Előfizetés

Áll-e még a svéd modell?

Cikkek sora jelent meg arról, hogy az fejlett országok közül Svédországban nőtt legjobban az egyenlőtlenség a neoliberalizmus évtizedeiben, azaz az 1980-as évek óta. Az azért nem meglepő, mert Svédországban a rendkívül sikeres skandináv modellnek köszönhetően akkora már extrém egyenlőség jött létre. A munkások és a vállalatvezetők fizetése között például csak háromszoros volt a különbség, miközben az Egyesült Államokban manapság ez már sok százszoros. Volt honnan romlani, de ezzel együtt is Svédország és a többi skandináv ország még mai is a fejlett világ legegyenlőbbjei jövedelem tekintetében. Szemben a neoliberalizmus mintaállamaival (Chile, Egyesült Államok), amelyek a legegyenlőtlenebbek. Illetve szemben a teljesen megalapozatlanul sikerországnak kikiáltott Észtországgal, amelyben szintén durvák az egyenlőtlenségek. (Róluk legutóbb írtunk.) Azaz minden romlás ellenére a svéd modell alapvetően működik. Jelen sorok írójának volt szerencséje több tudományos kutatást is közelről követni, melyek bemutatták: a skandináv modell alapvető logikája még mindig meghatározza az északi országok gazdasági és társadalmi folyamatait.

A svéd modell erodálódása nem annyira meglepő. 1932-től 1976-ig, azaz a svéd modell legszebb időszakában gyakorlatilag folyamatosan a szociáldemokrata párt volt hatalmon. Érdekes megfigyelni, hogy a nagy felzárkózásokat általában hosszú egypárti kormányzás jellemzi, legyen az a szociáldemokraták dominanciája a skandináv modell esetében, vagy jobboldali pártoké a másik sikeres felzárkózási modell, a távol-keleti fejlesztőállam esetében Japánban, Szingapúrban, Dél-Koreában, vagy manapság Kínában. (A kínai kommunista pártot ugyanis neve ellenére ma már elég nehéz baloldali pártként értelmezni.) A Magyarországon is sokak által vágyott „össznemzeti konszenzus” mítosz. A két sikeres felzárkózási modell között az a különbség, hogy a skandináv kapitalizmus óriási egyenlőséghez vezetett, a távol-keleti fejlesztőállami kapitalizmus viszont rendkívüli egyenlőtlenségekhez. Illetve természetesen az, hogy a skandináv fejlődés demokratikus körülmények között zajlott le, míg a távol-keleti nem.

1976 óta viszont Svédországban is váltakoznak a kormányok, és hatalomra jutottak az esélyteremtő modell lebontásában érdekelt nagyvállalatok, azok médiája, think tankjei, megmondóemberei. Amikor tehát a skandináv modell mellett érvelünk, nem valamifajta felhők feletti Disney álomországot árulunk, hanem egy ténylegesen létező társadalmat. A különbség annyi, hogy olyannyira erős az újraosztó, esélyteremtő, igazságos társadalommal kapcsolatos meggyőződés a svédek körében, hogy minden erózió ellenére a svéd modell köszöni, jól van.

Trump, a kakukktojás

Trump csak kakukktojás, véletlen rendszerhiba, vagy most már mindig ilyenek lesznek az amerikai elnökök? A kérdés fél éven át foglalkoztatta a világot és persze főleg az amerikaiakat, de mostanra eldőlni látszik. Nem valószínű, hogy a milliárdost a Facebook-alapító Mark Zuckerberg vagy a Sziklaként elhíresült színész, Dwayne Johnson követné, mondván, ezentúl tényleg bárkiből lehet elnök, ha elég pénze van és ismerik a fizimiskáját. Az Egyesült Államok, inkább előbb, mint utóbb, vissza fog térni a több mint két évszázadon át bevált sémához: az ország irányítása hivatásos politikusnak, de legalábbis vezetői képességeit már bizonyított személynek való. Tíz repülőgéphordozó és 6800 nukleáris robbanófej nem játék, a Fehér Házba józan, nyugodt és tájékozott ember való, akinek nagyobb a felelősségérzete, mint az egója.

Most nyilvánvalóan nem ilyen lakik ott, ami veszélyes: még a végén háborúba kezd, hogy elterelje a figyelmet saját alkalmatlanságáról, illetve az ellene az orosz kapcsolatok miatt folyó vizsgálatról. Ebben a helyzetben Észak-Korea nem azért ad okot aggodalomra, mert esetleg képes lehet kilőni egy-két, az amerikai partokat is elérő rakétát. Nagyon valószínűtlen, hogy a szeretett Kimek közül a soros ilyen bonyolult és költséges módon szeretne öngyilkosságot elkövetni. Ellenben előfordulhat, hogy Trump arrafelé keresi a kiutat, ahol az nincs, és ami van, abba jobb bele sem gondolni.

