Az elnyomás és elhallgatás nemcsak a totalitárius rendszerekben, hanem a családban is jelen van. Csak bizonyos módon lehet beszélni bizonyos dolgokról, az igazság pedig hozzáférhetetlen. Bár a romániai magyar író Vida Gábor többször is elhatárolódott a posztmodern irodalomtól, bevallása szerint olyan történeteket szeret írni, amelyeknek van eleje, közepe, vége. Egy dadogás története című regénye mégis a kerek egész történet megírhatatlanságáról szól, ami helyett nem marad más, csak a barkácsolás, töredékekből.
A tragédiákkal, titkokkal és traumákkal terhelt család ugyanúgy leírhatatlan, mint a Ceausescu-rendszer korrupcióval, hiánnyal teli hétköznapjai. A magyar Erdély képe és az etnikailag sokszínű térség mindennapjai nem fedik egymást, ahogy a romantikus Erdély illúziója és a nyomor, alkoholizmus, magány sújtotta közösség tapasztalata között is különbség is van.
A szövegben valami mégis összeáll: egy felnövéstörténet. A felnőttkorba lépéssel véget érő emlékirat ez, aminek a vége nemcsak a brutális sorkatonaság megélése, hanem a rendszer omladozása is. Középpontjában egy fiú kapcsolatai vannak az írói ambíciókat értetlenül fogadó apával és a vallásos, illetve alkoholista nagyapákkal. Az elbeszélő szépen lassan rájön, hogy magyar irodalmat olvasni és magyar szakra vágyni Romániában maga ellenállás. A gyerek és a tinédzser számára a legnagyobb szorongást a dadogás okozza. Szépen párhuzamba állítható ez az írásról és az elbeszélhetőségről való gondolkodással is: ahogy a gyerek, az elbeszélő sem azt mondja, amit akar, hanem amit ki tud mondani, el tud mesélni. És nem oda érkezik a történettel, ahová indult.
Infó:
Egy dadogás története
Vida Gábor
Magvető