Már megint “horthyzott” egy kicsit a miniszterelnök. Valamilyen fejekben ez azután összekapcsolódott rossz időpontban indított és mucsai anti-Soros kampányával, és a magának megszólalási lehetőséget kereső, egyébként jószándékú Bokros Lajos erre csípőből lefasisztázta Orbánt. Beindultak a régi-új ellenzéki reakciók. Szerencsétlenségükre sokan úgy érezték - mindenki persze másért -, hogy meg kell szólalniuk.
Egy-két flekkes anyagokban értelmetlen arról vitatkozni, jelen van-e magyar szövegekben, s ha igen, melyekben a közeli vagy távolabbi rokona a harmincas évek európai fasizmusának. Két dolog azonban így is nyilvánvaló.
Először is, nem vagyunk 1945-ben. A magyar fejekben akkor sem ért egybe annak értékelése, mi is fejeződött be épp az európai történelemben. De akik nem értettek egyet a győztes nagyhatalmak friss megfogalmazásaival, azok tudták, hogy ha kedves az életük, tartani kell a szájukat. Hol visszaadták a zsidó ezüstöt, hol nem. Hol megpróbálták elzavarni a táborokból hazatért szomszédot, hol nem. Hol rokonaik vesztek éhen az orosz lágerekben, hol valamelyik egyedül maradt orosz asszonyka mentette meg őket, s Nyúrára vagy Olgára a bácsik, ha most is élnek, melegséggel emlékeznek. De a nyelvüket akkor leharapták. Most ez másként van, s mindenki össze-vissza beszél. Sokszor nem igen tudja, hogy mit. Nem végzett hozzá történeti kutatásokat. Ez sokunknak nem tetszhet, de mégis így van. A tabuk tulajdonképpen eltűntek. A görcs elmúlt.
Másodszor, mindettől függetlenül, a nagyvárosi értelmiségen kívül a potenciális választók nem hallják, ami az ellenzéki sajtóban érvnek számít. Vagy hallják, de nem is hiszik, esetleg nem értik. S megint közelednek, ha nem is holnap, a választások. Az ellenzéki törzsközönségben - persze nem a szakemberek között – úgy látszik, kitört a pánik. Megjelent a legelemibb rémület. Orbán sokat hibázik, de az ellenfelei (még) most sem találják rajta a fogást. Tehát Orbán maga a Rém, és a Szörnyeteget el kell valahogy nevezni. Erről szól – sajnos nem először, és nem is utoljára – a mostani fasizmus vita, és nem a szélsőjobb különböző formái közötti elvi különbözőségekről. Ilyenkor nem az a közszereplő nyer, aki így vagy úgy, elsőnek megszólal. Hanem aki most nyugtat, vagy esetleg hallgat. De már az is eredmény lenne, ha az elkeseredést megkísérelnénk nem ekként, nyitott sebként mutogatni.
