Lenin Magyarországon

Iskoláskoromban volt forgalomban egy vicc, ami szerint dolgozatot íratnak a szovjet gyerekekkel. Két kérdésre kell válaszolni. 1. Ki a példaképed? 2. Miért épp Lenin?

Óhatatlanul ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy a Nemzetstratégiai Intézet „a külhoni magyarság iránti nemzeti érzékenyítést célzó”, a társadalom körében végzett vizsgálatban rákérdeztek, hogy melyik történelmi vagy élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet.

Korábban teremtett lélek nem tudta, mivel foglalkozik ez a milliárdokkal kitömött házipénztár. Nyitólapjukon ezt olvashatni: „Ha Isten a teremtéskor az emberekre a Földet bízta, akkor ránk magyarokra, Szent István örököseire a Kárpát-medencét hagyta. Ezért mindannyiunk közös feladata, hogy szolgáljuk, gyarapítsuk, óvjuk és adjuk át gyermekeinknek, unokáinknak őseink szállásterületét, a Kárpát-hazát.”

Nem forszíroznám most, hogy őseink szállásterületét miképpen szándékoznak gyarapítani, de felteszem, nem pont földvásárlásra gondolnak.

Szó se róla, ezzel a „kutatással” alaposan megszolgálták a koncot.

A nyilván végtelenül tudományos és reprezentatív felmérésből mi derült ki? Beszéljenek a számok: Orbán Viktor 18,2 százalék, Kossuth Lajos 15,5, Széchenyi István 11,8, Petőfi Sándor 9,5, Áder János 6,6 százalék szerint tette/teszi a legtöbbet a magyarságért. (Kíváncsi lennék, hogy a top 10-be belefért-e a „kivételes államférfiú”, mert szemérmesen csak az 5-ös listát tették közzé.)

Kossuth, Széchenyi, és Petőfi meg jobban teszik, ha összekapják magukat. Hiába, hogy az ő nevük áll a legtöbb utcatáblán, talapzaton (bár Wass Albert szépen zárkózik), nemzetstratégiailag a fasorban sincsenek. Ha Áder ír pár vidám csasztuskát, simán ráver Petőfire is.

A jövőre nézvést viszont van egy érzésem: ha a mostani listavezető egyszer szobrot kap, azt csak templomkertben vagy vendéglők udvarán lehet majd felállítani.