A mi húsunk, a mi vérünk

Sonja középkorú nő és vezetni tanul. Sonja nem ügyes. Sonja nem vicces, nem bátor, nem is különösebben csinos. Sonja tulajdonképpen láthatatlan. Az egyetlen férfi, aki a regényben észreveszi, csak akkor veszi észre, amikor egy pléhdobozban egymás mellé zsúfolódva ülnek. Jobb híján, mondhatni.

Épp ezért Sonja leginkább ijesztő. Tudniillik, rémisztően tükörszerű: az ember lánya nyilvánvalóan nem úgy tervezi az életét, hogy negyvenéves korára már a testvére se vegye fel neki a telefont, ennek ellenére Sonja valósága annyira valóságos, hogy az fáj. Mert nagyon is elképzelhető. A félresiklott emberi kapcsolatok, a félelem önmagunktól, a zsigereinkben megülő gyávaság: ezek nem egy skandináv krimi kötelező elemei, hanem az építőkockák, amikből képesek vagyunk olyan erős bástyát építeni a külvilág ellen, hogy a végén saját magunk előtt is láthatatlanná válunk. Ahogyan Sonja is, aki egyike a dán írónő törékeny, a zuhanás szélén álló karaktereinek.

És Dorthe Nors Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt regényében nem a zöldre váltó lámpánál töketlenkedés (figyelik a magyar nyelvbe kódolt hímsovinizmust?) a legnyomasztóbb, hanem az: amíg a lefulladó motor újraindul, nekünk szembe kell néznünk önmagunkkal. Nors elképesztő lélekismerettel, mindenfajta romanticizálást elvetve ábrázolja a középkorú nőt – aki természetesen mérföldekre van a média sztereotip szingliképétől. Sonja hús és vér – a mi húsunk és a mi vérünk.

Infó:

Dorthe Nors: Tükör, index, kuplung – avagy egy negyvenes nő vezetni tanul

Park Kiadó