában

Néhány éve egy cikkem nyomán felhívott valaki. Már azzal is bajban vagyok, minek nevezzem az illetőt. A legegyszerűbb meghatározás a "kolléga" volna, hiszen egy időben ugyanaz volt a munkahelyünk. Mindketten a Magyar Televízióban dolgoztunk, mégpedig a Híradónál. Ő még akkor is ott volt, amikor én már a rövid életű másik hírműsornál, az Egyenlegnél. Mi több, jelentős szerepet vállalt az Egyenleg 1993-as - koncepciós jellegű - lejáratásában, minek következtében a műsor nem működhetett tovább. A "kolléga" - telefonja idején már régóta a Hír TV riportere - épp azt kifogásolta, hogy megírtam, több évvel azelőtt miben volt részes. Rég elmúltak azok az idők, érvelt, amikor ő - parancsra vagy meggyőződésből - cselekedett, minek felhánytorgatni az ügyeket, nekünk (újságíróknak) inkább együtt kellene működnünk.

Érdekes - netán inkább jellemző -, ez annak idején, a második szabad választás előtti időszakban nem jutott eszébe. Utóbb pedig látható volt, mennyire kétségbeesett és kilátástalan harcot folytatott az MDF vezette kormány a média feletti uralom megszerzéséért. Ma már világos az is, nyeretlen kétévesek voltak a jelenlegi hatalomhoz képest. El kellett telnie néhány évnek, amíg a jobboldal - már a Fidesz vezetésével - megfelelő stratégiát dolgozott ki saját érdekeinek érvényesítésére, s előbb lett elég pénze, majd ereje is, hogy megvalósítsa.

Ennek a médiastratégiának fontos láncszeme volt a Hír TV, amely hosszú éveken keresztül skrupulusok nélkül kiszolgálta megbízóit. A csatorna egyik vezetőjétől, Tarr Pétertől tudjuk, hogy rendszeresen, napi szinten kaptak utasításokat, mivel és hogyan foglalkozzanak. Amibe - természetesen(?) - beletartozott politikusok, pártok lejáratása. Vagyis ugyanaz, amit a mai helyzetben az egykor közszolgálatinak indult média, vagy a TV2 csinál. Miközben a Hír TV "középre" került, úgy működik, ahogy egy valódi hír- és háttérműsorokat készítő médiumnak kell. Igazi információkat ad, igyekszik meghallgatni az összes érintett felet, hiteles és még érdekes is. Ehhez "mindössze" annyi kellett, hogy a tévé - valamint a Lánchíd Rádió és a Magyar Nemzet - tulajdonosa végleg összevesszen Magyarország miniszterelnökével. Márpedig napjainkban Simicska Lajos érdekei azt diktálják, hogy minden fórumon megmutassa, milyen helyzetet teremtett Orbán Viktor autokratikus országlása.

Akkor már csak az a kérdés, lehet-e felejteni. És meg lehet-e bocsátani a múltat. Érdemes-e emlékezni arra, hogy például kik és milyen eszközökkel működtek közre az Egyenleg "kicsinálásában". Vagy ha a Hír TV most nézhető és pozitív az egyenlege, akkor fel kell-e idézni, milyen volt korábban. Röviden: azt kell eldönteni, hogy elfogadjuk-e a politika mindenhatóságát? Azt, hogy még a média mindenkori működését is a pártok - vagy pénzes támogatóik - határozzák meg. Mert természetesen erről van szó. Az érdekek felülírhatnak mindent.

De vajon bele kell-e - lehet-e - ebbe nyugodni? A média feletti uralom - és az érte folytatott állandó küzdelem - csak egy kis, bár elég jelentős szelete a közvélemény befolyásolásának. Ennél sokkal fontosabb például a történelem kezelése, napjainkban meghamisítása. Amit a kormány szóvivője azzal magyarázott, hogy ideje "kiirtani" (sic!) az 50 év kommunizmusa alatt beégetett torz, marxista felfogást. Kovács Zoltán okfejtése alapján mostantól Horthy Miklós kivételes államférfiúnak tekintendő. Amint azt Orbán Viktor közölte, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy maga mellé állítsa azokat a szélsőjobboldali szavazókat, akiket a cukiság-kampány eddig még nem tántorított el a Jobbiktól.

Ezek szerint már nem számít, hogy a kormányzó - Hitler oldalán - belevitte az országot a II. világháborúba. Az sem számít, hogy a magyar parlament fogadta el Európa egyik első zsidótörvényét, majd innen hurcoltak el több százezer zsidót a biztos halálba. A fehérterror a jelek szerint éppúgy nem tétel, mint a Don-kanyarban elpusztult magyar katonák tragédiája. Mindez Horthy országlása alatt történt - ő volt Magyarország első embere. S bár lehettek érdemei, azok nem egyenlítik ki, ezért nem is feledtethetik történelmi felelősségét.

Amikor a miniszterelnök a kormányzót méltatta, átlépett egy határvonalat. Értékelését nem menti, sőt súlyosbítja, hogy nem történész. Vagyis napi politikai érdekeinek szolgálata volt az indítéka. Tény, ma már egyre kevesebben élnek az egykori tragédiák áldozatainak közvetlen leszármazottai közül is. De ők biztosan nem bocsátanak meg. Sem Horthynak, sem - most már - Orbánnak. És a többiek?

A történelemben gyakran kísérleteztek a múlt átírásával. Előbb vagy utóbb azonban minden a helyére kerül. Tény, a koncepciós perekben elítélt emberek életét már nem lehetett visszaadni, de az utókor legalább igazságot szolgáltatott nekik. A tanulságokat pedig minden korban igyekeztek levonni. Amitől persze a hibák - bűnök - azért még sokszor ismétlődnek.

A felejtés gyengít bennünket. Az emlékezés kötelesség. Kis és nagy ügyekre egyaránt. Ettől még nem kerülünk a múlt fogságába. A megbocsátásra van lehetőség, de nincs szabály. Mindenki eldöntheti maga, mennyire érzékeny a személyes, vagy az egész országot érintő történetekre.