Sziú indiánok a XI. kerületben

A minap, a tanév utolsó napjaiban történt, hogy amikor a XI. kerületben elsétáltam egy általános iskola előtt, az egyik földszinti tanteremben a nyitva hagyott ablakon át észrevettem egy kisgyereket, hogy bámul a nagyvilágba kifelé. Mintha csak magamat láttam volna harmincöt évvel ezelőtt. Szemüveges, vékony arcú, ábrándos szemű, tíz év körüli gyerek volt, a szája elnyílt a méla tűnődéstől, mert miközben a többiek a tanárt figyelték, ő kissé kifelé fordulva csak az utcát nézte álmodozó tekintettel – azaz, dehogy.

Dehogy az utcát nézte az a kisgyerek. Tán sziú indiánokat látott odakinn, őket figyelte. A Nagy Medve fiait, és az élükön Kétszarvú Kő főnököt, aki bosszút áll népe gyilkosain, és kivezeti törzsét, mint Mózes a magáét, a szabadságba. És amikor a sziúk elvonulnak, a kisfiú szeme előtt megjelenik Rónaszegi Miklós halhatatlan hőse, Kartal, hogy az ifjú Károly Róbert király oldalán szálljon szembe az országot prédáló kiskirályokkal. Aztán Nemere István gyerekregényeinek alakjaitól hangos az utca: a fantasztikus nagynénitől és unokaöccseitől, akik autóban ülnek, és vidáman dudálnak oda a szemüveges, vékony arcú, ábrándos szemű, tíz év körüli gyereknek: gyere csak velünk!

Mondom, azt a tanteremből kibámuló kisgyereket figyeltem, és megtorpantam a hirtelen rám tört félelemtől. Uramisten, mennyit rettegtem ezek között én odabenn. Volt egy tanítónénim a harmadik osztályban, aki életemben először megütött. Soha nem kaptam pofont felnőtt embertől korábban. Az volt a bűnöm, hogy habár a matematikafüzetben a kétjegyű számok osztását hibátlanul elvégeztem, előzőleg nem pontoztam ki a hányados helyét. Mert az volt a feladat, hogy az osztandó és az osztó nagysága alapján meg kell becsülni, hogy a hányados egy, vagy két számjegyből fog állni. Nem láttam ennek semmi értelmét. Elvégeztem az osztást, majd a hányados számjegyei alá utólag tettem ki a pontokat. Uramisten, mekkora nyaklevest kaptam érte. A tanítónéni ugyanis a hátam mögött állt, nézte, ahogy dolgozom, majd amikor kiszúrta, hogy a hányados alá utólag teszem a pöttyöket, akkor durr: jobb kézzel ütöttem meg hátulról a fejemet. Majdnem lefejeltem a padot.

Kilencéves voltam, és ettől az ütéstől csupán csak egy életre gyűlöltem meg minden számtani műveletet.

Volt egy másik tanár, aki kulcscsomóval tartott rendet. Aki hangoskodott, ahhoz a katedráról kapásból és nagy erővel odavágta. Volt vagy tizenöt kulcsa egy fémkarikán (azok a súlyos, hosszú szárú, nagy fejű tanteremkulcsok), és ha valaki rosszul viselkedett, akkor durr: repült a nehéz fém, és nyomában az ordítás: KUSS! Egyszer egy iskolai kiránduláson odamerészkedtem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy mi akart lenni kiskorában. Abban ugyanis biztos voltam, hogy nem tanár akart lenni. Tízéves lehettem, még gyerek, de nem hülye. Megkérdeztem tőle, hogy mi akart lenni, amikor annyi idős volt, mint én, és erre úgy meglepődött, hogy rávágta az igazat: bohóc. Méghozzá zenebohóc. Csak nem vették föl az artistaképzőbe. Így lett belőle kulcsokat reptető tanár.

Emlékszem egy énektanárra, akit magamban Patkánynak neveztem el, mert gonosz volt, aljas és sunyi. Mint egy patkány. Neki az volt a szokása, hogy a harminc fős osztályból rendszeresen azt a négy-öt gyereket énekeltette meg, akik minden zenei hallás nélkül születtek. Én is ilyen vagyok. Nem tudok egy hangot visszaénekelni, mert nem érzékelem a magasságát. A zongorán itthon szoktam gyakorolni, de nem megy. Ha egymás után két oktávban leütöm ugyanazt a hangot, ha nem látnám a saját szememmel, akkor nem tudnám megmondani, hogy ugyanarról a hangról van szó. Ezt szúrta ki az énektanár, és rendszeresen felszólított, hogy énekeljek magyar népdalt. A fülsértő kornyikáláson az egész osztály röhögött, s velük röhögött a Patkány.

Kilencéves voltam, és ezek a röhögések csupán csak egy életre vették el a kedvemet a magyar népdaloktól.

Volt egy biológia tanárunk hetedikben, akivel az evolúcióról akartam beszélgetni, mert akkoriban ez a téma nagyon-nagyon érdekelt, de nem lehetett vele beszélgetni erről. Közölte, hogy az evolúció véget ért. Tessék?! Nem akartam hinni a fülemnek. Tizenhárom éves lehettem, még gyerek, de nem hülye. Tudtam, hogy ha valami, hát akkor az evolúció nem érhet véget, hiszen éppen a múlt órán tanultunk a mutációkról és a szelektálódásról. Mondtam neki, hogy nincs igaza, a természetben az evolúció nem érhet véget, mire az osztály színe előtt lehülyézett. Azt mondta, készen vannak a fajok. Uramisten, csupán csak egy életre vette el a kedvemet tőle, hogy szorongás nélkül kérdezni merjek.

Néztem hát azt az ábrándos szemű kisgyereket, ahogy bámul a nagyvilágba kifelé, s mintha csak magamat láttam volna ott harmincöt évvel ezelőtt, hirtelen nagyon megsajnáltam. Ott kell neki ülni odabenn, ahelyett, hogy bölények után nyargalászna idekinn. Megálltam hát az épület előtt, s igyekezem elkapni a tekintetét, mert azt akartam, hogy nézzen a szemembe, és olvassa le a számról az egyetlen hasznos útravalót: MENEKÜLJ!