Az elnökről legutóbb - és ezt csak óvatosan szabad leírni, hiszen naponta jönnek az újabb hihetetlen hírek – az derült ki, hogy saját maga diktálta fia, az ifjabb Donald tényhamisító magyarázkodását az oroszokkal folytatott tavalyi tárgyalásairól. Ez valóban felveti az igazságszolgáltatás akadályozásának tényállását, amiért megfelelő politikai konstelláció esetén megindulhat az elnök elmozdítására irányuló törvényhozási eljárás, az impeachment. Az amerikai nemzet 1776-os megszületése óta azonban nem volt rá példa, hogy leváltsák a hivatalban lévő elnököt. Kétszer, Andrew Johnson (1867) és Bill Clinton (1998) esetében a szenátusi szavazáson bukott el a dolog, Richard Nixon (1974) pedig nem várta meg a törvényhozás lépését, hanem lemondott, miután bebiztosította magának az eljárási kegyelmet.

Az elnök eltávolítása impeachment, vagy alkalmatlanságának az alkotmány XXV. kiegészítésén alapuló kimondása útján nem annyira jogi, mint politikai lépés. Csak akkor képzelhető el, ha az Egyesült Államokban széleskörű konszenzus alakul ki, s még csak nem is csupán a politikai osztályban, hanem a közvéleményben is. Ez még nincs így, és egyáltalán nem biztos, hogy a 2020-as választás előtt előáll ilyen helyzet. Az azonban már kiderült, hogy az amerikai demokrácia intézményrendszere elég erős, alkalmas a válság átvészelésére. Trumpnak, bár próbálkozott, még a Republikánus Pártot sem sikerült maga alá gyűrnie, nem hogy a törvényhozást, az államapparátust, az igazságszolgáltatást vagy a független sajtót. Lám, mit tesz, ha az egymást követő nemzedékekbe belenevelik az alapelvekhez való ragaszkodást és tudatosítják azok értelmét.

Nem százas

Százas szögeket szórtak szét a régészek Szabadbattyán környékén, hogy így nehezítsék a fémkeresős kincsvadászok dolgát. Sokan a legspécibb, legdrágább eszközöket sem restek ugyanis behozni külföldről, hiszen ha tizenhat ezüsttárgy 13,1 milliárd forintot ért az államnak, egy kiskanálért vagy kupicáspohárért is megéri lehajolni a Seuso-kincs eredeti lelőhelyének sejtett római villagazdaság területén.

A laikus viszont csodálkozik egy csöppet, hiszen úgy gondolná, ha az államnak volt annyi pénze erre az eszcájgra, amelynek a kétszereséből - az eredeti tervek szerint legalábbis - kijött volna az egész vizes világbajnokság, akkor csurran-cseppen a szabadbattyáni régészeti feltárásra is. De nem: a 2002-ben még Görgey Gábor miniszter által kiemeltnek minősített ásatásra évek óta nem jut egy fillér sem. Ezért aztán a szakemberek két dolgot tehetnek: lélegzetvisszafojtva figyelik a műkincspiacot, és saját zsebből vesznek pár kiló százas szöget.

A Seuso-kinccsel a jelek szerint egyébként is csak a baj van. Most azért nem lehet a nemzet elé tárni a családi ezüstöt, mert a Nemzeti Múzeum épp a duplájára kapott ajánlatot az "egyetlen érvényesen pályázó konzorciumtól" annak a 48,22 millió forintnak, amit a tizenhat vitrinre szánt. Erre azért felkaptam a fejem, mert történetesen jól emlékszem: már a legelső Orbán-kormány idején a borsos árú vitrinépítés lehetősége is motiválta nemcsak a korona áttelepítését a Parlamentbe, hanem például a Művészetek Palotájába tervezett új múzeum létrehozását. Tanulságos nyilvános vita volt - akkor még akadtak ilyenek -, melynek során kiderült, hogy műtárgyak ugyan még nincsenek, de a vitrineket már megtervezték.

Azt pedig már csak az önök szórakoztatására idézem fel, hogy ki volt a vitrinügyi cég eljáró embere. Nos, az akkortájt épp koronaőrként tündöklő Habony Árpád.