Hal(l)atlan!

Sem a hullámzó Balaton tetején, sem a szőke Tiszán, sem a kék Dunán, de egyetlen más folyón, tavon sem csónakázhat Magyarországon sem egy, sem több halászlegény. Pontosabban csónakázni még csak-csak csónakázhat, de ha a hálóját is kivetné és netalán nem hagyná el a szerencse, így jó fogással térhetne haza, a tekintetes bíróság akár még tömlöcbe is vettethetné.

Törvény tiltja ugyanis az élő vizeken a halászatot. A hivatalos érvelés szerint a turizmus fejlesztése érdekében a horgászat támogatása a cél, no és némi zöld máznak a halállomány védelme a túlhalászástól. Igaz, saját, jól felfogott érdekükben, a megélhetésük védelmében a halászok figyelték korábban a rabsicokat, a vizek és az élővilág állapotát is. Emellett pedig inkább a halivadék telepítésben jeleskedtek, semmint a túlhalászásban.

Az pedig csak a véletlen műve lehet, hogy az országos horgászszövetség elnöke egy fideszes országgyűlési képviselő.

Áldozat nélkül persze nincs győzelem, és ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ebben esetben ez a "forgács" nagyjából 200 halászt és a családját jelentette. A kormány ígért nekik munkát a halastavaknál, vagy legalább anyagi kárpótlást az elvesztett megélhetési lehetőségük miatt. A mai napig még halpénzt sem kaptak.

Orbán Viktor és udvara álmából felriasztva is azonnal felmondja a leckét a magyar kisvállalkozók, a keményen dolgozó kisemberek védelméről, meg a "migráncsok" jelentette veszélyről, akik elveszik a magyar emberek munkáját. Hát én egyetlen afgán, iraki vagy szíriai menekültről sem tudok, aki miatt egyetlen magyar halász is partra került volna. A magyar kormány viszont egyetlen tollvonással felszámolta az egyik legősibb foglalkozást, amely talán a legtöbbet őrizte meg a mesterség ezer évnél régebbi fogásaiból, eszközeiből.

De nemcsak a halászok hálójából, hanem az éttermek étlapjáról is eltűntek a balatoni, tiszai, dunai halak is. Helyettük romániai keszeg, kazahsztáni fogas, vagy az argentínai partok előtt az óceánból kifogott hekk kerül a tányérba.

Végül úgyis csak a szálka marad.

Szerző

Patkányfogók

A nyár közismerten a szüret ideje. Van, aki szilvát szed ilyenkor, más sárgabarackot, megint más szemetet. A civil, miután beleunt hazája idegen erőknek való kiszolgáltatásába, gumikesztyűt húz és polietilén zsákot ragad, majd nekiáll takarítani a közterületet. Csak a legutóbbi hétvégén száz köbméter szemetet gyűjtöttek össze a vállalkozó szellemű közemberek a Tisza medréből, miközben az Élhető Erzsébetvárosért csoport tagjai több kukányi mocskot hordtak el az eufemisztikusan bulinegyednek nevezett belpesti katasztrófaövezet utcáiról.

Nincs ezzel baj, a szabad levegőn hajolgatni már-már sportnak mondható. A polgár legfeljebb azon gondolkodik el, hogy a látványosan romló állagú közterületek takarítására, az illegális szemétlerakás megakadályozására, a szelektív hulladékgyűjtés folytatására tulajdonképpen miért nem futja az államnak. Ha annyi mindenre telik, ha számolatlanul jut a túlárazott sportlétesítményekre meg az undorító plakátkampányokra, akkor innen hová lesz a pénz?

Amikor még az előző kormányzati ciklusban a Fidesz nekiállt "központosítani" a szemétszállítást, sokan megjósolták, hogy ebből baj lesz. A pénz beszedéséhez ugyanis pompásan ért az állam, elköltéséhez is, másnak adni belőle azonban nem szeret. Márpedig az állam maga nem viszi el a szemetet, nem szedi össze az utcai hulladékot, nem gondoskodik a szelektív gyűjtésről: ő csak a pénzt kasszírozza, a kötelezettséget pedig otthagyta a köztisztasági cégeknél. Amelyek a gyéren visszacsorgatott forintok miatt annak rendje és módja szerint tönkremennek, vagy ha vegetálnak is, egyre silányabb szolgáltatásra képesek.

