Tóth Krisztina: az írás nem bosszú

Tóth Krisztina könyvhétre megjelent novelláskötete ötven olyan történetet tartalmaz, amely a mai magyar valóság pontos keresztmetszetét adja.

Vár az ember a tejpultnál, és azt hallja, a tengerbe kellene lőni őket, vagy ül a taxiban, amikor a sofőr beszélgetést kezdeményezve elkezdi szidni a szemét hordát, a menekülteket, akiket be kellene terelni egy nagy sátorba, és gázt engedni rájuk. Az utas kiszáll, fel a villamosra, ahol azt latolgatja magában, vajon hányan értenének egyet a taxisofőrrel. Ennyire rossz a helyzet? Tízből mennyi? – tette fel a Sötét égbolt című tárca kapcsán mindannyiunkban felvetődő kérdést Schiller Mariann Tóth Krisztinának a Párducpompa bemutatóján. „Jobb napjaimon azt gondolom, hogy fele-fele, rosszabb napjaimon rosszabb arányokat sejtek.” – felelte az írónő.

„A kötet ötven tárcanovellából áll, mindegyik írás közéleti, közös ügyeinkkel foglalkozik, talán egy kivétel van, egy krimi, azon kevesek egyike, amelyek nem fájnak.” – így látja Schiller a kötetet, majd folytatja: „Mert egyébként szomorú, kétségbeesett írások ezek, egy felelős állampolgár írásai, de olykor azért feldereng a fény. Néha kifejezetten viccesek is, persze, nem a hasunkat fogva röhögünk, hanem szomorúan tudunk mosolyogni azokon a szegényeken, kisemmizetteken, hajléktalanokon, deviánsokon, akik itt szerepelnek, s talán kevésbé tudunk mosolyogni azokon a bosszúállókon, kárörvendőkön, akik szintén nagyobb számban vannak jelen, de van egy-egy olyan szereplő is, akinek a szemében föllángol a részvét.” A Színház-és Filmművészeti Egyetem diákjainak felolvasásai és Dés András produkciója jól reprezentálták a Párducpompa hangulatát, a sokszínű, de mégis nagyon egysíkú magyarországi létet. A kérdésre, hogy lesz a hétköznapi történetekből tárca, az írónő úgy felelt, elé sodorja az élet a történetdarabkákat. Majd hozzátette, van egy kis fekete notesza, abba gyűjti az alapanyagot, de már megtanulta, hogy nem szabad indulatból írni, muszáj ülepedési időt hagyni, még ha az olykor három évet is jelent.

„Én nem bosszút akarok állni, nem arról szól az írás, hanem arról, hogy ha találok valamit, ami tipikus, és elárul valamit a minket körbevevő világról, akkor azt úgy kell megírnom, hogy a lehető legsemlegesebb legyen, hogy ne az én indulataimról és ne magáról a konfliktusról szóljon, hanem a jelenségről. Meg kell várnom, amíg a személyesség megőrizhető, de az indulat lefoszlik.” – tette hozzá. Fontosnak tartja, hogy minden olyan jelenséget, ami túlmutat önmagán, úgy kell átmenteni, hogy az olvasót a ráismerés örömével ajándékozza meg. „Át van mentve az egész kor, amiben élünk. Ha az a bizonyos marslakó, ha nem is ezer, hanem száz év múlva eljön, akkor is nagyon jól tudja majd, hogy ma Magyarországon vagy Budapesten miféle emberek hogyan élnek, miről gondolkoznak.” – mondta Schiller Mariann, majd rákérdezett mennyire tudatos a kötetösszeállítás. Meglátása szerint a részvét és a szolidaritás a könyv második felében jelenik meg. A szerző elmondta, úgy szerkesztette, hogy nem volt semmilyen kiút a végén, s miután Dávid Anna szerkesztő (a Magvető jelenlegi igazgatója), átolvasta, elviselhetetlen légszomjról számolt be, ezért az ő javaslatára némileg megcserélték a történeteket, „hogy a végén legyen egy kis egérút, lehetőség a menekülésre, hogy legyen vészkijárat.”