Titkos vacsora Párizsban

Utólag szivárgott ki az Élyseé-palotából, hogy előző este az államfői vacsoraasztalt két elnöki házaspár ülte körül. Nicolas Sarkozy és bűbájos neje, Carla Bruni vendégeskedett Macronéknál.

Szűkszavú volt az elnöki palota közleménye, de Párizs az Párizs, a francia sajtóról pedig közismert, hogy a politikai háttér kiderítésére nem megy a szomszédba.

Az 1958-as de Gaulle-i alkotmány óta köztudott, hogy az elnöki posztra minden államférfi kétszer jelöltetheti magát. Kezdetben kétszer hét évre, ami később kétszer ötre rövidült. Csak két elnöknek sikerült kitöltenie a két terminust. Francois Mitterrand-nak, aki profi politikus, de nem egészen meggyőződéses szocialista lévén, sikeresen lezárta tizennégy esztendejét, és Jacques Chiracnak, aki Georges Pompidou egykori tanítványaként ugyancsak vérbeli politikus, neki azonban csupán az első hét és a második kurta öt év jutott. De kivétel nélkül minden jelölt a két periódus ígéretével indult, így indul Macron is. Az új államfő azzal a szándékkal hívta meg Sarkozyéket, hogy ezzel a békülékeny elnök hírét keltheti magáról, nem a gyűlölködőt, így növelheti későbbi újjáválasztási esélyeit. Baloldalról, hála szimatának és úgy látszik veleszületett érzékeinek, elhárult szinte minden veszély. A Szocialista Párt romokban hever, amiben része van Hollande kétbalkezességének is (funkci volt, meglehetősen fantáziátlan), a láthatáron egyelőre nincs olyan egyéniség, aki 2022-ben vetélytárs lehetne. Hollande még el se búcsúzott az elnöki palotától, máris tünedezni kezdtek pártja egységének a maradványai.

A jobboldali térfélen minden másképpen alakult. Kezdve azzal, hogy a sokszor átkeresztelt jobboldali párt, a Republikánusok hagyományainak megfelelően következetesen csak konzervatív maradt. Nemesen követve a tradíciókat, természetesnek tartotta, hogy a rendszer egyik sarkköve, ebből a pozíciójából nem engedhet, tapodtat se léphet vissza. Sarkozy elődeihez képest nem volt túlságosan népszerű, ezért is vesztett, a második öt évet nem kapta meg, viszont a pártban volt annyi erő, (legalábbis azt remélték), Macron diadala ellenére lesz annyi vonzása, hogy a törvényhozásnak döntően meghatározó tényezője marad. Nem sikerült, a bukott államfő kiszemelt utóda, Francois Fillon még szerencsétlenebb lett, ott álltak szinte pártvezér nélkül. De mert Sarkozy teremtette meg és keresztelte át a Republikánosok nevű mozgalmat, így az minden viszontagsága ellenére változatlanul őt tekinti vezetőjének, legalábbis egyelőre.

A vacsorameghívás azt a látszatot kelthette, hogy Macron becsüli és nagyra tartja hajdani elődjét, amit külön is megerősít, hogy tudatosan terjesztik a hírt, a jelenlegi államfő győzelme óta rendszeresen keresi Sarkozyt, tanácsait, véleményét kéri. Macronnak ezen túl is igen fejlett a stratégiai érzéke, politikai szimata, látszatra a kisujját se kell mozdítania. Azzal a ténnyel, hogy első kormányának az élére Edouard Philippe-et, a Republikánusok egyik fő emberét nevezte ki miniszterelnökké, e jobboldali pártban ugyanúgy elindította a bomlási folyamatot, ahogyan Hollande szocialistáit padlóra küldte.

Számítása már kezdettől beválni látszik. Az utóbbi napokban a Republikánusok többsége, legalább is az önmagukat „hűségeseknek” kikiáltó szélsőségesei, minden áron konzerválni igyekeznek eddig őrzött pozícióikat, vezető ellenzéki erőként lázadni kezdtek a Macron-kormányzat ellen. Főként az bosszantja őket, hogy sok pártcimborájuk karriervágyból összeszűrte a levet az új államfő híveivel, akiktől emiatt szabadulni igyekeznek. Elkezdték a belső bomlasztást, nyakra-főre hozzák a kizárási határozatokat azokkal az elvbarátaikkal szemben, akik szerintük „behódoltak” a centrista kormánypártnak, a parlamentben megszavazzák előterjesztéseit. A zendülők egyelőre taktikából csupán, de óvatoskodnak. Igaz, szinte futószalagon hozzák meg kizárási döntéseiket, de legalábbis eddig az írásos, tehát valamennyire hivatalosaknak tekinthető verdikteket csupán azoknak kézbesítették, akik a Philippe-kabinetben miniszteri tárcákat vállaltak. Beleértve magát a kormányfőt is, de a merevek maguk között, kendőzetlenül máris „árulóknak, hitehagyottaknak” mondják őket. A taktikázgatásuk okai formaiak. A kitagadásokat egyelőre a szűkkörű politikai bizottság szentesíti, a megerősítés az őszre összehívott pártkongresszus joga lesz. A késleltetéseknek az a hátterük, hogy tartanak tőle, tovább gyarapodhat a Macronhoz pártolók tábora, a merevség az ellenkező hatást erősítheti.

Az államfőnek eközben úgyszólván nincs semmi dolga, nem kell siettetnie a kölcsönös egyetértés látszatát. A rendszeresség kedvéért elegendő időnként ismét meghívni Sarkozyékat, néha viszonozni a látogatást, a politikai elegancia is így óhajtja. Hollande pedig? Az egyensúly mímelése kedvéért napirenden van az ő későbbi meghívása is, de az időpont a naptárban még nincs bejegyezve. Egyébként is, Julie Gayet filmszínésznő még nem a felesége, az Élysée-től búcsúzva csak hozzáköltözött, a kapcsolatuk élettársi, ezt a négyes összejövetelt nem sürgeti az idő. Már csak azért sem, mert Szocialista Párt szinte már nincs is, nem tényező, ellentétben a még buzgón ficánkoló Republikánusokkal.