A politika persze nem olyan, mint a lóverseny. Az utóbbin ugyanis lehet fogadni: tétre is, helyre is, befutóra is. Tegyük fel, hogy minden tisztességesen zajlik - nincs bunda, trükk, megegyezés -, s akkor győz a legjobb. És nyer, aki képes eltalálni. Nem könnyű, de - elvileg - uralkodik a fair play.
Nem úgy a politikában. Ott már a választási szabályokat is úgy állapították meg - hála az nemzeti együttműködés rendszerének -, hogy az uralmon lévőknek kedvezzen. Nehogy már más lehessen a befutó. A tétek és a helyek pedig úgy keverednek, hogy végül már senki se tudhassa, hol vannak az igazság, a valóság és a propaganda határai.
A hatalom - mint az a kedves vezető tusványosi szónoklatából is kiderült - semmit sem bíz a véletlenre. Minden elveszhet - vélte Orbán Viktor -, ha a jövő évi választáson nem győznek a polgári-keresztény erők. S nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt szörnyűnek tartaná. A magyarok számára is (hiszen ez esetben szerinte rombolás következne), Közép-Európának is (mivel gyengülne a visegrádi négyek most oly szépen alakuló együttműködése), de még az egész kontinensnek is (mert akkor erős országunk nem védhetné tovább Európa határait). A nagy vezér azt nem említette, hogy a választási vereség a legjobban őt magát rendítené meg, minthogy momentán elképzelhetetlennek tart egy olyan Magyarországot, amelyet nem ő irányít. S ha valakit nem győzött volna meg az okfejtés, a végén még azt is hallhattuk: "Mi vagyunk Európa jövője". Mi, vagyis Orbán Viktor és csapata, meg a hívek, akik nyilván ismét igazolva látták, mennyire fontos, hogy hódolattal csüngjenek pártunkon és kormányunkon (egész pontosan: pártjukon és kormányukon).
A hatalmi kommunikáció kiötlőinek aligha van szükségük külső ötletekre, kiváltképp nem szorulnak rá ellenzéki elismerésre. De azért bizonyosan elégedetten nyugtázták a kitűnő költő és műfordító, Nádasdy Ádám legutóbbi interjújának azt a részét, amelyben lényegében őket dicsérte. A 24.hu-nak ugyanis többek között arról beszélt, hogy a magyarok a jelek szerint "szeretnek igazodni". Ezt ő persze nagyon is szomorúnak tartja, mégis úgy látja, "hogy ami most van, az a magyar lakosság nagy részének megfelel. Mondja meg valaki nekik, mit kell gondolni, mit kell csinálni". A jelenlegi rendszerben - majdnem nyolc éve - ezt teszik. Taníthatnák az embereket a jóra is - így Nádasdy -, ám Orbán Viktor a rosszra tanítja őket: "zsigeri gyűlöletre, túl gyors igazságokra".
Így érnek össze a különböző korok. Ezért tekinti magát a nemzeti együttműködés rendszere sok tekintetben Horthyék örökösének, de pontosan emiatt emlékeztet sokakat a nem oly távoli Kádár-érára is. Pedig a rendszerváltás idején volt néhány év, amikor felcsillant a remény, hogy a magyar társadalom végképp kikerülhet ebből a csapdából. Ám a jelek szerint pár év elteltével győzött a régi beidegződés. Most tehát megint ott tartunk, hogy a nép - a választók - egyik részében felülkerekedett a vezetés iránti rajongás. Hiszen így sokkal kényelmesebb az élet. Akik meg nem tartoznak ide, azok közül rengetegen közömbösek lettek. A politika és a közélet iránt is. Mindezt jól mérték fel az orbáni propaganda műhelyében. S ha már így áll a helyzet, hát rá is játszanak. Nem kicsit.
Nem véletlen, hogy évértékelésekből már hosszú ideje nem egy van, amint az normális körülmények között természetes lenne. Csakhogy rájöttek, fenn kell tartani saját reménybeli választóik adrenalin-szintjét. Ezért februárban Orbán Viktor elmondja azt a beszédét, amelyben értékeli az előző évet és megszabja a feladatokat. De júliusban, Tusványoson is ugyanezt teszi, csak akkor nyártól nyárig értékel, s még egy fél évvel tovább néz előre. Ha pedig valakinek ez nem lenne elég, akkor még ott vannak a nagy ünnepek - március 15. és október 23. -, amelyeken mindig alkalom kínálkozik az értékelésre és a feladatok megszabására. Valamennyi nagy szónoklat saját közönsége előtt, kizárólag a sajátjainak szól. S bár maga is 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát - különös tekintettel a határon túli és immár szavazásra jogosult magyarokra -, viszont ilyenkor nem törődik az - ő megítélése szerint kisebbségben lévő - ellenzékiekkel. Ők a szemében csak megtűrt alanyai a hazának, de a nemzethez egészen biztosan nem tartoznak.
Most már csak az a kérdés, igaza van-e a költőnek, valamint Orbán Viktornak, amikor pár éve őt idézte. "Gyáva népnek nincs hazája". Ez a sor - a közhiedelemmel ellentétben - nem Petőfi Sándortól származik, hanem Ady és Babits kortársától, Sajó Sándortól. A vén bolond című versében szerepel, midőn Trianon után néhány évvel a haza sorsán búsong. S talán nem véletlenül fejezte be nemrég ezzel a sorral a Magyar Állandó Értekezleten mondott beszédét a miniszterelnök, hozzátéve: "Minket ez a veszély nem fenyeget". Azóta is gyakran büszkélkedett azzal, mennyire jól állunk. Köszönhetően természetesen elsősorban neki (szerénytelenség nélkül), valamint a polgári-keresztény erők többszörös választási és kormányzási sikereinek.
Jövő tavasszal kiderül, valóban gyáva-e a népnek az a része, amely nem tartozik a hívők, vagyis a jelenlegi rendszert istenítők, vagy éppen - jobb híján - fenntartani kívánók közé. Elfogadják-e, hogy továbbra is megmondják nekik, mit kell gondolniuk, vagy tenniük, netán felülkerekedik a saját akaratuk. Nem könnyű a helyzetük, mert most szinte minden amellett szól, hogy igazuk lesz a rendszer propagandistáinak, akik jó előre elkezdték választási kampányukat és igyekeznek biztos kézzel terelni mindenkit az újabb győzelem felé. Ilyenkor azonban többet is lehet kaszálni, ha a látszólag kevésbé esélyesre teszünk. A politikában ráadásul - szemben a lóversennyel, vagy más szerencsejátékkal - a fogadók (választók) kezében a döntés.
Lehet tehát fogadni: tétre, helyre, befutóra.