A szemét meg csak egyre gyűlik, olyannyira, hogy Budapest belvárosában negyven évvel a probléma megoldása után ismét jól ismert lakótárs lett a patkány. Csak el ne jusson odáig, hogy az állam kötelezi a civileket: fogdossák már össze őket.

Szerző
N. Kósa Judit

Charles Gati: A remény fővárosa

Akik nem bíznak egy emberibb jövőben, pláne, ha úgy gondolják, hogy a nyugati demokrácia szép ötlet, de többnyire működésképtelen, töltsenek el egy hetet New Yorkban. Itt még a túlzsúfolt földalattin is rend van, a fiatalabbak – ha felnéznek az iPhonejukból – sietve felajánlják ülésüket az idősebbeknek.

Amikor hétfőn elkezdték a Penn Station renoválását – erre a pályaudvarra jön és innen indul csaknem az összes New York-i vonat és több földalatti is –, sokan káoszra számítottak. A bulvárlapok ökölnyi betűkkel a GYŰLÖLET NYARA-ról cikkeznek hetek óta. Hétfőn az egyik rádióban meginterjúvolt utas, aki kompon jött át a Hudson folyón New Jerseyből vonat helyett, mégis azt nyilatkozta, hogy a kompon kifejezetten jó volt a hangulat. Többen fürdőruhát viseltek.

Ez a város a csodák és ellentmondások központja. Csaknem kilenc millió ember lakik itt, húsz millió a külkerületekkel együtt. Naponta több millió jár be dolgozni New Yorkba New Jersey államból vagy Connecticutból. A tömegközlekedés gyors, de elavult, a lakásárak megfizethetetlenek. Most vasárnap az egyébként gyönyörű, de a hőhullámtól szenvedő Central Parkban a fagylaltért a helyi árus kétszer annyit számított fel, mint máskor.

Ha van multikulturális város a világon, akkor New York az. A lakosság több mint egyharmada nem amerikai születésű. (Amerika hat 2016-os Nobel-díjasa közül egyébként egy sem született Amerikában.) A lakosok fele otthonában nem angolul, hanem anyanyelvén társalog – több mint 200 ilyen nyelvet tartanak számon. New York a békés együttélés reményét testesíti meg, de egyben a változások városa is. 1940-ben a lakosság 92 százaléka volt fehér bőrű, most 44 százalék. Minden negyedik New York-i fekete, minden hatodik zsidó, minden nyolcadik muszlim. A West Side Storyban ábrázolt, konfliktusokkal teli New York már történelem. Igaz, vannak szakmák, amelyeket egy-egy nemzetiség vagy csoport ural. Az újságosbódék tulajdonosai Pakisztánból vagy Indiából származnak, a profi kosárlabda és sok más sport a feketék belügye.

Amit látni nemigen lehet, de tudni igen, az az ordító különbség a gazdagok és a szegények között. Bár az integráció mélyreható, egyenlőség bizony nincs. Ezen egyelőre nem változtat, hogy a városnak – Amerikában szinte egyedülállóan – szocialista főpolgármestere van. Persze úgy szocialista, hogy a kapitalizmus túlkapásait akarja megszüntetni, nem magát a kapitalista rendszert.

Több mint húsz évig éltem New Yorkban, és most is gyakran látogatok ide, de ez az egyetlen város a világon, ahol még senki sem kérdezett rá akcentusom eredetére. Itt a múltam senkit sem érdekel. Gyakoribb az előítélet a dohányzókkal vagy az elhízottakkal, mint az ilyen vagy olyan nemzetiségűekkel szemben.

Különösen a turisták által kedvelt Times Square van tele ízléstelen plakátokkal, de még nem láttam egyetlen politikai plakátot sem, amely egy gonosz előítéletet dicsőített volna.